Izsák korántsem ilyen lagymatag elismerésre várt. Inkább ilyesmire: "Álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen ügyes fickó vagy
még kiderül, hogy jobb vadász lennél, mint én
" Ez a csalódás azonban semmiség volt ahhoz képest, ami ezután következett. Ismael egy fa tövéhez guggolva egy avarral letakart kecskebőr tömlőt vett elő, és szemét lehunyva inni kezdett. "Én előbb a testvéremnek nyújtanám a tömlőt, remélem nem issza meg az egész vizet
" Pedig Ismael ádámcsutkája vidáman táncolt, és Izsáknak – miközben ébredező ellenszenvvel figyelte bátyját, az az érzése támadt, hogy Ismael szomja, éppúgy, mint a vizestömlő tartalma – kifogyhatatlan.
Ismael végre befejezte a már véget nem érőnek tűnő ivászatot. Kifordított tenyerével megtörölte a száját, majd Izsákra vigyorgott:
– Biztosan te is innál?
Izsáknak a történtek után kedve lett volna azt felelni, hogy köszöni, de ő egyáltalán nem szomjas. Még nagyobb kedve lett volna egyáltalán nem válaszolni. Végül mégis igent bólintott, sőt hozzámorogta:
– Nem bánnám, mert melegem van.
Ismael kilöttyintette a tömlő alján maradt kevés maradékot.
– Elszaladok a forráshoz, hozok friss vizet. Ez már állott volt, de sajnáltam kiönteni
Izsákot zavarba ejtő ellentmondás lepte meg: íme, kellemesen csalódhatott, és hamarosan friss vizet kortyolhat, és mégsem örül igazán. Talán azért, mert előítéleteit – még ha szenved is tőlük – jobban szereti, mint a kellemesebb valóságot? Talán csak nem élvezi a méltatlankodást, a haragot, sőt a gyűlölködést? Izsák zavarában lehorgasztotta a fejét, és mindaddig fel sem emelte, amíg testvére a friss vízzel visszaért.
Hirtelen esteledett be. Izsák délutáni dicsőségének színhelye közelében, a ritkás erdő kis tisztásán raktak tüzet. A domb a sivatag szélén emelkedett. Már vagy félórája ültek szótlanul a tűz körül. Amikor a lángok közé révedt tekintetük elfáradt, a Hold világította sivatagot nézték szótlanul. Izsák most hallotta meg először a csend dallamát, de élvezni még nem tudta, mert az különleges zenei hallást kíván. A tűz körül ülve már nem volt alkalma újabb kellemes csalódásra. Hiába várta egyre türelmetlenebbül, később már sértetten bátyja kérdését, hogyan és miért került ő ide. Várakozása jogos volt, hiszen emlékezete szerint még egyetlen estét sem töltöttek együtt távol az otthontól, de otthon is alig. Mert amikor Ábrahám Hágár sátrában aludt, Sárától való fiát nem vitte magával. Ők csak nappal találkoztak hébe-hóba és akkor is csak úgy, mint két rideg csontgolyó, amelyek véletlenül egymásnak koccannak, csak azért, hogy elváljanak. A hosszú és immár konoknak tetsző hallgatás egyre jobban bántotta Izsákot, mert ha örömrivalgásra nem, de bátyja meglepetésére és kérdéseire nagyon is számított. A közéjük már-már fallá épülő némaság Ismael közönyét és kettejük idegenségét tette nyilvánvalóvá. Csaknem örömmel kapta fel a fejét, amikor végre két sakál üvöltése törte meg a csendet. Végül a harag nyitotta meg Izsák szorosra zárt ajkait:
– A sakáloknak van miről beszélni egymással.
Ismael meglepett tekintettel válaszolt öccse indulatos szavaira. E tekintet juttatta Izsák eszébe, hogy bátyja hallgatása talán nem is neki szólt, hiszen többnapos vadászútjain bizonyára megszokta a szótlanságot, például tegnap este is biztosan a tűz mellett ült, és akkor is magányosan, és akkor is szótlanul. De most nincs egyedül és beszélni csak nem felejtett el
– Jó, hogy itt vagy, holnap el akarok ejteni egy szarvast, segíthetnél lenyúzni a bőrét – mondta Ismael.
Ez a hányaveti megjegyzés mérte Izsák megsebzett testvéri érzéseire a kegyelemdöfést. Ezért a fatuskó lelk? alakért szállt szembe atyjával? Miatta menekült előle? Bátyja odavetett szavait így hallotta: "Ha már ide evett a fene, akkor legalább valami hasznodat vegyem
Hogy ne téblábolj itt tétlenül, megengedem, hogy te nyúzzad le a szarvas bőrét
" Ismét csend telepedett közéjük. Miközben bátyjának az éjszakai sivatagba révedt tekintetét követte, eszébe jutott valami: Ismael talán mégsem fölényeskedik, hanem ilyen faragatlan a modora. Egyszerűen azért, mert együgyű. De nem feltétlenül abban az értelemben, hogy bőg a hülyeségtől. Hanem inkább abban az értelemben, hogy egyetlen ügye az életet biztosító természetjárás. Ismael a vadász, az anyag embere, aki biztosan e pillanatban is a szarvasok holnapi várható útvonalán gondolkodik. Semmi máson. Ha ez így van, akkor bátyja szavai nem fölényes, hanem gyakorlatias természetéről tanúskodnak; a vadász holnap szarvast akar lőni, mert anyja igyekszik minél gyakrabban kedvenc falatjaival sátrába csábítani Ábrahámot, aki gyermekáldással tisztelte meg méhét. A szarvashús evése pedig szerencsére lehetséges, mert a törvény még nincs megírva, amely majd megtiltja a hébereknek néhány vadhús fogyasztását, és még nem tudható, hogy a szarvas közéjük tartozik-e majd. Így végül is nem sértő, ha testvére az ő váratlan megjelenését is gyakorlati szempontból fogja fel: ha már itt van, akkor szájtátás helyett, miért ne segítene a szarvas megnyúzásában? Azonban bátyjának ez a megértőbb értékelése sem változtatott azon, hogy a kettejük közötti hangulat meglehetősen sivár maradt. A testvérek szótlanul ücsörögtek az éjszakában sejtelmesen lobogó tűz mellett. Mintha nyelvüket metszették volna, vagy mintha semmi beszélnivalójuk nem lenne. Pedig volt. Méghozzá életükbe és évezredek történelmébe vágó dolgokról kellett volna beszélniük. De hát nehéz, ha nem lehetetlen világrengető beszélgetést folytatni avval, akinek a vadászat az egyetlen ügye. Szótlanságra kárhoztatva Izsák az egy ügyűségen töprengett. Nem tudta eldönteni, hogy a jó, vagy a rossz minősítés mellett döntsön-e? Mert ha Ismaelt a vadászat és a természetben való kóborlás vonzza, akkor a vadászat haszna és élvezete minősíti jónak saját egy ügyét. Végül arra jutott, hogy bármi legyen is a minősítés, az egy ügyűség mindenképpen veszélyes, mert akinek csupán egy ügye van, az minden másra süket és vak. Márpedig a világ nem egy ügy, vagy ha az, akkor számtalan fontos részből áll össze eggyé. És íme, az egy ügyűség veszélyének bizonyítéka: ha így megy tovább, akkor ő nem hozza szóba azt, amiért idejött. Pedig, ha az elűzetés megtörténik, az nagy bajok és bánatok okává lehet. Szótlanságukban azért volt valami jó is: Izsák életében először fordult szeme és lelke teljes figyelmével a sötét égen világító Hold, a fényeiket vibrálva ragyogtató csillagok és a néma sivatag látványa felé.
Másnap Ismael egyetlen nyíllal terítette le a szarvast, majd egy pengeéles kővel metszette át nyaki ütőerét. Izsák riadtan ugrott félre a vérsugár elől. Előző esti megállapodásuk szerint szinte odaadó igyekezettel segített a szarvas bőrének lenyúzásában. Ám eközben, ha csak tehette, félrefordította a fejét. Testvére borzadását látva Ismael könnyedén odavetette:
– Mit szörnyülködsz, nem fáj neki
"Micsoda hányaveti fecsegés
persze, hogy nem fáj neki, mert megölted, de amikor a nyíl a nyakába fúródott, az fájt! És hogy az életét elvetted, azt biztosan még most is fájlalja" – háborgott magában Izsák.
A szarvasvadászat napját követő éjszakán Izsák álmatlanul és félálomban forgolódott a tűz mellé terített birkabundán. Történelmi vállalkozása színhelyén a korábbinál súlyosabb kétségei támadtak. "Ennek úgy látszik a gyomrába, de lehet, hogy még lejjebb süllyedt a lelke. Ezt csak az ölés és az evés-ivás érdekli, na és természetesen az, hogy a kutak körül hancúrozó lányok közül hányat sikerül neki hanyatt lökni." Érdekelte volna, mit válaszolna Ismael erre a kérdésére: "Azon túl, hogy szereted a szarvashúst, az ölést is élvezed? Jóleső bizsergést éreztél a halálosan sebzett szarvas égre meredő lábainak utolsó rángatózása és szemének megmerevedése láttán? A végén még kiderül, hogy nem is egy apától származunk." Ezt a gyanúját később elhessegette. Testvérek ők, csak amint látszik, Ismael messze esett az atyai fától.
2002. 08. 29. (VI/35)
