Az Európai Parlament tárgyalóterme. A magyar zászló is ott van Fotó: Reuters
A Nyugat-vágyás mint áfium
A magyar politika nagyon régóta a Nyugat peremvidékén létezik. A magyar politikusok az egész 20. században vigyázó szemeiket a Nyugatra függesztették, miközben – nem önhibájukból, hanem a sanyarú nemzetközi körülmények miatt – keletiesnek kellett lenniük. A fejlett, modern Nyugat-Európa elérése mindig eszmény és cél volt, de soha nem valósulhatott meg. Nemzedékek sokasága nőtt fel úgy, hogy azt szokta meg: politikusai mást mondanak, mint amit gondolnak. A magyar politikusoknak ugyanis hivatalosan azt kellett mondaniuk, hogy a nyugati demokráciák megbuktak (lásd két háború közötti korszak), vagy éppen a nyugati demokráciák imperialisták, elnyomóak (lásd Rákosi- és korai Kádár-korszak). Miközben a politikusok pontosan tudták, hogy e nélkül az "elnyomó, imperialista" Nyugat nélkül mozdulni sem tudnának. Ők adták nekünk – s nem csak a Kádár-rendszer – a létezésünkhöz olyannyira nélkülözhetetlen pénzügyi kölcsönöket.
A magyar politikai vezetők ezt pontosan tudták, de nem mondhatták. Ma sem tudjuk pontosan, milyen meghasonlásokat okozott ez a "kettős beszéd". Még nem tartunk ott, hogy alaposan feltártuk volna a Kádár-korszakot, s a benne élő talán legérdekesebb hagyományt, amelynek szellemében a nyugati országok ideológiáját nyilvánosan nem lehetett szeretni, ellenben a nyugati gazdasági segítséget minden további nélkül el lehetett fogadni. Mert hiszen ez volt a rendszer legitimitásának alapja.
Az Európai Unióba történt felvételünkkel, illetve az európai parlamenti választásokkal ez a korszak egyszer s mindenkorra befejeződik. A legnagyobb és legfontosabb tanulság talán ez. Nemcsak török áfium van, de a Nyugat-vágyásnak is volt és van áfiuma. Mostantól nem vágyódunk, s ez által nem lesz szükségünk évszázados kettős énünkre. Mostantól "színültig" nyugatiak vagyunk. Ez a belátás alapvetően fogja meg- vagy felrázni az egész hazai politikát és közéletet. Nézzünk csak néhány példát.
2004. 07. 30. (VIII/31)
