Izsák tapasztalta, hogy elveszíteni valakit sokkal könnyebb, mint megtalálni. Íme; atyjához csupán egy kéréssel fordult és néhány kérdést tett fel, és máris eltűnt a szemhatáráról. Ismael után pedig már átkutatta a sivatag sziklaüregeit, a dombvidék ritkás erdeit és bozótjait, a kiszáradt folyómedrek zegzugait – és féltestvére sehol. Egyre határozottabb érzése szerint csak akkor találja meg Ismaelt, amikor majd féltestvére is akarja, hogy találkozzanak és ezért a megtalálhatóság állapotába hozza magát. Mindaddig éppen akkor áll odébb egy helyről, mielőtt Izsák odaérkezik. A felszínes megfigyelő számára ez a véletlen szeszélyes játszadozásának tűnik. Izsák is csak akkor kezdett gondolkodni a dolgon, amikor reménye a végét járta, hogy valaha is rátalál Ismaelre. Az a homályosságában is határozott érzése támadt, hogy azért nem talál rá féltestvérére, mert görcsbe merevedve keresi. Márpedig a sors nem tűri, ha erőltetik. Haragra gerjedt. Eszébe jutott, hogy az szinte sohasem történt meg, amit lélegzetvisszafojtva várt. A várva várt események mindig akkor történtek, amikor egyáltalán nem várta! Amikor már teljesen megfeledkezett róluk. Ennek az lehet az oka, hogy a sors azt a valóban különös játékot találta ki, hogy a szükségszerű események véletlenek álruhájában valósuljanak meg. Könnyen lehet, hogy ez a sorsjáték nem puszta szeszély. Meglehet, hogy mélyebb értelme szerint éppen a véletlen követhetetlenségével és váratlanságával akarja rábírni az embert a sorsban való hitre: "megvalósulok, ha lankadatlanul és türelmesen munkálkodsz azon, amiért megszülettél". És aki rosszra született? Ezen már nem volt ereje gondolkodni.
Így hát Izsák csüggedve és reménykedve rendületlenül járta a homokdűnéket, a folyómedreket és az erdőket, amíg egyszer csak éppen egy erdő borította domboldalon járva nyíl süvített el a feje mellett. Nyomában harsány nevetést hallott. A hang irányába nézett. Egy embermagasságú bokor mögül a hahotázó Ismael lépett ki. Az álom és az ébrenlét határán Izsáknak, mielőtt még szóba elegyedett volna féltestvérével, volt ideje elcsodálkozni azon, hogy végre rátalált Ismaelre, mert eddig, ha álmában keresett valakit, vagy valamit, azt sohasem találta meg. A meglepetés csaknem teljesen felébresztette. Igyekezett ebben a csaknem éber állapotban maradni, mert nem akarta ezt az életbevágóan fontos találkozást az álom szeszélyeire bízni. Szemét csukva tartotta, hogy jobban lássa hahotázás közben dülöngélő és térdét csapkodó féltestvérét.
– Te barom! – kiáltotta Izsák a jókedvtől tántorgó Ismael felé, egyszerre remélve, hogy meghallja és mégsem hallja meg, mert egy ilyen ordenáré alaktól még az is kitelik, hogyha megharagítja, egy második nyilat ereszt a testvére szíve felé. Majd magában azt mondta: "Ez a barbár tréfa rá vall! Talán nem is igaz, hogy ő is atyám fia!"
– Mit mondtál volna apánknak, ha megölsz? – kérdezte dühét visszafogva. Ismael közben vidáman szökellve odaért hozzá. Üdvözlésképpen erőteljesen a vállára csapott és azt felelte, hogy azon eszébe se jutott gondolkodni, mert az ő keze nem reszket és jól tudta, hogy a nyílveszsző, amelyet üdvözlésként lőtt öccse felé, arasznyi távolságra süvít majd el a feje mellett. Ezután barátságosan kötekedve kérdezte Izsáktól, csak nem vadászni jött ő is?
– Á, nem
nem vadászni
Ismael ismét zabolátlan hahotázásban tört ki:
– Azt sejtettem, mert a te kezedben még sohasem láttam íjat és nyílveszszőt.
– Pedig én is szoktam vadászni – jegyezte meg Izsák indulatait fékezve, – csak éppen nem kötöm az orrodra.
Miközben ezt mondta, már meg is bánta, hogy testvére után eredt és különösen azt, hogy atyját emiatt a faragatlan tuskó miatt bőszítette fel, aki olyan zabolátlanul képes röhögni a saját idétlen tréfáján, mint egy részeg rabszolga. Ismael komoly képet vágva kérdezte meg, vajon tényleg szokott-e vadászni? Izsák bólintott és szerette volna másra terelni a szót, mert a téma testvére fölényét és a maga gyengéjét idézte fel. Ismael pedig éppen ezért nagyon is ragaszkodott a tárgyhoz. Sőt nagyokat szökellve a fa mögött hagyott íjáért és nyílvesszőért futott, hogy testvére kezébe nyomja:
– Na öcskös, ha szoktál vadászni, akkor mutasd meg, mit tudsz!
Ezt mondván egy erdei vad rugalmasságával ügyesen kerülgetve a fákat, vagy ötven métert vágtatott előre. Ott letérdelt, egyik saruját leoldotta a lábáról, egy rövid botra tűzte és célpontként kitartva öccse felé kiáltott:
– Lássuk, milyen vadász vagy?!
Izsák a rémület zsibbadását érezte; hogyan lehet valaki ilyen esztelen, hogy az életét kockáztatja egy ostoba tréfa miatt? Hiszen Ismael pontosan tudja, hogy testvére hazudott és sohasem vadászott. Eszerint nem tud jól célozni, így nagyon valószínű, hogy a saru helyett Ismaelt találja el és testvérgyilkossá lesz. Nem elég, hogy összeveszett a szüleivel, most majd azzal állíthat elébük, hogy véletlenül lenyilazta Ismaelt. Maradt volna a meghátrálás, vagyis az igazság bevallása; hogy életében sohasem vadászott. De érthetetlen módon éppen ennek az összehasonlíthatatlanul kisebb kockázatnak a vállalása látszott lehetetlennek! Így hát kezébe vette az íjat, a húrra illesztette a nyílvesszőt, majd becsukta a szemét. Hosszú másodpercekig imádkozott. Azután megfeszítette a húrt, megcélozta Ismael saruját és kilőtte a nyilat. A másodpercek ezután következő töredékei tettek bizonyságot az idő viszonylagosságáról. Izsák testvére meglepett kiáltására eszmélt!
– Nicsak! Az íjász!
Izsák csak akkor hitte el a hihetetlent, amikor Ismael már mellette állva átlőtt saruját himbálta az orra előtt. Dicsőségét szerénységgel koronázva Izsák egy szóval sem kérkedett, helyette még mindig akadozó nyelvvel kérdezte testvérét, mit köt a lábára az átlőtt saru helyett? Ismael válasz helyett öccsét bámulta:
– Azt hittem, hogy neked csak balkezed van, és a kettővel sem tudsz felemelni egy íjat!
– Azért, mert mi nem egy sátorban alszunk, és alig ismerjük egymást – mondta Izsák kissé már nyugodtabban. Lelki egyensúlyát visszanyerve megpróbált testvérére mosolyogni. Közben pedig titkon bátyját méregette, hogy kilesse, vajon mi lehet az, amiért Ábrahám jobban kedveli Ismaelt, mint őt? Most, hogy távol került pátriárka atyja nyomasztó tekintélyétől és félelmetes botjától – tisztábban látta őt, és ebbe a tisztább képbe már nem illett az a korábbi feltételezése, miszerint Ábrahám a gyomra miatt kedveli jobban az ügyes vadászt. E felszínes gondolatért el is szégyellte magát. Miközben ő Ismaelt – Ismael őt méregette; vajon mit talál atyja ebben a kései gyerekben, ami érdemesebbé teszi ezt a lurkót az ő fenséges szeretetére, mint őt? Csak nem az a furcsa szokása, hogy szeret maga elé vagy éppen a távolba meredve andalogni, sőt nem is egyszer látni vélte, hogy öcscse sétái közben mintha magában beszélne. Már az is eszébe jutott, hogy öccsének talán egy kerékkel többje van. Azonban, ahogy most jobban megnézte, egyáltalán nem tűnt bolondnak. Imént bizonyított váratlan ügyessége pedig az iránta érzett korábbi közönyébe némi elismerést és érdeklődést csempészett. Bátyja vonásait lopva vizsgálgatva Izsák meglepő felismerésre jutott; nemhogy testvére jellemét, de még arcvonásait is alig ismeri. Egy apa nemzette, de két anya szülte őket. A két anya pedig féltékenykedve és torzsalkodva élt egymás közelében, szeretett fiaikra örökítve a szeretetlenség és kölcsönös gyanakvás súlyos örökségét. Testvére arcát tanulva Izsák más vonásokat fedezett fel, mint amelyeket az anyjától öröklött előítélet nyomán róla magában őrzött. A sziklakemény ostobaság és megátalkodott rosszindulat helyett az egyszer? józanság vonásait látta meg Ismael arcán. Eszerint mindeddig egymás útját számtalanszor keresztezve nem azt látta, amit látott, hanem azt, amiről úgy tudta, hogy látnia kell, ha jó fiú akar lenni. Ismael rajtafelejtett tekintetéből pedig azt olvashatta ki: "Nézzenek oda! Ez a surmó nem is látszik olyan papa-mama kedvencének, ahogy azt mindig hittem! Szemében ott látom atyánk elszántságát, és akárhogy vizsgálom, nem látom nyomát egy elkényeztetett úrigyerek bágyadt közönyének. Az biztosan nem igaz, hogy olykor ő is vadászik, de annál többet mond, hogy nem tért ki a vizsga elől, amit rákényszerítettem." Rávigyorgott Izsákra:
– Vak tyúk is talál szemet – és ezzel ismét öccse kezébe adta az íjat. Izsák szó nélkül ment bele a vizsga folytatásába. Jogosnak is ítélte, mert eszébe jutott, hogy érettségi vizsgán se csupán egy feleletre osztják a jegyeket. Ismael megint vagy ötven méter távolra szökellt és újból egy botra tűzte immár nyíllal átlőtt saruját. Csakhogy a céltáblát ezúttal nem maga tartotta, hanem egy fa villás ága közé illesztette. A vizsgázónak most nem kellett félnie a testvérgyilkosságtól, ezért bár sokkal nyugodtabban, de túlságosan hosszan és görcsösen célzott, mindaddig, amíg a keze meg-megremegett. Érezte, hogy a saru ezúttal a helyén fog maradni. Végül eleresztette a nyilat és a saru a helyén is maradt. Harmadszorra már felszólítás nélkül helyezte a nyílvesszőt az íj húrjára. Bátyja jóindulatú tekintetét magán érezve görcsös igyekezete feloldódott. Lövése nyomán a saru valahová a sűr? bozótba repült. Ismael vidáman rikkantott:
– Nem gondoltam volna rólad, fiú
Izsák ártatlan képet vágva megkérdezte:
– Mit nem gondoltál? – kérdezte, mert hallani akarta testvére világosan megfogalmazott dicséretét.
– Azt hittem, hogy te semmihez sem értesz. (folytatjuk)
2002. 08. 23. (VI/34)
