Szabó Éva pszichológus szerint a káromkodás, a szitkozódás nem más, mint az agresszió egyik megnyilvánulási formája, a verbális agresszió része. A káromkodások alapvető tulajdonsága, hogy amennyiben valamelyik embertársunkat illetik, annak legintimebb szféráit – Istenhez fűződő viszonyát, vallási meggyőződését, közeli hozzátartozóit, apját, anyját – támadják, illetve szemérmének, intim testrészeinek a lemeztelenítésével és megsértésével hatnak.
A káromlások jelentős része hatalomgyakorlást célzó, durva manipulációs eszköz a másik emberrel szemben. Az igéket tartalmazó káromlások többnyire felszólító módban állnak azaz a másik fél akarja megmondani, mit tegyen az illető.
A megalázó, durva és közönséges tevékenységek megtétetésével akarja a káromkodó fél földbe döngölni, lealacsonyítani a számára frusztrációt okozó személyt, illetve értéktelen,
felesleges személynek láttatni másokkal is. A megalázó szitkok hatásmechanizmusára jellemző, hogy
bizonyos esetekben lebénítják, befagyasztják a megcélzott fél kommunikációs képességeit, megtörik akaratát. A világbajnok bokszoló, Mohammed Ali állítólag már a meccsei előtt győzött durva és meghökkentő szitkaival, megfélemlítő beszédeivel. Más esetekben pontosan az a káromlások célja, hogy felhergeljék a hallgatót, s egyfajta előre megkoreografált játszmába, csatába vigyék bele, ahol végül is az győz, aki a legkeményebb és leghangosabb szitkok kimondásával pszichikailag előbb megtöri a másikat.
Szakértők szerint akkor használnak az emberek csúnya szavakat, amikor valamilyen frusztráció éri őket – egy esemény vagy egy másik személy bosszúságot, valamilyen kellemetlenséget okoz. Egyre gyakrabban lehet viszont találkozni olyan trágárságokkal is, amikor semmiféle frusztráltságról nincs szó, egyszerűen megszokásból, népszerűségvágyból vagy mondandójuk nyomósítására használják a vulgáris kifejezéseket az emberek.
Széles körben él az a nézet, hogy a káromkodások voltaképpen pozitív hatást fejtenek ki az azokat használók irányában, mivel "jótékony szelepként" kiengedjük velük a feszültséget. Nos, Ebbesen, Duncan és Koneci Amerikában tevékenykedő pszichológusok kísérletei már 1975-ben azt igazolták, hogy az egyébként fizikai agresszióra már korábban bebizonyított tételek a verbális agresszió esetében is igazak. Azaz ha valaki szitkozódással vezeti le dühét, nem él át tökéletes katarzist, a káromkodás nem eredményezi a tehertől való tényleges megszabadulást, mivel nem visz közelebb a probléma vagy a nézeteltérés valós megoldásához, csak további rombolóerőt fejt ki. Ross Campbell, az agresszió témakörének jeles kutatója egy tizenöt pontból álló skálát készített, melynek alján a nagyon fejletlen és kezdetleges feszültséglevezető technikák állnak, magasabb szinteken pedig a fejlettebb feszültségoldó módszerek. A skála legalsó pontján a passzív agresszió szerepel, azaz amikor az egyén nem tesz semmit, csak elnyeli a feszültséget, visszafogja annak kiengedését. Ez a konfliktuskezelési stratégia rendszerint pszichoszomatikus betegségekhez vezet. Majdnem ilyen kezdetleges módszer a feszültség levezetésére, ha valaki verekszik vagy tárgyakat tör-zúz, illetve tárgyakat hajigál. Szintén gyenge problémamegoldó készségre utal, ha valaki összefüggés nélkül panaszkodik, vagy másokat szidalmaz és káromol. Fejlettebb fokon áll az egyén, ha beszélni akar a gondot okozó jelenségről, s a legelső útjába kerülő személyre ráönti a frusztrációt okozó történetet. A legfejlettebb és a legörvendetesebb jelenség, ha azzal a személlyel beszélünk, akit érint az ügy, és arról a problémáról, ami a feszültséget okozza. A cél tehát a bátor, konstruktív kommunikáció.
A szóban forgó skála is jól érzékelteti, hogy a káromkodás, a szitkozódás, mások "lebunkózása" érdemben nem segít, a zabolátlanul kifejezett agresszió nem kívánatos, mert érdemben nem csökkenti a feszültséget.
Hungaropesszimizmus
Összehasonlító kutatások nem készültek a különböző népek káromkodási szokásait illetően, számszerűen, tudományos alapokról egyelőre nem lehet kijelenteni, hogy a magyarok között többen káromkodnának vagy többször, mint más népek esetében – mondja Balázs Géza nyelvészprofesszor, népszerű nyelvészeti témájú tévé- és rádióműsorok vezetője. "Előítéletek, hétköznapi megfigyelések viszont vannak arra nézve, hogy léteznek úgynevezett káromkodósabb népek, s ezek alapján előkelő helyen áll a magyar" – állítja a professzor. Ezek a hétköznapi megfigyelések azt igazolják, hogy az angolhoz vagy a némethez képest a magyar sokkal változatosabb, képiesebb káromkodásokat ismer, de elismerik, hogy az olasz és a jiddis is egyaránt kacifántos káromkodásokra képes. Viszonylag egységesen körvonalazódik még, hogy a blaszfémia, azaz az istenkáromlás tekintetében az élen járunk, a lengyelek, az angolok, a franciák, a dánok és a svédek mind tartózkodnak Isten szidalmazásától. Érdekességként tesszük hozzá, hogy a mai ivritben nemigen van szitokszó, sokkal inkább az arab káromkodásokat használják indulataik kifejezésére.
Ezeken az általános véleményeken túl csak két tudományos kutatást ismerünk, amelyekben a káromkodások tartalmát vizsgálták. Az egyikben olasz tudósok Észak-Olaszország és Dél-Olaszország között végeztek összehasonlítást. Észak-Olaszországban – ahol jóval európaibb, individuálisabb a kultúra – azt tapasztalták, hogy a szitokszavak inkább az individuumra, az egyénre vonatkoznak, míg a dél-olasz káromkodások inkább a le- és a felmenő hozzátartozókat veszik célba. Az előbbi esetben tehát inkább az egyént sértik, míg az utóbbi esetben inkább a család szidalmazásával, az "anyázással" lehet hatalmi érdekeket érvényesíteni. S létezik még egy, a bosnyákok körében végzett felmérés is, amelynek tanúsága szerint ebben a kultúrában nem az anyát, hanem inkább az apát sértik, mivel erősen patriarchális a társadalom.
"Személyesen annyit tennék még mindehhez, hogy véleményem szerint a magyarok káromkodásában van valami, ami máshol nem jellemző – ezt egyetlen szóval \'hungaropesszimizmus\'-nak nevezhetném. Minden kutató, aki a magyar kultúrával kívülről foglalkozik, észrevette ezt a sajátosságot a magyar nyelvben. Kívülállók szemével nézve állandóan panaszkodnak a magyarok. Azt pedig, hogy bizonyos helyzetekben nagyon erősen káromkodunk, nem is nyelvészek állapították meg, hanem Győrffy István néprajzkutató. Ő már az 1930-as években leírta a magyar káromkodásokat, s ezeknek a természetét a török elnyomással hozta összefüggésbe. Szerinte az alföldi nép azért káromkodik, mert hosszú ideig elnyomták, katonai szolgálatra kötelezték, és ez eldurvította a lelkeket. Ha nem is osztom egy az egyben ezt az egyszer? nézetet, mindenképpen látok összefüggést a magyarok szitkozódása, káromkodása és pesszimisztikus lelkülete között. A magas öngyilkossági ráta, az alkoholizmus és ezen belül a magyarokra oly jellemző töményszeszfogyasztás mellé én az erősebb káromkodási hajlamot is odavenném, mint egyfajta önsorsrontó törekvést" – fogalmazta meg Balázs Géza professzor.
2003. 08. 22. (VII/34)
