hetilap

Velencei regatta. A lagúnavilág menekültjei Fotó: Reuters

"Uralkodott a kincsekkel tele

Kelet fölött s nyugat védője volt;

Velence senkinek meg nem hajolt,

nemes sarj volt, Szabadság gyermeke.

De dísze hull és többé mit se vár– 

…elérte őt is a halál, 

gyászoljatok ti férfiak velem:

oly nagy volt hajdan s árnya /

sincs ma már."

(W. Wordsworth: A velencei köztársaság halálára)

A város különcsége, anakronizmusa a múltból fakad. Már kialakulása, a cölöpökre való építkezés, és fénykora, amikor is mint idegen test a középkori feudális világban évszázadokkal megelőzte kora gazdasági életét és politikai szervezetét; majd iszonyatos bukása Napóleon seregei előtt nem mindennapi látványt nyújtott kontinensünkön. 

S mivel ma már kevesen tudjuk, hogy a velenceiek szürcsöltek először kávét Európában, s hogy a venétek népe adta a világnak Augustus császár korának nagy íróit – Catullust, Vergiliust, Titus Liviust – vagy azt, hogy 1516-ban Velencében építettek először Európában gettót a zsidók számára, és hogy a nagy földrajzi felfedező, Marco Polo is Velencéből származott, álljon itt néhány pillanatkép – a teljesség igénye nélkül – a város életének legkülönösebb fejezeteiből.



A fordított fenyőerdő



"Venezia é unica" – mondják az olaszok átszellemülten, ha a beszélgetés során Velence kerül szóba. E kivételes város alapjait kivételes nép építette meg hajdanán. Az illír eredet? venétek az Alpokból telepedtek le az Alpok, az Adria és a Pó közötti síkságon i. e. 1000 tájékán. Az a hír maradt fenn róluk, hogy szívós, kitartó, szorgalmas nép, asszonyaik pedig különös hűséggel és odaadással vannak férjeik iránt. A szóbeszéd szerint gerinces, megbízható, kissé rátarti, büszke kereskedők ezek, akik jól értenek a hajózáshoz. (Velence városában járva eszünkbe ötlik, mintha az ódon üzletekből ma is egy-egy büszke venét nézne ki…) 

A népvándorlás idején Itáliában először a venéteken söpör végig "isten ostora", Attila, a hun vezér lovas hadaival. 452-ben földig rombolja Aquileiát, a síkság egyik legnagyobb városát. A közhit innen datálja Velence keletkezését. A sík vidékekről ugyanis sokan a velencei lagúnavilágba menekülnek. (A valóság azonban az, hogy – korábbról fennmaradt dokumentumok alapján – e vízi világban már előtte is letelepültek néhányan, főleg sópárlók és halászok, sajátos naturális gazdálkodást folytatva e szigetecskéken.) 

489 táján a keleti gótok, 568-ban pedig a germán longobárdok a hunoknál is nagyobb pusztítást végeznek – a lagúnákba húzódók száma újra megnő. A kezdeti telepek falvakká nőnek, ezek a falvak pedig közösségbe rendeződve a Bizánci Birodalom védelmét keresik. A 10. századig Velence a Bizánci Birodalom része volt.

A 9-10. század tájékán már egyenesen "lagúnavárosról" beszélhetünk, hiszen az idevalósiak a tenger túloldalán fekvő Isztriából a cölöpözéshez alkalmas sudár fenyőtörzseket hoznak át. Ezeken a csonkított ágakat meghagyják, így döngölik a mocsaras vízbe. Ki tudja, ha ma a Canal Grandén a víz alatti talajba láthatnánk, néhol még most is ezt a fordított fenyőerdőt találnánk-e? 

Akik először utaznak Velencébe, általában azt tudják a legnehezebben elképzelni, hogyan tudnak a város alatti cölöpök ily sok és nehéz épületet megtartani. Nos, valóban nehéz erre megadni a választ, annyi azonban bizonyos, hogy ezt a jól bevált technikát már régen ismerték és alkalmazták a mocsárvilágban. A cölöpök közötti részt kátránnyal és kőzettörmelékkel töltötték meg, így kaptak viszonylag stabil és szilárd alapzatot, amely kőépületeket, palotákat, templomokat is elbírt. Igaz, ennek a "talajnak" a teherbírása nem volt olyan, mint a szárazföldi részeké, ezért van az, hogy a velencei építészetre még a középkor idején is a könnyedség, a karcsú, levegős formák kedvelése a jellemző. 



Serenissima Signoria



A tengeri Venetia önálló állami léte 697-től számítható. Ebben az évben az úgynevezett Comune Venetiorum külön tartománnyá válik, ekkor még a császár által kinevezett dux-szal (dogeval) az élen. Bizánc befolyása azonban egyre inkább csökken, s a lagúnavárosok kivívják, hogy maguk választhassák saját népük közül vezetőjüket, a dogét. A doge korlátlan hatalommal rendelkezik, s nemegyszer saját, dinasztikus célkitűzéseit igyekszik megvalósítani. Ez váltja ki, hogy hatalmával az arisztokrácia és a nép csakhamar szembekerül, s a 976-os forradalom, majd az 1032-ből származó első törvény nyomán a zsarnokságra és az örökösödési monarchiára való törekvések csírájukban elhalnak. Ellenőrzésül tanácsosokat jelölnek ki a doge mellé, s ebből a testületből fejlődik ki később az államvezetést ténylegesen gyakorló tanács, a Serenissima (fenséges) Signoria. A doge címe, ruházata és külső megjelenése most is pompás volt, de mivel ténylegesen csak a Signorián keresztül, folytonos ellenőrzés alatt kormányozhatott, ő maga a köztársaság legmegkötöttebb tisztviselője lett. A 12. századra Velence vérbeli arisztokratikus köztársasággá alakul, megelőzve ezzel korának politikai színvonalát.

S mialatt Velence politikai arculata ekképpen formálódik, gazdasága is legalább ilyen, ha nem nagyobb sikertörténetet ír a történelemkönyvek lapjaira. A középkor rossz útviszonyai közepette a tengeri áruszállítás sokkal kényelmesebbnek tűnt. Az Adrián át húzódó tengeri útvonal fő kikötője, a Kelet és Nyugat közötti legfőbb közvetítő Velence lesz. Olyan világkereskedelmi központ, amelynek földrajzi adottságai – mármint hogy minden oldalról tenger veszi körül – egyedülálló védettséget jelentenek a számára. Selymet, fegyvert, szőnyeget, drágaköveket hoz Keletről, odaútján pedig bort, sót és rabszolgát szállít. Hódításai során sohasem területekért küzd, hanem kereskedelme szabadságáért és monopolhelyzetéért. Gyarmatbirodalmai – egészen a Földközi-tenger legtávolabbi pontjaiig – valójában kereskedelmi támaszpontokat jelentenek. Szinte nincs is olyan kikötőváros ezen a vidéken, amelynek ne lett volna velencei városnegyede. 

A 15. századra kétszázezer lakosával, mérhetetlen kincseivel a középkor legnagyobb és leggazdagabb városa Európában. 



Velence és az egyház 



Egy olyan városban, ahol a templomok száma meghaladja a százat, joggal feltételezzük, hogy a katolikus egyház és a város kapcsolata meglehetősen olajozott és felhőtlen. Ezzel szemben egyes történetírók állítása szerint sehol sem volt a papságnak olyan kevés befolyása az államéletre, mint a Velencei Köztársaságban. Ennek oka elsősorban a velencei szemléletet átható kereskedelemelvűségben keresendő. 

A politika elfogadta az egyház hittételeit, tanításait, a hitélettel kapcsolatos intézkedéseit, de erélyesen tiltakozott minden olyan törekvés vagy kísérlet ellen, amely ellenkezett politikai és kereskedelmi érdekeivel. A papság egyes túlkapásai esetén ugyancsak nagy rendszabályozást kapott a Signoriától. Nem engedték a papságnak a politizálást, a világi hivatalvállalást, korlátozták az egyházi birtokok növekedését, s az egyházi ünnepek számát és idejét is a Signoria határozta meg. 

A vallásos és a hazafias érzületek kellemesen találkoztak Szent Márk tiszteletében (828-ban malamoccói és torcellói kereskedők Alexandriából Velencébe csempészték Márk evangélista holttestét), de ha választani kellett, akkor mindig az állam érdeke győzött.



A gettó bankárai



A Szent Márk tér turistaforgatagában sodródva sokan átgondolták már, hogy megérte-e idejönni egyáltalán. S míg mindenki lázasan a Szent Márk-bazilikába vagy a Dózse-palotába siet, keveseknek adatik meg, hogy elvetődjenek egy olyan térre, amely nemes egyszerűségével, tiszta házaival s a belőle nyíló szűk kis sikátoraival valahogy észrevétlenül is megnyugtatja az űzött, utazásban megfáradt lelkeket. Ez az úgynevezett Campo Ghetto Nuovo – az Új Gettó, amely mellett két további gettó is van, a régi és a legújabb gettó. S ha esetleg zsinagógát keresünk, meglepetten tapasztaljuk, hogy kívülről bizony nem fogunk ráismerni a négy zsinagóga egyikére sem, hiszen a kor rendeleteinek megfelelően a középkor folyamán – csakúgy, mint Európa más nagyvárosaiban – nem volt szabad a zsidóknak új zsinagógát építeniük. A velencei zsinagógákat lakóházak zárják magukba, elrejtve azokat az avatatlan szemek vizsgálódásai elől.

1516-ban Velence kényszeríti először a zsidókat egy területre, a Giudeccára (zsidó sziget), mert saját üzleti érdekeit féltette tőlük. Ezt a rendszert utánozták aztán más országok. "Gettó" szavunk is innen ered, mert ezen a szigeten álltak azok az öntödék, ahol a köztársaság számára szükséges hadi anyagokat öntötték ("gettando"). Az ide száműzött zsidók életét rendeletek szabályozták, a gettó kapuit éjjelre bezárták, s keresztény őrökkel őriztették. Tilos volt a zsidóknak "templomaikban" értékes anyagokat – aranyat, márványt – használniuk, s csak meghatározott polgári foglalkozásokat űzhettek. 

Mindezek ellenére ne gondoljuk, hogy ezek a rendeletek a középkori Európában szokatlanok vagy vérlázítóak lettek volna. Spanyolország, Németország, Portugália stb. mind kegyetlenebbül bánt a területére menekült zsidósággal, mint Velence vagy Róma. A zsidók viszonylag itt voltak a legszívesebben látottak. Itt alakult ki az egyik legnagyobb zsidó centrum, amelyben – mindamellett a közismert tény mellett, hogy a pápa sokkal nagyvonalúbban bánt a zsidó kisebbséggel, mint más katolikus államok – Velence kereskedelemközpontú szellemisége is közrejátszott. Mivel hitelügyleteit Velence a legjobb kézben a zsidóknál tudta, egyenesen állami törvénnyel (!) kényszerítette őket bankok fenntartására. Az, hogy Velence legkiválóbb pénzügyi szakemberei zsidók voltak, időről időre meghosszabbította tartózkodási engedélyüket a városban. Zsidó történetírók munkáit fellapozva kitűnik, időről időre szefardi és askenázi zsidók érkeznek a köztársaság területére, kegyesebb bánásmódot remélve. 

Természetesen ez a humánusabb bánásmód sem tarthatott örökké. Ellenlábasaik irigységtől vezettetve előbb-utóbb mégis elérték, hogy zsidók csak és kizárólag orvosok lehessenek. (Ma mindössze öt zsidó család él Velencében, a hitközség 460 tagot számlál. A többiek a szárazföldi városokban, például Venezia Mestrében élnek.)



Haláltánc Velencében



Amerika felfedezésével a világkereskedelem eltolódik a Földközi-tenger medencéjéből az óceánok felé. A 18. században Velence már csak dalmáciai és itáliai tartományainak ura, másodrend? állam, végleg lekerül a világtörténelem színpadáról. A kereskedelem és a földközi-tengeri hajóforgalom még mindig számottevő ugyan, de a múlthoz képest egyre jobban zsugorodik. 

S úgy tűnik, már az erkölcsi erő sincs meg a megújuláshoz, a velencei nemesség elveszíti ősei gerinces tartását, s saját sírja fölött még egy utolsó táncot jár. Az egész városban eluralkodik a könnyed élet, az állandó mámor és ünneplés, az üres csillogni akarás. "Egész Velence gyönyört lehel, az erkölcsök nagy romlására. Más sincs, mint színházi előadások, szórakozások, örömök habzsolása. A farsangi karnevál, amely másutt pár napig tart, itt hónapokig ad módot álorcás kicsapongásokra." (Egy kínai útinaplója, 1769) 

Egy új nőideál születik, a társasági életet irányító kedélyes, temperamentumos asszonyé, aki milliókat érő drágagyöngyöket, ruhákat és drága parfümmel illatosított kesztyűt hord. A velencei nő híres lesz Európa szerte. Délelőtt csokoládét és limonádét fogyaszt a számtalan kávéház egyikében, majd misére szalad, aztán délután lopva alszik egy kicsit, majd este hódításra indul az egyik szalonba, ahonnan csak hajnali négykor vergődik haza. (És aki házas? Nos, erről már jó előre gondoskodtak, hiszen házassági szerződésben kötötték ki, hogy házibarátot tarthassanak.) 

Az urak napirendje egyetlen mondatban összefoglalható: "Reggel egy kis misécske, délben egy kis kártyácska, este egy kis nőcske."

Az Adria királynőjét csakhamar Európa kurtizánjának nevezik. A hajdani fényes köztársaság elaggott államgépezete kényszeredetten nézi a francia seregek fosztogatását. 1797-ben az egykor oly erős tengeri nagyhatalom térdre kényszerül Napóleon előtt – a francia csapatok elfoglalják a várost és lemondatják az utolsó, 120. dózsét, Lodovico Manint. 

A Velencei Köztársaság egykori dicsőségét ma már csak az ősi falak kissé megszürkült, ám ma is csodálatos szépsége hirdeti.

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek