– Jöjjön utánam, kolléga, de óvatosan, nehogy a vénasszonyok meghallják – mondta Zoltán, miközben az előszobából a szalonba óvakodott.
– Milyen vénasszonyok? – kérdezte suttogva Lázár György, igazibb nevén Lázár őrmester.
– Akiktől a szobámat bérlem. Azzal a feltétellel adták ki fele áron, hogy csak reggel hét és tíz között meg délután hat és este tíz között járhatok ki-be.
– Ez komoly?
– Halálosan komoly. Azt mondják, a váratlan zajoktól megijednek, mert egyszer vízvezeték-szerelő dolgozott a lakásban, és meg akarta erőszakolni őket.
– Mindkettőjüket?
– Azt mondják, mindkettőjüket. A kijelölt órákban felkészülnek a zajokra.
A négy és fél lépés széles és öt és fél lépés hosszú szobát egy ruhásszekrény, egy lábak nélküli fekvőhely és az ablak alá helyezett asztal ékesítette. Az ablak nem a magasságos égre, hanem a körfolyosó búbánatára nyílt.
Zoltán
Egy ilyen eredeti keresztnév viselőjéhez nem illenek ezek a Szultánhoz méltatlan, sőt megalázó körülmények – gondolta Lázár György.
– Kicsi ez a szoba – mondta, s közben azon igyekezett, hogy a szekrény előtt állva minél kevesebb helyet foglaljon el.
– Szemre kicsi, de amikor dolgozom, nagyobbnak képzelem. Helyezze magát kényelembe.
Lázár György körülnézett, hogy eldöntse, vajon a padlón vagy az alacsony díványon helyezze-e kényelembe magát. Végül a vendéglátója iránti udvariasságból inkább a díványra ereszkedett.
– Megmondaná, miért nevezett az előbb kollégájának?
Zoltán a vendége felé fordult, és nyílt ábrázatához nem nagyon illő ravasz mosolyt villantott Lázárra.
– Azért, uram, mert születésével maga is megkapta azokat a képességeket, amelyeket én. A különbség csak az, hogy élete napjaiban mással lesz elfoglalva, ezért nem készít majd sorselemzéseket, de szükség esetén, más formában, mégis használni fogja ezt az adottságát.
Lázár György bólintott, és már majdnem megkérdezte, mitől látszik vendéglátója ötvenegy évesen jó, ha harmincnak. Ettől a kérdéstől azonban elállt. Csönd lett a tágas odúban, egy ideig elnézegették egymást.
– Én mélyen hívő katolikus vagyok.
Ezt vajon miért mondta? – gondolta Lázár, és hallgatott.
– Tudom, hogy ez magát kissé zavarja.
– Miért zavarna?
– Mert a hit túlbuzgalma foglalkoztatja.
Lázár az odú bérlőjére mosolygott: Most erről fogunk cseverészni? Hangosan pedig ezt mondta:
– Valóban eszembe jutott már, hogy a gyönge hitet őrjöngő túlbuzgalommal ellensúlyozzák.
– Az inkvizícióra gondol?
– A sok közül melyikre?
– Sajnos a hit számos túlkapását kell számon tartanunk – mondta Katolikus Zoltán elmerengve. Tekintete megkereste az égnek az odú udvarra néző ablakából látható foltját, majd maga elé révedve szólalt meg: – Ez idő szerint még csak hébe-hóba foglalkozik ezzel a gondolattal, és akkor is csak mellékesen. De hosszú évek múlva egy sugallatra e tárgykör felé fordul majd, sőt
– A "sőt"-öt hagyjuk a jövőre – szólalt meg hirtelen Lázár. Ezután elhallgattak. Jócskán teltek a másodpercek, amikor ismét megszólalt.
– Különben nem zavar, hogy hith? katolikus, csak ne akarjon megtéríteni.
– Nem akarom.
– Szabad kérdeznem valamit?
– Bármit, uram – riadt fel merengéséből Katolikus Zoltán.
– Miből él?
– A lélek és a test egyensúlyát segítek megteremteni, illetve helyreállítani azok számára, akik hozzám fordulnak.
– És hol eszik, mert gondolom, a vénasszonyok itt nem engedik főzni. Étteremben enni pedig drága.
– Főzni éppen engednének a boszorkányok, de nincs szükség rá, mert hölgytanítványaim naponta kétszer friss ételt hoznak nekem. Ha eltévesztik a beosztást, mármint hogy melyikük mikor soros, akkor naponta háromszor is.
Mintegy szavai illusztrációjaként kopogtak az ajtón. A vénasszonyok egyike dugta be csontra szikkadt fejét, hogy bejelentse:
– Zoltán, vendége érkezett.
A vendég, egy lélegzetet szegő szépség már ott is állt az ajtó nyílásában a szikkadt vénasszony mögött. Katolikus Zoltán elnézést kért, és az ajtót behúzva magára hagyta vendégét. A szállásadó matróna kiosont a szalonból. Lázár az üvegajtó tüllfüggönyén keresztül szemlélhette, amint a meghökkentő szépség átadta mesterének az ételhordót. Ezután még jó ideig bizalmasan társalogtak. Katolikus Zoltán, bizonyára a női gondoskodás jutalmaként, beszélgetés közben gyöngéden cirógatta szép tanítványa nyakszirtjét. Lázár ekkor elfordult, nehogy akaratlanul kilesse őket, ha búcsúzáskor netalán csókra kerülne sor.
Az odúba visszatérve Katolikus Zoltán ezt mondta:
– Hát így
Lázár György ezt felelte:
– Hát igen
– Később megkérdezte: – Nem mennénk ki a Duna-partra?
– Én is éppen ezt akartam javasolni.
Katolikus Zoltán kinyitotta a ruhásszekrényt, amelynek tartalma a lábuk elé ömlött. Egy ideig mozdulatlanul bámulták a tiszta, ám vasalatlan ingeket, kéziratkötegeket, zoknikat, sálakat, könyveket és egy trombitát.
– Szűk itt a hely – mondta Katolikus Zoltán, miközben a padlón térdelve dobálta vissza a szekrénybe a kacatokat és az iratcsomókat. Lázár is mellé térdelt, hogy segítsen neki.
Katolikus Zoltán kezében a trombitával indult az ajtó felé.
– Menjünk, itt úgysem lehet trombitálni.
***
A Duna-parti házból kilépve orrukat a tavaszi vizek görögdinnyeillata csapta meg. Vasárnap délelőtt tíz óra volt, a Feltámadás havában. A rakpart lépcsőin a nagy folyóhoz ereszkedtek, s ott a köveken egyensúlyozva megálltak. Mielőtt belefújt trombitájába, Katolikus Zoltán így szólt:
– Időnként fontos alaposan megdolgoztatni a tüdőt.
Ezután egy andalító katonai takarodót kezdett trombitálni. A kora tavaszi napfényben sütkérező egyetemisták és horgászok megtapsolták a produkciót. A takarodó után Katolikus Zoltán gondosan kirázta trombitájából az összegyűlt nyálat. Sokáig elmerülten szemlélték Európa legszebb fekvés? fővárosának dombvidékét. Közben Lázár György szóba elegyedett az egykori királyi vár egykori mesterember lakóival, akik – vasárnap délelőtt lévén – a vártemplomba igyekeztek. Megállított egy patkolókovács-forma, drabális alakot. "Bocsánat, lenne szíves megmondani, ki most itt a király?" A patkolókovácsot láthatóan meglepte, sőt zavarba is ejtette a váratlan kérdés. Emlékezetét erőltetve töprengett, végül odaszólt egy arra haladónak. "Mondja már, ki is az uralkodónk mostanában?"
– Uram! – hallotta Lázár a mellette álldogáló Katolikus Zoltánt. – Nézzen fel a magasba!
Lázár György a magasba küldte tekintetét.
– Tudja miért kértem, hogy nézzen az égre?
– Nem tudom, de megéri – válaszolta Lázár, tekintetét a pasztellkék-rózsaszín végtelenségen felejtve.
– Azért, uram, hogy megszokja. Hacsak teheti, a magasba nézzen, mert olyan korszak köszönt a világra, amikor a Földön szemnek kedves látvány alig akad majd.
Lázár bólintott.
– Tudja, uram, hogy nincs biztonságban?
– Sejtem – felelte Lázár.
Katolikus Zoltán körülnézett, s miután látta, hogy emberi fül számára hallótávolságon kívül vannak, a zöld moszattól és békanyáltól fénylő kövekre esett a tekintete – talán azok is fülelhetnek?
– Magát meg akarják ölni – suttogta.
Lázár György könnyednek szánt mosolya kínos vigyorként jelent meg az arcán.
– Tényleg?
– A Neue Zürcher Zeitung 1972. augusztus 29-i számában azt nyilatkozta, hogy bár korábban nagyon is akart hinni a szocializmusban, tapasztalatai nyomán később arra a véleményre jutott, hogy a kommunizmusért nemhogy meghalni, de főként élni nem érdemes. Nos, rákerült azoknak a listájára, akiket bírósági tárgyalás mellőzésével, feltűnés nélkül akarnak eltenni láb alól.
Lázár György már ismét a túlpart dombvidékén épült királyi várat bámulta. Vajon merre lehetett a várban a vesztőhely? Nyugatról érkező hírekben nemrégiben hallott egy Keletről menekült íróról vagy filozófusról, akihez a forgalmas párizsi utcán odaütődött valaki. Pardon, mondta az ismeretlen, és eltűnt. A menekült író csupán kis szúrást érzett a karján, mielőtt a túlvilágon ébredt fel.
Katolikus Zoltán közelebb lépett Lázárhoz, és a fülébe súgta:
– Uram, magának el kell mennie ebből az országból.
Lázár György szó nélkül hátat fordított Katolikus Zoltánnak, majd a folyópartról lassan elindult a magas betongát felé. "Ha király lennék, én is gondolkodás nélkül csapatnám le a rossz hír hozójának fejét." Félútról visszafordult, és Katolikus Zoltánra mosolygott.
– Köszönöm a figyelmeztetést.
– Csak ne várjon sokáig. Még akkor sem, ha van egy halvány esély rá, hogy ha itt marad, életben hagyják; mert egy nőnek talán sikerül megmentenie magát.
– Jó, majd elmegyek – felelte ingerülten Lázár György.
***
Az álomérzések kusza világában elhatározta, hogy lesz, ami lesz, nem fog emigrálni. Ez úgy történt, hogy álmában a Sorel-ház kertjében találta magát. Az istálló ajtaján benézve apját, Második Sorelt látta, aki fél térdre ereszkedve javította a fekhely lábát, amelyen heverészve időnként olvastak vagy Büszke és Konok nev? lovaikkal társalogtak. Sorel Mihály anélkül, hogy az ágyláb faragását abbahagyta volna, felnézett a fiára, és valami ilyesmit mondott: "Ha akkor hagytad volna itt ezt a házat, amíg éltem, egy szót se szólnék, de most, miután meghaltam, magára hagynád anyádat és Ágnest? És Klára nénédet, aki nemsokára százéves lesz?"
Harmadik Sorelt zongoraszó ébresztette. Szemei könnyben úsztak. Mivel könnyes szemmel még sohasem ébredt, mélységes zavarban törölte le könnyeit. Még félálomban próbálta megérteni, hol is van. A szobában rajta kívül hárman aludtak. Az egyik ágy alkalmi lakója gurgulázva és fütyörészve horkolt. A másik szobába vezető szárnyas ajtó mellett állt a sokat szenvedett zongora, amelyen éppen egy durcás kép? gyerek követett el erőszakot. Sorel János két akarat között vívódva próbálta csukva tartani és kinyitni a szemét, hogy ne tudja meg – vagy végre mégis megtudja –, hová került.
Lassan nyílt a belső szoba ajtaja. A résen kerek, pirospozsgás arc kandikált be. Körülnézett, majd teli éjjeliedénnyel a kezében, lábujjhegyen lépkedve nekivágott a szobának. Sorel Jánost ez a látvány végre ébrenlétre segítette. Így tudta meg, hogy Második Sorel későn figyelmeztette álmában, mert azon a reggelen már egy bécsi menekültszálláson ébredt.
Micsoda öröm, úgy kerültem a pokolba, hogy meg se kellett halnom – gondolta.
A menekülttanya magyar származású, agg tulajdonosnője a legolcsóbb szállodánál is olcsóbb árat szabott a fekhelyért és a piszkos ágynem?ért. Hogy négyszobás lakása mégis serényen jövedelmezzen, a szobák minden zugában, az előszobában, sőt a fürdőkádban is felnőttek és gyerekek aludták első emigránsálmukat. Az öregasszony reggel fél hétkor a már régen szolgálatban lévő boszorkányoktól ellesett hangon keltegette azokat, akiknek nem akaródzott ráébredni az újonnan felvirradt nap valóságára. Az emigránsok közé néhány turista is keveredett, akiknek sikerült útlevelet kiügyeskedni a szocialista államtól, hogy eljussanak az egykori Osztrák–Magyar Monarchia fővárosába. Az első nagy kereskedelmi állomásra, ahol magnetofont, zsebkalkulátort, rádiót és mindazokat a csodás dolgokat lehetett megvásárolni, amelytől a technika századának szülötte boldogabbnak, mert többnek érezheti magát. Nyilvánvaló volt, hogy a szobán bilivel átlopakodó férfi is bevásárló úton jár. Még mindig félig hunyt szemmel az éjjeliedénnyel egyensúlyozó alakot figyelve, Harmadik Sorelnak eszébe jutott, hogy lám, milyen csalárd a történelem, amikor a jelent Modern Időnek maszkírozza, és ezt a röpke élet? ember el is hiszi. Próbálná megtenni ezt a történelem hatszáz évig élő emberekkel, akik még jól emlékeznének arra, hogy Kolumbusz, a feledhetetlen felfedező és hittérítő hasonló érték? és hasznosságú üveggyöngyökkel hódított meg egy földrészt, miként a huszadik század bennszülötteit a boldogságot hozó elektronikus ipar. Sorel talán még tovább fűzi a megkezdett gondolatot – szinte biztos, hogy ez történik, hiszen az egészet csak gondűzőnek szánta, mert nem volt nagy kedve véglegesen elszakadni az álmoktól –, ámde az illemhely felé settenkedő alak megbotlott a rongyszőnyegben. Ezután pedig történt, ami történt.
2002. 05. 24. (VI/21)
