Nincs tankönyv a lejáratásra

Földi László. Szabad verseny van Magyaroszágon Fotó: V. Sz.

De mi is az a cégbiztonság? Az angolul Competitive Intelligence-nek (Versenyszer? Hírszerzés
– CI) nevezett tudományág az USA-ban 20-25 éves múltra tekint vissza, és a vállalkozás
védelmén túl arra is keresi a választ, hogy miként lehet teljesen legális módszerekkel
létfontosságú információkhoz jutni például egy konkurens vállalkozásról. Hazánkban
a CI-t egyedül a Clavis Intézet oktatja. Az intézet életrehívója Földi László
volt nemzetbiztonsági tiszt, aki egyben az egyik piacvezető cég, a Defend ügyvezetője
is, a Heteknek elmondta: ma már a biztonság vállalkozásstratégiai problémává vált.
"Magyarul, amikor döntést hozok a cégemmel kapcsolatban, akkor be kell kalkulálnom a
versenytársakat, az államot – mint ami az összes eszközével »nyomorítani« akar
engem –, számolnom kell a belső szarkáimmal – hogy ne lopják szét a szememet –,
és számolnom kell a szervezett bűnözői csoportokkal is, akik vagy be akarnak épülni,
vagy védelmi vámokat szednek." Ezek a területek önmagukban is megérnének egy-egy
tanulmányt, de talán az egyik legérdekesebb terület a versenytársakhoz való viszony.
"A konkurencia nem csapás, hanem a piacgazdaság alapvető sajátossága" – fűzi
tovább Földi, aki szerint a magánnyomozói, illetve a biztonsági szakma a klasszikus
feladatain túl (például házasságtörési ügyek) egyre inkább kezd szerepeket kapni
a konkurenciával való küzdelemben.

A versenytársakkal való küzdelemnek, pestiesen szólva, két fajtája van: az egyik a kötött-,
a másik a szabadfogású verseny. Földi szerint ugyanis a világ ebből a szempontból két
részre szakadt: vannak, akik legális eszközökkel dolgoznak, gyűjtenek információt,
védekeznek, illetve támadnak a versenyben (ez tartozik a CI körébe), és vannak, akiknél
minden eszköz megengedhető (őket nevezzük ipari kémeknek). Érdekes, hogy – CI-szakértők
szerint – a gazdasági szféra információinak 80-85 százaléka legálisan
megszerezhető (még ha fizetni is kell érte), és csak 15 százalék az a rész, amihez
kizárólag speciális, titkosszolgálati eszközökkel lehet hozzájutni. A vállalatoknak
viszont elegendő a 80-85 százalék ahhoz, hogy a pozíciójukat megőrizzék, illetve
fejlődjenek. Így a gazdasági életben ipari kémkedéssel csak az foglalkozik, aki "nem
képes aranytojást tojó tyúkot tenyészteni, de néha aranytojásra vágyik". Ha
viszont egy vállalat hosszú távon gondolkodik, akkor annak – Földi szerint – olyan
struktúrát kell kiépítenie, ami az adatok (törvényes) megszerzése, befogadása és
feldolgozása által lehetővé teszi, hogy amennyiben ez szükséges, mindent tudjon a
konkurencia "tyúkjáról", sőt az információk alapján még jobbat is tudjon "tenyészteni".

Magyarországon azonban, mint sok minden másban, ezen a téren is kissé más a helyzet.
Földi szerint a mai magyar közéletben tapasztalható sárdobálás nemcsak a politikai
pártok sajátja, ugyanez az "ormótlan" stílus van jelen a médiában és a gazdasági
szférában is. Ezért, mint mondja, a konkurencián való felülemelkedés módszerei "borzasztó
gyenge színvonalúak", hiszen csak "az igazi nagy játékosok tudják, hogy a
versenyhelyzet nem a másik pocskondiázásáról szól", hanem "nagyon intelligensen
is lehet ezt csinálni". Az intelligens versenyszellem Földi szerint ott kezdődik,
amikor a megrágalmazott cég "nem veszi fel a kesztyűt", vagyis nem megy bele a sárdobálásba.
Ehelyett inkább megcáfolja a híreszteléseket és megy tovább, igyekszik minőséget
produkálni, és ezzel megfelelni az őt ért vádakra.

"A gazdasági élet szereplőit leginkább a jó hírük ellopása teheti tönkre –
mondja Búzás Pál, a Clavis igazgatója. – Ez az ősi módszer túl hatékony ahhoz,
hogy pusztán etikai okokból lemondanának róla az emberek" – állítja a szakértő.
Jó példa erre az az eset, amikor egy húsipari eszközöket gyártó cég második
embere átpártolt a konkurens vállalathoz, amit az előző cégénél igen rossz néven
vettek és elhatározták, hogy "megleckéztetik a csábítót". Ezért körlevelet
intéztek az ominózus vállalat ügyfélköréhez, amelyben "segítőkészen" felhívták
a figyelmüket, hogy annak a bizonyos cégnek nincsenek megfelelő minőségbiztosítási
tanúsítványai, illetve mind a gyártást mind a szervizelést színvonalon alul teljesítik.
Ráadásnak még odaírták, hogy akármennyire jó árat ajánl a cég, ők mindenféleképpen
alá mennek annak, majd felhívták a címzetteket arra, hogy csak tőlük vásároljanak.
Az ügy kiderült, és a lejáratott vállalat

a versenyhivatalhoz fordult, amely el is ítélte a bojkottra felhívó céget. Ugyancsak
lejáratási eset volt, amikor az élelmiszerekben lévő, az úgynevezett "E"-számokkal
jelölt mesterséges adalékokról nem tudni kicsodák elterjesztették, hogy rákkeltő
hatásúak. A szakértő szerint nem egyedülálló jelenség, hogy ilyen módon egy cég
a konkurens termékről "kiszivárogtatja", hogy azok mérgező anyagokat
tartalmaznak. "Nem hiszem, hogy az ilyen hírek mögött valós kutatóintézetek és
tudományos munkák álltak volna, viszont a hatásuk sajnos pontosan olyan" – mondja
Búzás. És hogy miként lehet erre felkészülni? A szakértő szerint az első és
legfontosabb lépés, hogy ébredjünk rá: minket is érhetnek ilyen támadások. "Második
lépésként konkrét tervvel kell rendelkezni arra vonatkozólag, hogy ilyen esetekben mi
a teendő, és minél előbb cselekedni kell. Mindehhez persze állandóan ápolt, jó
kapcsolatokkal kell rendelkezni, ezért egy jól menő vállalatnak kell, legyen saját
sajtóreferense, illetve ismerős újságírói, hogy folyamatosan tudjon a közvéleménynyel
kommunikálni" – hangsúlyozta a szakértő. Nagyon gyakran használt – viszont annál
kevésbé hatékony – eszköz a védekezésre, amikor magát a lejáratót kritizálja a
megvádolt vállalat, vagy akár közszereplő: "Ez a sárdobálás tipikus esete. Általában
a legrosszabb magatartás azonban az, ha elkezdünk titkolózni, nem nyilatkozni, tagadni"
– mutatott rá Búzás. Sokszor az a leghatékonyabb rágalmazás, lejáratás, aminek
van valamennyi igazságalapja, ilyenkor az a jó megoldás, ha tényszerűen, érthetően
cáfoljuk az ellenünk megfogalmazott vádakat, és kiegészítjük a rólunk kialakított
képet az igazság elhallgatott elemeivel. A szakértő egyébként nem szűkíti le ezt a
problémát a gazdasági életre, sőt úgy látja, hogy Magyarország ebből a szempontból
"a következménynélküliség országa, ahol bárki bármilyen nagy botrányt robbant,
a detonáció nem ütközik ellenállásba, olyan, mint egy szélvihar".

A sajtó esetleges stratégiai szerepét jelzi az a konkrét eset, mikor az egyik napilap
újságírója interjút készített egy vállalatvezetővel, és az interjú vége felé
feltett még néhány ártalmatlannak tűnő kérdést. Olyanokat, mint hogy "Valóban
hitelekből tartja el magát a cég?" és ehhez hasonlókat. A cégvezető természetesen
tagadta a vádakat, mégis hátránya származott az esetből. Az újságíró ugyanis
megbízást teljesített: az a napilap, amiben a cikk megjelent, eljutott ahhoz a céghez
is, amelylyel a vállalat éppen szerződést kívánt kötni. A cikk olvasása után érthető
okokból az üzlet megkötése kétségessé vált. "Az elmondottak, bár talán túlságosan
is vészjóslóan hangzottak, mégsem jelentik azt, hogy állandó gyanakvással, állig
felfegyverkezve kellene élnünk, viselkednünk. Bár Andrew S. Grove, az Intell vezérigazgatójának
nemrégiben magyarul is kiadott könyvének éppen az a címe: Csak a paranoidok maradnak
fenn. Lehet, hogy neki van igaza?"