A Hartheim kastély Ausztriában. Az eutanázia-program egyik pokoli központja volt, ahol a nácik méreginjekciókkal és gázzal gyilkoltak
Az eugenika akkoriban nemzetközileg elismert német tudósai törvényeket kértek és kaptak a náciktól a germán faj megtisztítására. 1934. január 1-jétől kényszer-sterilizációnak vetettek alá nagyszámú, örökletes betegségben szenvedő embert, valamint a krónikus alkoholistákat is. A gyengeelméjűek, alkoholisták, mániákus depressziósok, vakon, süketen születettek mellett a Huntington-kórban szenvedőket is sterilizálták. Lehetővé tették, hogy ezek az emberek önként jelentkezzenek sterilizálásra, de orvosok, gyámjaik, elmegyógyintézetek is beutalhatták őket. 1939-ig összesen 350-400 ezer embert sterilizáltak. "Morális gyengeelméjűnek" minősítették a partnereiket "túl gyakran" váltogató nőket is (a hasonló szexuális viselkedés? férfiakat nem háborgatták). 1937-ben 600 teljesen egészséges fiatalt is sterilizáltak. "Bűnük" az volt, hogy 1918 után német anyától és francia, de színes bőr? megszálló katonától származtak. Körülbelül 3 ezer 500-an, zömmel nők, belehaltak az operációba.
1934. november 24-én fogadták el a veszélyes és visszaeső bűnözők elleni törvényt, melynek értelmében két vagy több bűncselekmény elkövetése után a rendőrséget felhatalmazták arra, hogy meghatározatlan időre "védőőrizetbe" vegyék a bűnözőt. A törvény kezdeményezői között találjuk Ernst Rüdint, akit 1932-ben New Yorkban a Nemzetközi Eugenikai Társaság elnökévé választottak. Rüdin és kollégái egy millióra becsülték az aszociálisok (társadalomellenesek) számát. A koncentrációs táborokban vagy börtönökben ezeket az embereket bűnügyi és "fajbiológiai" szakértők vizsgálták meg, ők döntöttek fogvatartásuk időtartamáról és arról is, hogy az illetőket kasztrálják-e vagy sem. A náci ideológusok szerint a bűnözők, alkoholisták, csavargók: gyógyíthatatlan betegek, aszociális magatartásuk egyetlen oka rossz, öröklődő génállományuk. A társadalom, a nép érdeke tehát, hogy az ilyen "beteg" génállományú egyedek ne szaporodhassanak.
1937-től koncentrációs táborba deportálták a koldusokat, csavargókat, a vándorcigányokat, prostituáltakat, a fertőző szexuális betegségben szenvedőket. E politika "csúcspontját" Otto Thierack igazságügy-miniszter 1942. szeptember 18-án Himmlerhez írott levele jelentette, amelyben bejelentette, hogy a börtönökben fogva tartott zsidók, cigányok, oroszok és ukránok mellett az "aszociális elemeket" is kész átadni az SS-nek, mivel szerinte az igazságszolgáltatás hatálya "ezekre" nem terjed ki.
A sterilizálást általában külön "egészségügyi bíróságok" döntései alapján végezték, sokszor olyan embereket is megcsonkítva, akiknek a "betegsége" pusztán "aszociálisnak" minősített magatartásuk volt.
A sterilizálással a – nácik megítélése szerint – kevésbé értékes, "nem szép" emberek szaporodását akadályozták. A náci rendszer működéséből "logikusan" következett, hogy az árja-germán faj "megtisztításának" radikálisabb módszereit is alkalmazni kezdték. Az orvosi szempontból gyógyíthatatlannak minősített elmebetegek sterilizálásuk után is ellátásra szorultak, tehát a nép, a társadalom számára "terhet" jelentettek. Meggyilkolásuk haszonelv? szempontból "logikusnak" tűnt. A nácik ezen a téren sem számítottak úttörőknek, hiszen az eutanázia (kegyes halál) hosszú évtizedekkel hatalomra jutásuk előtt már sokat vitatott probléma volt világszerte. Németországban 1920-ban jelent meg Karl Binding jogászprofesszor (a Legfelső Bíróság elnöke) és Alfred Hoche orvos (a Freiburgi Egyetem pszichiátria professzora) könyve, melynek címe: Engedély az értéktelen élet elpusztítására volt. A német eredetiben a Ballastexistenzen szó szerepelt, amit lehetne tehertétel-lényeknek is fordítani. Binding és Hoche embertelen, utilitarista nyelvezeten fogalmazta meg gondolatait, javasolva, hogy az egészségesek társadalma számára értéktelen, tehertételt jelentő, hasznos munkavégzésre képtelen beteg embereket meg kell ölni. Könyvük az 1920-as évek elején vihart kavart, de a vitában a hozzászólók többsége nem ítélte el javaslatukat.
Binding és Hoche szerint az emberi élet nem önmagában érték, hanem attól függ, hogy mit tud adni a társadalomnak. Szembeszállva a több évezredes zsidó-keresztény tanítással a szerzőpáros kifejtette: az államnak, vagyis egy külső tekintélynek joga van engedélyezni vagy elvenni az egyes ember életét, ha az nem tudja magát munkával hasznossá tenni. Hitler már az 1920-as évek elején az államilag irányított fajnemesítés elkötelezett híve volt. "Az állam legyen az ezeréves jövendő védelmezője, amely előtt az egyéni óhajnak és önzésnek meg kell hajolnia. Állítsa ennek az elvnek a szolgálatába a modern orvosi segédeszközöket is. Nyilvánítsa nemzésre képtelenekké a nyilvánvalóan betegeket és terhelteket, s ezt valósítsa meg a gyakorlatban, viszont gondoskodjék arról is, hogy a kormányrendszer könnyelm? gazdálkodása - amely a szülőknél a gyermekáldást átokká változtatja - az egészséges asszony termékenységét semmiképpen ne korlátozza. Vessen véget annak a lusta, sőt átkos közömbösségnek, amellyel ma a soktagú család szociális létfeltételeit kezelik, és legyen a nép e legfőbb kincsének legnagyobb oltalmazója
Ha testileg degenerált, szellemileg beteg embereknek nemzőképességét csak hatszáz évig akadályoznánk meg, ezzel nemcsak mérhetetlen szerencsétlenségtől szabadítanánk meg az emberiséget, hanem olyan regeneráló folyamatnak vetnénk meg az alapját, amelynek hatását ma el sem tudjuk képzelni" – írta a Mein Kampfban. Az eutanázia-program előzményének tekinthetjük Hitler egyik beszédét is, amelyet 1928. augusztus 5-én mondott el Nürnbergben. Hitler kijelentette: ha Német-országban évente egy millió gyermek születne, és el lehetne távolítani [az életből] 700–800 ezer "leggyengébb egyedet", akkor jelentős mértékben javulna a népesség összetétele. Hitler szerint a weimari demokrácia bűne, hogy az egészségesek költségén tartják el a gyengéket, betegeket, az elmebetegek, sőt még a bűnözők is büntetlenül szaporodhatnak.
Hasonlóan vélekedett Horthy Miklós kormányzó is. Gömbös Gyula miniszterelnöknek 1933-ban írott levelében többek között azt fejtegette, hogy: "A megélhetés egyre nehezebbé válik, és a létért való küzdelemben kétségtelenül az erősebb és értékesebb fajok győzedelmeskednek." Horthy "sajnálatosnak" nevezte, hogy a magyar faj – szerinte – "értékes" egyedei, a katonatisztek, hivatalnokok, középosztálybeli értelmiségiek a "nagy gyermekáldással járó kiadásokat fedezni képtelenek". Ugyanakkor fontosnak tartotta megjegyezni, hogy a betegek, bűnözők, szellemileg gyengék, munkakerülők szaporodását "lehetőleg" csökkentsék.
Hitler 1935-ben azt mondta Dr. Wagnernek, a Birodalmi Orvosok vezetőjének, hogy ha kitör a háború, fölveti az eutanázia kérdését, mivel az egyházak részéről fenyegető ellenállást háború idején könynyebb lesz legyőzni.
Az SS újságában (Das Schwarze Korps) 1937. március 18-án "olvasói levél" jelent meg, melynek írója rokona, egy ötgyermekes családanya helyzetét tárta a nyilvánosság elé. Az anya 4 egészséges gyermeket szült, ötödik fia viszont idióta, gyógyíthatatlan elmebeteg születése, vagyis két hosszú év óta. Elmegyógyintézetben tartják, szüleinek havonta 100 márkába kerül ápolása, ami súlyos tehertétel, nem tudnak újabb gyermeket vállalni, az egészséges gyermekeknek is kevesebb jut. Az SS-újság levélírója javasolta, hogy hozzanak törvényt, amely kimondja, hogy a gyógyíthatatlanul beteg gyermekeket a szülők beleegyezésével meg lehet ölni.
1938 végén egy bizonyos Knauer úr Hitlertől kért engedélyt arra, hogy a lipcsei klinikán ápolt vak, idióta, féllábú és torz kézzel született, gyógyíthatatlan beteg gyermekét az orvosok megölhessék. Hitler Brandt doktort, egyik háziorvosát bízta meg az ügy kivizsgálásával, és utasította Philipp Bouhlert, NSDAP-Kancelláriája vezetőjét, hogy a jövőben beérkező, hasonló tartalmú kérdéseket válaszolja meg. Brandt és Bouhler ad hoc munkacsoportot szervezett, melyet elneveztek az "Örökletes és Nemi Úton Terjedő Betegségek Tudományos Nyilvántartása Birodalmi Bizottságának". A Belügyminisztériummal együttműködve vizsgálatot indítottak. A kórházaktól adatokat kértek a deformáltan született csecsemőkről és a már hosszabb ideje ápolásra szoruló gyermekekről. Három gyerekorvos bírálta el a beérkező dossziékat és a halálra ítélteket speciális gyerekkórházakba vitték, ahol vagy injekciókkal, vagy éheztetéssel ölték meg őket – egyes boncoló orvosok örömére. 100 ezer beteg közül 5 ezer 200-at öltek meg a "gyerek-eutanáziaprogram" keretében.
A második világháború kitörése után, Hitler utasítására Brandt és Bouhler teljesen "bürokráciamentesen" kezdte megszervezni a felnőtt eutanázia-programot. 1939 őszén több értekezleten is hangsúlyozták, hogy a kórházi ágyakat a sebesült katonáknak kell biztosítani - a munkaképtelen elmebetegek megölése árán is. Egykorú becslés szerint Németországban 1000 emberből átlagosan tíz szorult ideggyógyászati kezelésre, öt kórházi ápolásra, egy pedig gyógyíthatatlan volt. Ennek alapján kb. 65-70 ezer elmebeteget terveztek megölni.
A Belügyminisztérium jelentéstételre szólította föl az elmegyógyintézeteket, minden egyes ápoltjukról kérdőívet kellett kitölteni, megjelölve az illető származását (faját), egészségi állapotát, különös hangsúllyal munkaképességére. Egy-egy szakértő átlagosan 150 dossziét kapott, a háborús veteránokat, front-kitüntetések birtokosait mentesítették. Általában nem vizsgálták meg az elmebetegeket, dossziék alapján öltek, néha az ápolókat meghallgatták, de a kezelő orvosokat nem.
Az eutanázia-program "jogalapját" Hitler aláírását viselő, 1939 októberében keletkezett, de 1939. szeptember 1-re antedatált gépelt papírfecni jelentette. Felhatalmazta Bouhlert és Brandtot, hogy "
az egyes orvosok hatáskörét oly módon megnöveljék, hogy a gyógyíthatatlan betegeket, állapotuk leggondosabb vizsgálata után a »kegyes halálban« (Gnadentod) részesítsék." Az első, nagyszabású tömeggyilkos akciót Hitler nem Himmlerre, hanem egyik titkárára, Kancelláriáján belül pedig arra a részlegre bízta, amely a beérkező kérvényekkel foglalkozott.
1939. szeptember végén Lengyelországban Bromberg környékén egy SS-egység több ezer elmebeteget agyonlőtt, az év végén az SS egy másik egysége 1558 lengyel elmebeteget ölt meg olyan módon, hogy az előre megásott tömegsírokhoz teherautókon szállították őket, a légmentesen szigetelt raktérbe vezetve a kipufogógázt, nem feledkezve el 10 RM/meggyilkolt fő költségelszámolásról sem.
Magában a Német Birodalomban a vezéri Kancellária II. osztálya külön szervezetet állított föl az eutanázia-program lebonyolítására, ennek az "Elmegyógyintézetek Országos Szövetsége" nevet adták. 1940 áprilisában ennek tagjai beköltöztek az elegáns berlini sugárút, a Tiergarten (Állatkert) 4. szám alatti irodáikba. Az eutanázia-program innen kapta a "T–4" fedőnevet. Megpróbálták a programot titokban tartani, külön vállalatot alapítottak Községi Alkalmazottakat Szállító Szolgálat néven, ez bérelte azokat a teherautókat, amelyek az egyes elmegyógyintézetekből a gyilkolásra kijelölt kórházakba szállították az elmebetegeket. Gondosan válogatták ki a programban résztvevő orvosokat, ápolókat, akiket külön foglalkozásokon "edzettek" tömeggyilkos tevékenységükre. A halálra ítélt elmebetegeket fürdőteremnek álcázott gázkamrákban ölték meg, ezekbe általában teherautó-motorok kipufogógázát vezették, a hullákat pedig krematóriumokban égették el, miután – ha voltak ilyenek – kitépték az aranyfogakat. A gyilkoló személyzet jó része nem egyszerűen hozzászokott "munkájához", hanem egy idő múlva kifejezett örömmel gyilkolt. A hadamari és grafenecki elmegyógyintézetben is megünnepelték a tízezredik hullát.
Az eutanázia-program viszonylag rövid idő alatt "nyílt titokká" vált, részben a bürokratikus szervezet működése során óhatatlanul előforduló adminisztratív hibák, tévedések miatt is. Voltak családok, akik két urnát is kaptak, pedig csak egyetlen elmebeteg rokonuk volt. Mások női hajtűt találtak férfi halottjuk urnájában. Volt, akinek a kórházi zárójelentésében a halál okaként perforálódott vakbélgyulladást jelöltek meg, a hozzátartozók viszont tudták, hogy rokonuknak már évekkel korábban kivették a vakbelét. A gyilkoló személyzet tagjai közül sokan esténként a kocsmákban leitták magukat és fecsegtek. A társadalmi felháborodás egyre nőtt, a rokonok papokat, ügyészeket, az NSDAP-ben pozícionált ismerőseiket keresték meg, kérve, követelve az elmebetegek gyilkolásának leállítását.
Limburg püspöke Dr. Hilfrich, az igazságügy-miniszternek írott tiltakozó levelében megemlítette, hogy Hadamarban még az iskolás gyerekek is, amikor meglátják azokat a buszokat, amelyek az elmebetegeket szállítják, így beszélnek: "Itt jön megint a gyilkos láda."
A náci Igazságügyi Minisztérium a hozzá beérkező panaszokat kivizsgálás céljából a Belügyminisztériumba vagy a Kancelláriára továbbította. Lothar Kreyssig bíró vizsgálatot indított, Bouhlert is beidézte, aki bemutatta neki Hitler papírfecnijét, mire a bíró közölte, hogy ez a cédula nem képezheti egy ilyen eljárás jogalapját. Kreyssig bírót nyugállományba helyezték.
Hitler 1941. augusztus 24-én leállította az eutanázia programot. Döntésének legalább két oka lehetett. Hatott rá a széles kör? hazai és nemzetközi tiltakozás. Nem sokkal korábban az egyik bajor vasútállomáson, amikor vonatát félreállították, mert elmebeteg gyermekeket szállító szerelvény haladt át, az eseményről értesülő rokonok dühödt tömege vette körül a vezéri szerelvényt. Fontosabb lehetett számára az a tény, hogy az eredetileg meggyilkolni tervezett 65-70 ezer főt ekkorra már túlteljesítették.
Semmi bizonyosat nem tudunk arról, hogy 1941–1945 között mi történt az elmebetegekkel Németországban. 1939-ben körülbelül 300 ezer elmebeteget tartottak számon, 1946-ban számuk 40 ezer volt. Sokan közülük elpusztulhattak a bombázások során, másokat szabadon is engedhettek vagy megszöktek. A nürnbergi nemzetközi katonai törvényszék számára készített becslés szerint 275 ezer német elmebeteg halt meg a második világháború idején. Az egyes kórházak iratanyagában eddig elvégzett kutatások sem adtak azonban pontos választ arra, hogy valójában hányat öltek meg közülük a nácik és orvos cinkosaik.
Az eutanázia-program hivatalos leállítása előtt majd utána is gyilkoltak meg betegeket, elmebetegeket a koncentrációs táborokban. A KZ-ekbe áthelyezett T–4-es orvosok gyakran írtak le ilyesféle diagnózisokat, akár egyetlen egy emberről is: a páciens zsidó, üzletember, fanatikus németgyűlölő, aszociális, pszichopata, megbízhatatlan és kommunista. Egyes források szerint 1943 áprilisáig 30 ezer foglyot szállítottak koncentrációs táborokból az eutanázia-program elmegyógyintézeteibe, "különleges kezelésre" (Sonderbehandlung).
A zsidókkal kapcsolatos náci politika közel sem váltott ki olyan mérv? tiltakozást, mint az eutanázia-program. A zsidók "törvényes" kifosztását, kivándoroltatását a németek többsége elfogadta. Most viszont nagyon sok ember megértette, hogy a nácik valami olyasmit kezdtek el, ami mindenkit fenyegethet. Zsidónak születni kell, de bárki kaphat idegösszeroppanást, bárkiről állíthatja egy orvos, hogy nem normális, mindenki megöregszik. A nácik a zsidó-keresztény kultúrkörben hoszszú évszázadok során mélyen meggyökeresedett morális alapelvvel: az emberi élet szentségével is megpróbáltak leszámolni. Csak a rasszisták szerint érnek kevesebbet a gyengék, betegek, öregek. Ráadásul az eutanázia-progam Németországban zajlott, a németek szeme láttára.
A zsidópolitika további alakítása során a nácik hasznosították az eutanázia-program tapasztalatait. A haláltáborokat Németország határaitól távol szervezték meg és sokkal jobban ügyeltek arra is, hogy mindaz, amit tesznek, titokban maradjon.
A T–4-programban résztvevők közül 94-en nem maradtak munka nélkül az eutanázia-program leállítása után. A belzeci haláltábor első parancsnoka Christian Wirth, Franz Stangl és még sok "kollégájuk" Treblinkában, Chelmnóban zsidók tömeges legyilkolásában kamatoztatta tapasztalatait.
(Részlet Karsai László történésznek a 2001. évi könyvhétre a Pannonica Kiadó gondozásában megjelenő Holokauszt c. monográfiájából)
2000. 12. 09. (IV/50)
