Teller Ede
Az öt marslakó, azaz Teller Ede, Neumann János, Wigner Jenő, Szilárd Leó és
Kármán Tódor tudományos lángelméjüknek és magyar anyanyelvüknek köszönhette az
elnevezést, amelyet Magyar-országon Marx György fizikusprofesszor használt
először. Ennek az öt marslakónak a történetét írta meg először angolul, majd
magyarul Hargittai István professzor, aki az öt tudós közül például Teller Edét
személyesen is ismerhette. Ez a személyes ismeretség, az első kézből kapott
információk általában magukban rejtik azt a veszélyt, hogy a szerző
bennfentessége nagyobb hangsúlyt kap, érdekesebbé válik, mint a szereplők élete,
története. Hargittai azonban, aki nem újságíró, nem hivatásos tollforgató (bár
több, a nagyközönség számára is érthető és élvezhető természettudományos munka
szerzője), finoman és elegánsan kerüli el a csapdát, és soha nem tolja előtérbe
a krónikást, saját személyét. Mert tulajdonképpen egyfajta krónikát olvashatunk,
amely szerkezetével, az életutak párhuzamos bemutatásával Plutarkhosz
Párhuzamos életrajzok című nagyszabású történeti munkáját idézi fel. A könyv így
egyszerre életrajz, történelmi korrajz és tudománytörténet, s ez is magyarázza
amerikai sikerét.
A tudományos felfedezések rész-letezése a laikus számára is érthető, és
szervesen illeszkedik a könyv szerkezetébe. Emellett a szerző úgy tudja a
történelmi hátteret, a 20. század első felének magyar való-ságát, a második
világháborút és a hidegháborút bemutatni, hogy a történeti alaposság ellenére
nem akar történészként megjelenni. Ez a fajta jó értelemben vett népszerűsítő
tudománytörténet hiányzik a magyar könyvkiadásból, így hiánypótló műnek is
tekinthető.
Az öt marslakónak nemcsak életét, de tevékenységét, sőt tudományos felfedezéseit
is meghatározta a kor, amelyben születtek. Valószínűleg az atombomba, a
hidrogénbomba előállítására a második világháború nélkül is sor került volna, de
a náci Németország terjeszkedése, a náci tudósok kísérletei felgyorsították és
elkerülhetetlenné tették a folyamatot. Az a tény, hogy a marslakóknak először a
numerus clausus miatt Németországba kellett menniük, hogy tanulmányaikat
folytassák majd onnan el kellett menekülniük a náci ideológia elől, szintén
meghatározó. Zsidó származásuk nemcsak azt jelentette, hogy érzelmileg is fontos
volt számukra a nácizmus legyőzése, de azt is, hogy a náci Németország ellen
harcoló Egyesült Államokba menekültek, ahol az öt rendkívüli elme minden
szellemi energiája egy cél érdekében egyesült. Nem egyformán, és nem egyenlő
hévvel vettek részt a Szovjetunió elleni küzdelemben – Szilárd Leó például
rendíthetetlenül baloldali maradt, s kritikáját (szociáldemokrata) baloldaliként
fogalmazta meg, nemcsak a szovjet, de az amerikai politikát is bírálva. Vele
szemben Teller jobboldali volt, a republikánus politika támogatója, s a reagani
csillagháborús program egyik szellemi szülőatyja.
Nem véletlen, hogy általában Teller politikai szerepvállalását éri a legtöbb
kritika vagy a legtöbb dicséret, amely az alapján oszlik meg (leszámítva a
politikai törésvonalakat), hogy ki hogyan ítéli meg az amerikai politika
szerepét a Szovjetunió felbomlásában és a kelet-európai diktatúrák bukásában. A
könyv pontosan bemutatja, hogy az atombombát kifejlesztő Manhattan-csoport
tagjai, így az öt marslakó is milyen erkölcsi dilemmák között dolgozott, és élte
meg a fegyver bevetését. Mindeneset-re a totalitárius diktatúrák természe-tének
ismerete arra a következ-tetésre juttatta őket, hogy a nácizmus, a japán (ön)gyilkos
politika megállítása a legfontosabb cél, mivel ezeknek a diktatúráknak nem
számít az áldozatok száma.
Ugyanezek az erkölcsi megfontolások, a tömegpusztító fegyverek iránt érzett
félelem jellemezte a hidegháború korszakát is. Teller volt az, aki igazán
tevékenyen kiállt a hidrogénbomba fejlesztése, majd a csillagháborús program
mellett – és nemcsak azért, mert ő élt legtovább közülük.
Ugyanakkor a hidegháborús amerikai magatartást elsősorban nem erkölcsi
megfontolásokból utasítják el a különféle békemozgalmak. A Szovjetunió táplálta
Amerika-elle-nesség – melynek részét képezték a németországi amerikai
támaszpon-tok elleni tiltakozások is – adta meg az alaphangot, miközben ezek a
tiltakozások nem, vagy csak nagyon ritkán érintették a kelet-európai szovjet
támaszpontok létét. Sokan elfelejtik, hogy a támaszpontok és az amerikai rakéták
védelme alatt Nyugat-Európának csak minimális összeget kellett fordítania
védelmi kiadásokra, s ehelyett felépíthette a jóléti államot.
A világtörténelem és a világpolitikai aktualitások mellett a könyv pontosan
mutatja be a magyar történelmi kontextust is. Az öt tudós a kiegyezés utáni
Magyarország szülötte volt, szüleik az 1867-es zsidó emancipáció mámoros
hangulatában szocializálódtak, lettek sikeres emberek, és szimbolizálták a
magyarországi zsidóság gyors asszimilációját, bekap-csolódását a gazdasági,
szellemi élet vérkeringésébe – Kármán Tódor édesapja, Kármán Mór például a kor
híres tudósa, a modern pedagógia egyik honi megteremtője. Ez a gyors
asszimiláció, melyet sokan nem alaptalanul, de pontatlanul sikertörténetnek
tartanak, nemcsak a 18. század végétől, a 19. század elejétől Magyarországon
élő, először német kultúrájú, majd a reformkortól egyre inkább elmagyarosodó
német-cseh-morva eredetű zsidóságot jellemezte, hanem a 19. század végétől nagy
számban bevándorló, eredetileg jiddis nyelvű, ortodox galíciai zsidóságot is.
Neumann János és Szilárd Leó nagyszülei egyaránt Galíciából származtak,
családjaik a (felső) középosztályba emelkedtek fel.
Az első világháborús vereség, Trianon és a kommün ezt az optimista légkört
semmisítette meg, s az antiszemitizmus, amely az 1880-as években még csak
időleges sikert tudott elérni, teljes erővel felszínre tört. Következménye, a
zsidó diákok létszámát maximalizáló numerus clausus paradox módon mégis
hozzájárult a marslakók sikeréhez és életben maradásához. Ekkor vált
nyilvánvalóvá számukra, hogy boldogulásukat külföldön kell keresniük. A német
nácizmusról szerzett személyes tapasztalataik megértették velük, hogy el kell
hagyniuk Európát is. Talán ezzel is magyarázható, hogy zsidóságuk keveset
jelentett számukra, sőt, akadályként élték meg, Teller kivételével meg is
keresztelkedtek. Annál jobban ragaszkodtak magyarságukhoz. Neumann például
szándékosan magyar akcentussal beszélt, Wigner évtizedek után is magyarnak és
nem amerikainak érezte magát, Teller pedig Arany Toldiját hallgatva halt meg.
Történetük így furcsa elegye a 19. és a 20. századnak – az emancipáció utáni
Magyarország magyar zsidó ideáljának megtestesítői tervezték meg a 20. századot
tudományos és politikai értelemben egyaránt. Az atomkutatás, a repülés- és
űrtechnika-fejlesztés vagy a számítástechnika, ezen keresztül az élet számtalan
területe, a hivatalok működésétől az orvostudományig elképzelhetetlen az ötös
fogat nélkül. Ezért ennek a tevékenységnek a komplexitását csak
politikai-történelmi hátterével együtt lehet bemutatni, és Hargittai István
munkájának talán legnagyobb érdeme, hogy sikerül teljesítenie ezt a nem egyszerű
feladatot.
(Hargittai István: Az öt világformáló marslakó. Vince Kiadó. Budapest, 2006)
Jólesz Ferenc
2007. 10. 25. (XI/43)
