Az alig száz repült órával, de végtelen idealizmussal rendelkező fiatalember
komolyan készült. Egy izlandi túrán próbálta ki saját magát és a Hamburgban
bérelt repülőgépet. Cessna 172-sel Rejkjavikig repülni – ehhez valóban kell
bátorság és felkészültség. 1987. május 28-án a Helsinki-Malmi reptéren csurig
töltette a tartályokat, Stockholm felé jelentette a felszállást, de délkeletnek
fordult, kikapcsolta a rádiót, lenyomta a gépet a víz fölé, és eltűnt a finn
radarernyőkről. Meg is indult a kutatás utána. Míg a finn határőrség hajói a
tengeren keresték – később százezer dollárnyi mentési költséget vertek rá – Rust
átlépte az Észt SZSZK partvonalát, és Moszkvának vette az irányt.
Repülésére úgy emlékeznek, hogy becsapta a szovjet légvédelmet, ahogy egy
amerikai tiszt mondta, „Cessnája lopakodó kellett hogy legyen”. Valójában nem
lopakodott, hanem tudatosan repült ezer-kétezer méter magasan: ha a szovjet
légvédelem észleli, hogy nem a fakoronák szintjén rejtőzködik, átlátják
jószándékát, és nem lövik le.
A szovjet légvédelem hamar észlelte is: a barát-ellenség felismerő rendszer nem
tudta azonosítani, a 8255-ös célpontként került a radarernyőkre. Három
rakétaegység is befogta, de az indítási parancs elmaradt. Néhány évvel azután,
hogy a szovjet gépek Kamcsatkánál lelőttek egy elnavigált koreai Jumbót, a
parancsnokok nem merték lelövetni a gépecskét, amit azonosítani se tudtak, de
nyilvánvaló volt, hogy nincs komoly harcértéke.
Egy órával azután, hogy belépett a szovjet légtérbe, vadászgépek fogták be –
visszaemlékezéseiben mindig egyről beszél, pedig kettő volt, nyilván annyira
megijedt, hogy a másikat nem is látta. De a vadászoknak sem engedélyezték a
lelövését. Az egyik pilóta azt jelentette, hogy a behatoló egy Jak 12-es szovjet
futárgépre emlékezteti. Nyilván messziről képes volt azonosítani minden
bombázót, vadászt és felderítőt, de nem ismerte a legnagyobb számban gyártott
könnyű túragépet. Egy szuperszonikus vadászpilótának amúgy sem könnyű ilyenkor,
minimális sebességgel laffog a behatoló közelében, épp elég, hogy az ő gépe ne
essen át, nemhogy olyan apróságokkal foglalkozzon, mint hogy annak a Jak
12-esnek nincs csillagmotorja.
Rust repült tovább, a vöröscsillagos gépek visszatértek bázisukra, a földi
parancsnokok továbbra sem tudták értelmezni a helyzetet. Voltak, akik egyszerűen
nem akarták elhinni, hogy egy nyugati sportgép ilyen őrültségre vetemedik, és
nyíltan ezer méter fölött repül – Rust naiv taktikája tehát bevált. A tisztek
inkább magukkal is elhitették, hogy eltévedt szovjet sportrepülőről lehet szó:
vagy rossz a rádiója, vagy annyira tapasztalatlan, zavarodott, hogy nem tudja,
melyik körzetnek hol kell bejelentkeznie, melyik frekvencián. Nem messze
Moszkvától előző nap repülőbaleset történt, több, ugyancsak lassú légcsavaros
kereste a szerencsétlenség nyomait, itt kutató-mentő repülőként értelmezték a
Cessna radarjelét. Az ifjú pilóta elképesztő szerencsesorozatának részeként a
moszkvai légtérellenőrző rendszert épp azokban az órákban kellett üzemzavar
miatt leállítani. Fél órára felfüggesztették Seremetyevó forgalmát is, így Rust
ütközésveszély nélkül baktatott át ezen a zsúfolt körzeten.
A belváros fölött döntötte el, hogy a Vörös téren száll le, nem a Kremlben, ahol
pedig azonnal találkozni akart Gorbacsovval, hogy megbeszélje vele a világbékét.
De látta, hogy a falakon belül még az ő Cessnájának sincs elég hely a
leszállásra, ha ott landol, a szemtanúk csak pillanatokra látják, a vállalkozás
propagandaértéke minimális lesz, a rettegett KGB pedig percek alatt eltünteti.
Mathias Rust 1987-ben
2007. 05. 25. (XI/21)
