Az ötvenes évek kiélezett fegyverkezési és technológiai versenyhangulatában
az amerikai közvélemény szinte csapásként élte meg, amikor a szovjetek 1957.
október 4-én fellőtték az első Szputnyikot (Az űrverseny ötven éve. Hetek, 2007.
október 4.). Annak ellenére, hogy az amerikaiak sem álltak messze a sikertől –
három hónappal később állították pályára az Explorer–1-et –, a szovjet eredmény
mégis pánikot váltott ki, nemcsak a felső vezetés körében, hanem a társadalomban
is, mivel sokan úgy érezték, hogy az Egyesült Államok lemarad a szovjetek
mögött. Annak érdekében, hogy az ország visszavegye a kezdeményezést, Eisenhower
elnök 1958. július 29-én aláírta a Nemzeti Aeronautikai és Űrügynökséget
(National Aeronautics and Space Administration), vagyis a NASA-t létrehozó
törvényt. Az űrügynökség végül október 1-jén kezdett el ténylegesen működni,
akkor még 100 millió dolláros éves költségvetéssel és mintegy 8000
alkalmazottal.
A kezdeti szovjet előny ellenére – az első űrszonda, az első ember az űrben, az
első űrszonda a Holdon, amely adatokat közvetített a Földre – a NASA gyorsan
felzárkózott. Pilótákat toborzott, és elindította a Mercury programot hét pilóta
részvételével, akikből a sajtó segítségével nemzeti hőst csináltak. Alan Shepard
mindössze huszonhárom nappal Gagarin után hajtott végre egy repülést, tizenegy
hónappal később pedig John Glenn tett meg három kört a Föld körül, ami által a
verseny újra kiegyenlítetté vált.
Az űrügynökség azonban győzni akart, és mivel a szovjetek kiváló eredményeket
értek el űrszondáikkal, a NASA látványosabb és nagyszabásúbb akcióba kezdett:
embert küldött a Holdra. A fokozatos felkészülés során az Apollo–8 Hold körüli
pályára állt; az Apollo–10 már teljes menetfelszereléssel tette ugyanezt, majd
1969. július 20-án eljött a NASA csúcspillanata: az Eagle leszállóegység
leszállt a Holdra.
1970-ben az Apollo–13 útja során – bár a Holdra szállás ezúttal nem sikerült – a
NASA fennállásának talán legnagyobb teljesítményét nyújtotta. Az egyik
tartályból elszökött az oxigén, ezt követően a legénység átszállt a
leszállóegységbe, és a földi irányítószemélyzet segítségével, a Hold gravitációs
vonzását kihasználva olyan pályára állt, amelyen sikerült visszatérniük a
Földre. Mindössze három nappal az oxigéntartály felrobbanása után biztonságosan
csobbantak a Csendes-óceánban.
A hetvenes évektől kezdve az űrrepülőgépek mellett a hangsúly az űrszondák felé
tolódott el, ezek közül az egyik legnagyobb sikertörténet a Voyager–1 és 2
nevéhez fűződik: ezek több mint harminc évvel fellövésük után még ma is
továbbítanak adatokat a Földre. A NASA az ezredfordulót követően Mars-szondáival
újra „nagyot dobott”, megállapították, hogy a vörös bolygó felszínén víz
található, sőt néha még havazik is.
Az elmúlt ötven évben a NASA számos olyan technológiát fejlesztett ki, amelyek
mára a hétköznapi élet részévé váltak – ezek között babakocsik gyártásánál
használt fejlesztéseket éppúgy találunk, mint versenyautóknál bevált
alkalmazásokat. A drót nélküli kéziporszívó például azt követően került piacra,
hogy a Black&Decker drót nélküli kézifúrót készített az Apollo-projekt számára,
amelynek segítségével kevesebb energia felhasználásával sikerült mintákat venni
a Hold felszínéről. A NASA még az Apollo-program során fejlesztette ki a
gyorsfagyasztás technológiáját, melynek során a lefagyasztott étel megőrizte
tápértékének 98 százalékát, míg tömege az eredeti tömegének mindössze 20
százalékát tette ki. Miközben a NASA algákon végzett kísérletet, azt várva, hogy
a fotoszintézis által alkalmasak lesznek oxigén fejlesztésére, a kutatók
észrevették, hogy az algák két olyan fontos zsírsavat tartalmaznak, amelyek az
anyatejben is jelen vannak, és a csecsemők mentális és vizuális fejlődését
segítik. A felfedezést követően a bébiételek most már tartalmazzák ezeket a
zsírsavakat is.
Szintén NASA-fejlesztés eredményei a televíziós műholdak. Az űrügynökség 1962.
július 10-e hajnalán közvetítette az első képeket saját Telstar műholdján
keresztül.
A számos siker mellett a NASA jó néhány baklövést is elkövetett, amelynek során
dollármilliárdok foszlottak szét az űrben – szó szerint. Az egymilliárd
dollárból megépített Mars Observert 1992-ben lőtték fel, és a terv szerint az
Observer család első tagjaként a Mars felszínét és klímáját vizsgálta volna.
Erre azonban nem kerülhetett sor, ugyanis három nappal a Mars körüli pályára
állás előtt váratlanul és megmagyarázhatatlanul megszűnt a kommunikáció a szonda
és az irányítótorony között. Azóta sem tudni, hogy az űrszonda végül az
automatikus program alapján Mars körüli vagy Nap körüli pályára állt-e.
A NASA következő fiaskójára hat évvel később került sor, amikor az alvállalkozó
Lockheed Martin cég munkatársai a NASA által használt metrikus rendszer helyett
az angolszász mértékegységeket használták. A hiba következtében a Mars Climate
Orbiter nevű szonda, amelynek feladata a marsi atmoszféra vizsgálata lett volna,
olyan alacsonyra ereszkedett, hogy nem „élte túl” az ott uralkodó légköri
hatásokat. Ebben az évben járt szerencsétlenül a Mars Polar Lander is, amely már
csak negyven méterre volt a felszíntől, amikor műszerei egy légköri rázkódást
úgy értékeltek, hogy a szonda földet, helyesebben Marsot ért. A fedélzeti
számítógép kikapcsolta a fékezést segítő meghajtóegységet, így a szonda
lezuhant. Roncsait a későbbi sikeres szondák segítségével sem sikerült
megtalálni.
A közel két évtizedig tervezett és 2,5 milliárd dollárból kivitelezett Hubble
Űrteleszkóp története is kis híján kudarccal végződött. Az eszköz eleinte csak
homályos képet tudott közvetíteni a Földre, mivel a Perkin Elmer cég rosszul
szerelte össze a teleszkóp tükreit. A javításra az űrben került sor, az
Endeavour űrsikló legénysége tíz napon keresztül szerelte a teleszkópot. Az
űrsikló elnevezése mellesleg jó példa arra, hogy a NASA nemcsak számítási, hanem
nyelvtani hibákat is elkövetett. Az űrsiklót James Cook angol felfedező híres
hajója után nevezték el Endeavournek, útnak indulásakor azonban hatalmas táblán
díszelgett a hajó amerikanizált neve: „Go Endeavor”.
2008. 10. 24. (XII/43)
