hetilap

És végül és végre Ábrahám két fia ott állt atyjuk színe előtt. Pontosabban megilletődve imbolyogtak a hatalmas öregemberrel szemben, akit szelleme nagysága ültében is környezete fölé magasított. Bár már sokszor találkoztak atyjukkal – és olykor felemelőnek alig mondható helyzetekben – e sorsdöntő találkozás első pillanataiban ébredtek tudatára, kinek a fiai is ők. Restelkedésükben egyszerre hajtották le a fejüket, amiatt, hogy ilyen világosan ezt csak most érzik át. Ezt a felismerésüket a jelenet megrendezése is segítette. Hiszen a fiúk és, viselkedéséből ítélve, az atya is érezte, hogy történelmi fontosságú jelenet következik. Pedig ritkán történik, hogy bármely jelenet résztvevői a történés idején tudatában legyenek az esemény fontosságának. Ezúttal azonban a három résztvevő számára nyilvánvaló volt, hogy a rendezést az a Láthatatlan vállalta magára, akit éppen Ábrahám fedezett és mutatott fel az emberek számára.

Az atya bokáig érő hófehér ingben, egy olajfa árnyékában ült, egy nyilvánvalóan számára készített trónusszer? ülőalkalmatosságon. A fiúknak, a díszletet szemlélve az a határozott érzésük támadt, hogy az az olajfa száz évig csak azért növekedett türelmesen és teremte olajmagvait, mert tudta, hogy egyszer fontos szerephez jutva Ábrahámnak szolgálhat árnyékkal.

– Az ifjak úgy imbolyognak, mintha botra kívánnának támaszkodni – jegyezte meg Ábrahám. Minthogy feleletet nem kapott, megkérdezte fiait, hol hagyták az öszvéreiket, és vajon gondoskodtak-e az ellátásukról?

– Gyalog jöttünk, atyám – szólalt meg Ismael, és mélyen meghajolt. Öccse követte őt. Meghajoltak egyszer, kétszer, majd harmadszor is.

– Úgy hajlongtok itt, mintha valami istenség lennék. Attól tartok, mindjárt leborultok előttem.

Ismael izgalmában se nem látva, sem nem hallva negyedszer is meghajolt.

– Hagyd már abba – suttogta az öccse, majd buzgalmában elkövette az első hibát: – Mint bátyám mondta, gyalog jöttünk, és az úton csak vizet ittunk… – amint kimondta már tudta, hogy atyját az ilyen átlátszó trükkel nem lehet meghatni. Ábrahám ne tudná, hogy minden áldozatnak csak akkor van értelme, ha azzal nem kérkednek? Ábrahám szemöldöke előbb felszökött a homlokán, majd mégis elmosolyodott:

– A zarándokút meg a böjt is csak a te ötleted lehetett, Izsák.

A fiúk hallgattak.

– Most, hogy már tudok az áldozatotokról, menjetek enni, mielőtt öszszeestek az éhségtől.

– Köszönöm, atyám, de a mi torkunkon addig nem megy le étel, amíg ügyünket elő nem adjuk – mondta Izsák izgalomtól el-elrekedő hangon.

A kiszámíthatatlanságot igazolva éppen ezektől a közömbös, de semmi esetre sem drámai szavaktól vett drámai fordulatot az atya és a fiúk találkozása. Súlyos botjával Ábrahám megcsapta a földet:

– Azt hiszed, fiú, öregségemben már az agyam is meglágyult, és elfelejtettem, hogy kihallgattál bennünket, hogy szembeszálltál velem, vakmerő beszédekre bátorkodtál, és meg is futtattad atyádat… még meg sem bocsátottam neked…

Ekkor történt először, hogy döbbenetében a Nap másodpercekre megállt az égen, és a szél is elállt. Izsák, bár Ábrahámnál jóval halkabban, de azért érthetően szólalt meg.

– Még én sem bocsátottam meg neked, atyám…

Izsákot e szavak kozmikus vakmerősége – amelyről ő szentül hitte, hogy szükséges bátorság – mentette meg attól, hogy atyját súlyos bűnre csábítsa. A döbbenet, mintha nem csak Ábrahámot, de még botját is megbénította volna. Ismael testvére megmentésére sietett:

– Öcsém az úttól és a böjttől félrebeszél.

Szavait a másik kettő meg sem hallotta.

– Mit mondott a fiú?! – kérdezte a pátriárka, miközben indulatait még vasmarokkal fékezte.

– Azt mondtam, atyám, hogy még én sem bocsátottam meg neked, amiért Isten kérésére felvittél a hegyre, és kész voltál átvágni a torkomat.

Ábrahám ekkor emberi nagysága egyik bizonyítékával szolgált: az ember történetében páratlan tettének tudatában sem esett a tévedhetetlenség pogány bűnébe. Háborgó indulatai sem feledtették vele, hogy a magát tévedhetetlennek tartó és annak hirdető ember emberként az Egyetlen Örökkévaló és Láthatatlan Isten szerepére pályázik. Egyszeriben mélyről fakadó érdeklődés ébredt benne Izsák szavai és érzései iránt.

– Te tudtad, hogy miért viszlek fel a hegyre?

– A történet hátterét nem tudtam, atyám, azt csak jóval később hallottam, de azt éreztem, hogy valami borzalom készül.

– Hogyan érezted meg?

– Abból, hogy időnként meg-megálltál, mintha pihenni kívánnál, de éreztem, hogy csak az időt húzod. Minduntalan elfordultál tőlem, és amikor visszafordultál, láttam, hogy könnyeztél.

– Isten kérte, hogy feláldozzalak.

– Te, atyám, akiben a világ a Láthatatlan Egy Örök Isten felfedezőjét tiszteli, elhitted, hogy ez az Isten azt kéri tőled, hogy másodszülött fiadat felvidd a hegyre, és ott egy kőre szorítsad a fejét és átvágjad a torkát!?!

Ismael – aki a rendező utasítására addig két rövid mondatot hallatott, és olyan moccanatlanul állt a helyén, mint az olajfa, amelynek mélyre eresztett gyökereit megirigyelni látszott – ekkor megszólalt:

– Mint balkézről született, még áldozatnak sem voltam jó. 

Ábrahám és Izsák döbbenten néztek az elsőszülöttre, mert erre addig egyikük sem gondolt. Ábrahámot, az emberek díszét, az apai érzelmeivel való elszámolás kísértette meg. Elsőszülöttjére tekintve szeme megrebbent.

– Isten Izsák feláldozását kérte – jegyezte meg, hangjában némi mentegetőzéssel. 

Most hosszabb szünet következett, mert a jelenet szereplőinek volt mit meggondolniuk. Úgy látszik, Izsák fejezte be elsőnek, amit meg kellett gondoljon, mert ő törte meg annak az évezrednek a csendjét:

– És ha az Isten az utolsó pillanatban nem fogja le atyám kezét, amelylyel már a torkom felé közelítette a kést, és nem szól rá: "Ne bántsd a gyermeket" – és atyám fehér ingét vörösre festette volna a fia vére – akkor is tisztelte és szolgálta volna azt az Istent?!?

Annak az évezrednek az első csendjét a második követte. Az Ábrahám-fiúkat már az ájulás környékezte, mert immár harmadik napja csak víz érintette a torkukat. Ezért amikor atyjuk végre megszólalt, súlyos szavai szinte üdítően hatottak.

– Isten parancsának akkor is engedelmeskedni kell, ha nem fogjuk fel az értelmét, mert Isten minden értelem tudója!

Izsák ekkor kissé megrogyasztotta a térdét:

– Atyám, kérem, képzeljed, hogy tiszteletem jeléül térdre rogytam, sőt arcra borultam előtted, mielőtt ellentmondok nagyságodnak. Márpedig alapos ellentmondásra késztettél, atyám, mert mit jelent az, hogy Isten parancsának mindenképpen engedelmeskedni kell, mert csak ő minden értelem tudója! Az Isten mentse meg az Embert az ilyen Istentől. Mert mi lesz, ha olyan próféták támadnak, akik Isten nevében a gyűlölet, a kínzás és a népek kiirtásának szentségét prédikálják? Isten, amikor értelmet adott az egyetlen élőlénynek – ezzel az emberbe költözött. Az emberi értelemnek éppen az az értelme, hogy mérlegeljen, hogy szüntelenül válasszon jó és rossz között. Különben mire az emberi értelem? Csak arra, hogy felfogjuk a múlandóságunkat?

A jelenet ekkor fordulóponthoz érkezett, mert nyilvánvalóvá lett, hogy Ábrahám múlhatatlan érdemén nyugvó tekintélyuralma mellé kérdőjel került. Talán még az olajfa is érezte, hogy ezután következő válaszán múlik tekintélyének további erősödése vagy hanyatlása. Ábrahám mély gondolatokba merült, átszellemült ábrázata arról tanúskodott, maga is érzi, hogy válaszút előtt áll. Ez a helyzet, vagyis a választás szüksége láthatóan nem vágta földhöz. Sőt! Mintha örült volna, hogy aggastyán korában is a legfontosabb sorskérdésen gondolkodhat. Erről lehetett szó, mert ábrázatán – amelyből szakálla csupán az ajkai környékét és a járomcsontját hagyta szabadon – mosolyféle jelent meg:

– Nézzenek oda, úgy látszik, valamit mégis csináltam, ha kiérdemeltem, hogy öregségemet ne csak a testem élje túl…

Egy ideig még eljátszadozott a szakállával, mindaddig, amíg a választ fontolgatta. Nehéz volt a döntés, vajon a formai vagy a tartalmi tekintély mellett döntsön? Formai tekintélyét súlyos botjával és még súlyosabb átkaival kísérelhetné megőrizni. Ennél maradandóbb tekintélyének elmélyítéséhez az Egy Isten felfedezőjéből Isten megértőjévé kellett válnia. Megértve, sőt az isteni szellemet megérezve formailag el kellett távolodjon az Isten-szolgaságtól és -félelemtől, hogy közeledhessen az Isten-szeretethez és Istennel való baráti együttműködéshez, amelynek lehetőségét a nyakán hordta. Azt az elmét, amelyet attól az Istentől kapott, akit ő mutatott be az embernek. Az Ábrahám-fiúk úgy érezték, hogy meghallgatásuknak életükben már nem lesz vége – és így mindkettejüket onnan temetik majd. Már abban sem mertek reménykedni, hogy a halandók számára egyszer mindennek vége szakad. Még a legrosszabbnak is. Ismael már megbánta, hogy elindult erre az útra. Csalódottan imbolygott öccse mellett, egyre kevésbé értve, miért is van ő itt. Hiszen arról volt szó, hogy az ő és anyja elűzését fellebbezik meg az öregnél. Ehelyett ez a hitvita. Ingerülten suttogta Izsák felé:

– Ne bőszítsd tovább az öreget!

Ekkor szólalt meg Ábrahám:

– Majd gondolkodom a dolgon.

E kijelentés után illendő lett volna megilletődötten várni, de Ismael száján kicsúszott a türelmetlen kérdés:

– Min gondolkodik, atyám?

– Azon, hogy agyonüsselek-e mindkettőtöket, vagy…

Ismael nagyon szerette volna megtudni, min készül atyja gondolkodni, remélve, hogy találkozásuk váratlan fordulatának szellemében talán mégis szóba kerül az ő ügye – de valami azt súgta, jobban jár, ha most hallgat. És hallgatott. Legalábbis, ami az atyjához intézett szavait illette. De az öccséhez közel hajolva ezt suttogta:

– Arra várunk, hogy agyonüssön bennünket?

Izsák türelmetlen mozdulattal intette le. Ismael akkor megragadta öcscse karját és erősen megszorította:

– Látom, már elfelejtetted, miért jöttünk…

Izsák egy rántással kiszabadította karját:

– Fogd be a szád… – mordult bátyjára, majd barátságosabban hozzásuttogta: – Nem látod, hogy most várni kell… izgulással mindent elronthatunk.

A figyelmeztetés hatott. Ismael beletörődött, hogy öccse rendezze a sorsdöntő találkozót. Ez a helyzet szerencsére nem látszott piszkálni az önérzetét, mert végül is Izsák kezdeményezte az egész vállalkozást. A jelenet mindhárom szereplője az idő szerint saját gondolatai közé vonult vissza. Úgy látszott, hogy teljesen meg is feledkeztek egymásról. Ábrahám időről időre egyik fiáról a másikra sandított, feltehetően a velük kapcsolatos emlékeit felidézendő. A fiúkról talán az anyjuk is eszébe jutott. A nekik adott első csókok, vagy talán még a fogamzásuk éjszakája is, amelyekre még a Biblia is jó ízlésre valló, távoli célzásokat tesz. Nagyon valószínű, hogy Ábrahám gondolatai valóban ilyen messzire kalandoztak, mert a csend nem csupán hosszúról immár végtelennek tetszőre hosszabbodott, de sűr?bbé is lett. A pátriárka helyzete volt kétségtelenül a legnehezebb, mert neki, a legidősebbnek eshetett a leginkább nehezére túltenni magát a házi szentségként tisztelt apauralom példátlan megbolygatásán. Szinte lehetetlen, hogy a társadalomnak és a szellemtörténetnek azokban a sorsdöntő perceiben ne jutott volna Ábrahám eszébe: mi lett volna, ha ő ilyen vakmerően száll szembe atyjával, Térachhal? Ha eszébe jutott volna, hogy akár a legjogosabb és legigazságosabb észrevételét is atyja tetteivel állítsa szembe. Még a gondolat is libabőrössé tehette a karjait, mert kissé megborzongott, majd előbb az egyik, majd a másik karját dörzsölgette. Ám a tény, hogy a jelenet nem fulladt botrányba, és Ábrahám súlyos botja sem mozdult – arra mutatott, hogy a pátriárka nem csupán komoly képpel ücsörgött, hanem valóban mélyen gondolkodott. Ha az ő képzelete nem csupán meglátta a Láthatatlan Egy Istent, hanem hisz is az Egyetlen Istenben, akkor nem törekedhet a helyébe. Vagyis – a többi között – nem tarthat igényt a tévedhetetlenségre. Csakúgy, mint az örökkévalóságra sem. Így hát, ha ő is tévedő, halandó, akkor ez az Izsák gyerek talán mondott valamit a majdnem feláldozásával kapcsolatban, amin el kell gondolkodjon. De ugyanakkor a tekintélyére is vigyáznia kellett a jövő érdekében. Ezért például nem mondhatta egyszerűen, hogy: "Hát fiam, Izsák… bizony igazad van… Isten valóban azért adott nekünk elmét, hogy használjuk, még az Úr parancsait illetően is, mert bizony igaz lehet, hogy Isten nevét majd rémisztő tettek igazolására akarják felhasználni… Ezért, ha tudsz, azokért a rémisztő órákért bocsáss meg atyádnak…" Valami ilyesmi lenne a legegyszer?bb, de szinte biztosan nem a legjobb. Ezért kénytelen volt tovább törni a fejét a helyzet megoldásán.

Izsák is nagy gondban volt, mert bár szigorúan szólt rá Ismaelre, hogy maradjon veszteg, de közben meg is értette a nyugtalanságát, mert valóban olyan messze tért el jövetelük tárgyától és egyben céljától, hogy azokban a percekben fogalma sem volt, hogyan lehet ahhoz visszatérni. Egyáltalán miért tértek el ilyen reménytelenül távolra a tárgytól? Hogy is történt? Ja igen… atyja azt mondta neki, nehogy azt higgye, hogy már megbocsátott neki… mire ő… Lehet, hogy ez nem is olyan rossz fordulat… Talán éppen jó is…

Ismael kiürült, reménytelenséget sugárzó tekintettel ácsorgott Izsák mellett. Mintha sorsismétlődést érzett volna meg. Hiszen az ebben a jelenetben való számkivetett helyzete meglehetősen hasonlított korábbi otthoni helyzetére, amely távolra – a vadászmesterségbe űzte őt. E jelenet közben – felesleges érzékenykedés nélkül is – könnyen érezhette úgy, hogy itt is balkézről született fiúként van jelen.

Ilyen helyzetben trónolt Ábrahám fejedelmi ülőalkalmatosságán, szemben fiaival, akik már a kimerültség és az eszméletvesztés határán imbolyogtak atyjuk színe előtt. Fizikai aléltságukban már azzal sem törődtek, hogy a tűző Nap elől atyjukhoz közelebb lépkedve árnyékba kerüljenek. Inkább vállalták a napszúrás veszélyét. Ekkor valami olyan történt, ami még a jelenet láthatatlan rendezőjét is meglephette. Még akkor is, ha azt a fordulatot is ő rendezte. De más valamit elképzelni, és más annak a megvalósulásával szembesülni. Ismael szellemi aléltságba süppedt sötét gondolatait egyszeriben mintha a végtelenből érkező és ezért hosszantartó villám világította volna meg. Erre engedtek következtetni arcának hirtelen megélénkült vonásai és magasra emelt feje. Sőt, a helyét is elhagyta, ahol már gyökeret ereszteni látszott, és két lépést tett Ábrahám felé:

– Atyám, tudok róla, hogy nagytisztelet? első felesége, Sára asszony már hosszú ideje anyám és az én elűzésemet követeli tőled… szeretném megköszönni neked, hogy mindeddig nem teljesítetted kérését, mert ebből megértettem, hogy úgy anyámnak, mint az én szerény személyemnek van helyünk atyám szívében… Ezért azután…

Itt elakadt a szónoklat… Nyilvánvalóan azért, mert a villám fénye csak az addig elmondottakat világította meg. Ezután pedig Ismael nem tudta, mi kell következzen… talán a konkrét kérés… vagy… Öccse suttogását hallotta meg a háta mögül:

– Remekül beszéltél… de most hagyd abba…

Könny? volt hallgatni a figyelmeztetésre… Ismét csend lett az olajfa körül.

A jelenet folytatásáról nem a szellem és nem a lélek, hanem a test döntött. Attól tartva, hogy a sivatagon keresztül étlen megtett út fáradalmaitól és a hőségtől szégyenszemre összeesik, Izsák a két lépéssel előtte álló bátyjához botorkált, és annak karjába kapaszkodott. Szabadon maradt kezével hosszú inge alá erősített jókora kecskebőrdarabot vett elő, és felmutatta:

– Ezt hoztam! Ne értsd félre, atyám, ezt a méltatlan semmiséget nem ajándéknak, hanem első sikeres vadászatom bizonyságának szánom… Atyám haragja elől egyenesen bátyám vadásztáborába futottam, menekülésem óta ott vagyunk mi együtt, ami azelőtt soha sem történt meg. Ismaeltől kezdtem tanulni a vadászatot… – folytatta volna, ha nem hallja meg bátyja suttogását:

– Hallgass el… most én jövök… – Hangosan ezt mondta: – Öcsém igazat szól és én is, amikor azt mondom, hogy megörültem az érkezésének, mert már súlyosan nehezedett rám a magányom. Amióta együtt vagyunk, a vele való közös gondolkodás és beszélgetés közben kezdtem gyakorolni a gondolatok és szavak használatát, amelyeket már csaknem elfelejtettem. Azóta már nem csak az állatokhoz, a növényekhez és a kövekhez beszélek. Így hát atyám…

Gyakorlatlan beszélőként, mint az előbb, most ismét elakadt. De a folytatásra már nem volt szükség, mert Ábrahám felemelt keze csendre intette:

– Megértettem, milyen céllal jöttetek, és azt is, miért jöttetek együtt. Ezért most azt mondom, maradjatok itthon és tanítsátok egymást, ahogy az az én ágyékomból származott testvérekhez való. A többi atyátok dolga.

Ezzel az Ábrahám-fiúk elbocsátattak. És ezzel véget ért az Ábrahám kora óta egyetlen jól végződött történet. Olyan biztató történet, amely nem csupán gyorsan tovatűnő megnyugvást és csalóka reményt, hanem az azután következő évezredek nemzedékei számára valóságos könnyebbséget is hozott. Azóta ugyan számtalan boldog véget érő történetet ismertek meg a nemzedékek, de azokat egytől-egyig különféle mesemondók találták ki, a minden korokban élő emberek vigaszára, szórakoztatására vagy elandalítására.

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek