Tőlünk nyugatra azonban a „korszellem” már mást diktált. A 17-18. század fordulóját követően a házassági jog egyházi alapoktól való eltávolodása azt jelentette, hogy a vallási előírásokat nem tartották már kötelezőnek a házasságra nézve annyiban, amennyiben az officium communitatis, azaz a földi társadalom megőrzésére szolgáló intézmény volt. Mindez a keresztény felfogással vegyített természetjog elvilágiasításából, valamint az emberi törvények és az isteni jog közötti kötődés felszámolásából következett.
Példának okáért John Locke a nő és a férfi együttélésének szükségességét abban látta, hogy a gyermekek nevelése és gondozása így oldható meg legjobban. Az apa köteles azzal az asszonnyal házassági közösségben maradni, aki gyermeket szült neki, de az állatvilágban általános minta szerint – mondta Locke – ha az utódok nevelése és gondozása ezt már nem kívánja meg, útjaik szétválhatnak. Ehhez hasonlóan Montesquieu sem beszélt a felek közötti hűségről, amikor a házasság polgári természetét jellemezte. Sőt, mivel a házasság természetes viszonya feltételezi a gyermeknemzést, szerinte a férfi elbocsáthatja feleségét, ha a nő terméketlen. Hieronymus Bruckner úgy vélte, hogy a polgári törvények nem kényszeríthetik az embert morális tökéletességre, így hűségre sem, mivel Krisztus törvénye az embereket nem polgárjogilag kötelezi. A korszak ismertebb szerzői közül egyedül Immanuel Kantnál olvashatunk arról, hogy a házassági szerződés feltétlen jogot biztosít a feleknek egymás felett fizikai és morális tekintetben is, amiből a férj és a feleség felett álló erkölcsi szubsztancia létrejön. Kant a házasságot olyan két különböző nemű személy közötti kapcsolatként definiálta, melyben „egymás nemi tulajdonságait egy életen át kölcsönösen birtokolják”.
Ahogy a 19. századra a világi jogtudomány az egyházjogtól véglegesen elvált, a házassági köteléki jog is visszakerült az állam jogalkotási és jogalkalmazási hatáskörébe. Gondolhatnánk, hogy erkölcsi elvárások addig érvényesültek csak, amíg az államegyházi rend következtében a vallási előírásokat kényszerítő erővel tartatták be. Akik így vélik, a családok – napjainkra immár kétségbeejtő – állapotáért elsősorban a tradicionális vallásosság háttérbe szorulását és a szabadelvűséget okolják már azóta, hogy az első szekularizált házassági jogi törvényeket (Franciaország: 1792, Poroszország: 1794, egységes Németország: 1875, Magyarország: 1894) megalkották. Ez az erős kritika különösen azokban az időszakokban volt jellemző, mikor a vallási kérdéseket előtérbe helyező konzervatív politikai fordulat következett be.
Vélekedésük azonban három szempontból sem támasztható alá kellően. Egyrészt a hűség, de legalább a női hűség általában elvárt volt a kereszténység kora előtt is. Azt kívánták, hogy a házasságból olyan utódok szülessenek, akik kétséget kizáróan a férj leszármazottai és így jogos örökösei. Másrészt igaz, hogy a középkori katolikus egyházjog, valamint a 16. század után a protestáns felekezeti jogok is őrködtek a házastársi hűség megőrzése felett, de ahol a családi kapcsolat véglegesen megromlott, és a felek önszántukból, belső erkölcsi meggyőződésükből fakadóan nem érezték úgy, hogy szövetséges társuk mellett mindenképp ki kell tartaniuk, a külső erkölcsi kényszer a problémát nem oldotta meg. Harmadrészt a fent említett szekularizált házassági jogi törvények egy része, így a magyar házassági törvény sem adta fel azt az álláspontot, hogy a házasság erkölcsi életközösség. Újdonsága nem erkölcsi tekintetben jelentkezett, hanem abban rejlett, hogy jogegyenlőséget és jogegységet biztosított az addig érvényesülő, egymásnak ellentmondó és diszkriminatív felekezeti házassági jogokkal szemben. Lássuk most kicsit bővebben mindhárom állítást!
Az európai jogi kultúra – bár ázsiai és iszlám hatás is érte – elsősorban a római-germán hagyományra és a zsidó-keresztény kinyilatkoztatásra vezethető vissza. A házasság ugyan rendelkezett bizonyos szentségjelleggel (divini et humani iuris consortium), az ősi római jog szerint minden forma nélkül, a férj vagy a feleség által is felbontható volt, ha a nő nem állt férje hatalma alatt. Mindehhez csak azt kellett igazolni, hogy a házasság gyermektelen, vagy a házastárs kicsapongó. Ez a házasságfelfogás nem az önátadáson alapult, hanem a gyermeknemzés és a rendezett háztartás igénye volt benne az elsődleges. Ezért különösen a házasságtörő nőkre volt igaz, hogy gyorsan utcára tehette őket a megcsalt férj, vagy mehettek vissza az atyai házba. Az ilyen „szabad” házasságok, mikor tehát a feleség nem került a férj hatalma alá, a görögöktől megörökölt humanitás eszméjének („a dolgok mértéke az ember”) hatására sokasodtak meg. Ugyanekkor a szexuális szabadosság és a házasságtól való idegenkedés is rohamosan terjedt. A római társadalom morális hanyatlásával együtt a köztársasági kor vége felé már a házasság felbontása is egyszerűbbé vált: ha a felek mindketten bontani kívántak, bontó okot sem kellett igazolni, azaz a kölcsönös megegyezésen alapuló bontás (divortium) korlátlan volt. I. sz. 380 után ez a rendszer csak annyiban változott meg, hogy az ekkor már keresztény császárok a házasfél egyoldalú elbocsátásának (repudium) visszaszorítására törekedtek.
A Nyugat-római Birodalom hanyatlásának idején letelepülő germán törzsek szokásjoga szerint a házasság a férj erős dominanciájával megvalósuló, felbontható életközösség volt, melynek célja – a rómaiakhoz hasonlóan – a törvényes utódok nemzése volt. A férj feleség feletti hatalma abból fakadt, hogy a házasságkötés formája túlnyomó részben a nővétel volt, mely a férj és a menyasszony atyja közötti szerződéskötéssel valósult meg. A törzsi előkelők körében a Karolingok koráig megmaradt a többnejűség. Házassági hűségre egyedül a nő volt kötelezve. Az özvegy eredetileg a sírba is követte férjét, bár a későbbi népjogok már lehetőséget adtak neki az újraházasodásra. A frankok az 5. század vége óta a római egyházhoz tartoztak, majd rohamos gyorsasággal megtörtént a leigázott törzsek katolizálása is. Az egyházi elvek mégis alig-alig érvényesültek, sokkal erősebbnek tűntek az ősöktől örökölt szokások. A száli és a ribuári frankok joga szerint a férjnek korlátlan joga volt arra, hogy feleségét elbocsássa, sőt az alamannoknál a kölcsönös megegyezésen alapuló bontás is megengedett volt. Ha máshol, mint például a burgundok vagy a vizigótok között, az elbocsátáshoz megfelelő okra is szükség volt, azok között elsősorban a női házasságtörés szerepelt. A vizigótok törzsi joga egyébként kivételesnek tekinthető, hiszen a feleséget is megillette a bontás joga, ha férje természet elleni fajtalanságot követett el, vagy az asszonyt házasságtörésre kényszerítette. Mikor manapság az európai kultúrkörben a családok válságáról beszélünk, a történelmi tapasztalat alapján úgy tűnik, nem hagyható figyelmen kívül ez a római–germán hagyaték, melyet témánk szempontjából röviden úgy összegezhetünk, hogy a házasság intézményének lényegét a törvényes utódlás biztosításában látták, és a házastársak hűsége elsősorban ezért volt fontos.
Bár a „szaporodjatok és sokasodjatok” parancsolatnak rendkívüli jelentőséget tulajdonít a zsidó–keresztény kinyilatkoztatás is, a házasság lényege itt mégis más: olyan „hármas kötélről”, szövetségi kapcsolatról van szó, melyben Ádám eggyé válik a „hozzá illő”, neki teremtett Évával. És ekkor a házasság – a „békességes” Salamon király szavaival élve – valóban békés. A mózesi törvény ugyan lehetőséget adott arra, hogy a férj feleségét válólevéllel (get) elbocsássa, ha „szemérmetlen dolgot” talált benne, és a talmudi időkben a házassági szerződésben (ketuba) – biztos, ami biztos – rögtön azt is kikötötték, hogy válás esetén mekkora legyen a feleségnek járó „végkielégítés”. Mégis mindez csak kisegítő megoldásnak tekinthető annak fényében, hogy a Szentírás világosan rögzíti, a Teremtő „gyűlöli az elbocsátást”. Ez az egyedülálló bibliai szövetségi kapcsolat, ha az isteni jogot belső, személyes meggyőződés alapján követték, mindig is lehetőséget adott arra, hogy a hármas kötél harmadik tagjára, a Teremtőre hagyatkozva a házassági konfliktusokat ne elbocsátással, hanem megbéküléssel zárják le.
Mindezeket előre vetve a második állítás rövid igazolását a 11. századi egyházjogi álláspont ismertetésével kell kezdenünk, hiszen korábban a római egyház zsinati határozataiban és az egyházatyák írásaiban is többször változott a vélemény arról, hogy a házastársi hűség hiánya vagy valamely egyéb ok miatt csak a különélés engedhető meg, vagy a bontás és az elvált felek újraházasodása is. A clunyi reformmozgalom hatására, nagyjából az 1140-ben napvilágot látott egyházjogi gyűjtemény, a Decretum Gratiani összeállításának idejére vált egyértelművé, hogy a katolikus egyházjog a szentségi rangra emelt házasság felbontásától elzárkózik. Ha valaki hűtlenséget követett el, az egyházi bíróságoktól házastársa csak a különélés (separatio a thoro et mensa) elrendelését kérhette. Ezzel szemben a protestáns felekezeti jogokban kivételesen, elsősorban házasságtörés esetén, valamint általában a házastárs súlyos bántalmazásakor vagy elhagyásakor tették lehetővé a bontást abból a célból, hogy az elviselhetetlen élethelyzeteket orvosolják. Magyarországon a 18. és a 19. században is a leggyakoribb házassági konfliktus a házastársi hűség hiánya volt. A hétköznapi életben éppúgy előfordult a többek között ágyasságnak, vadházasságnak vagy cigányhitnek nevezett házasságon kívüli tartós együttélés, mint a szeretőtartás és az üzletszerű nemi kapcsolat is. Amíg azonban a házassági jogot nem az állam, hanem a felekezetek szabályozták, a katolikusok körében az ilyen élethelyzetek legális rendezésére megoldás nem volt. Jelzésértékű, hogy az első modern magyar büntető törvénykönyv (1878) hatályba lépése utáni években a magzatelhajtás vagy csecsemőgyilkosság miatt elítéltek körében – Baranyában legalábbis – a katolikus vallásúak nagyobb arányban fordultak elő, mint az a felekezeti megoszlásból következett volna.
A harmadik állítás kapcsán fontos megjegyeznünk, hogy amikor a fent említett magyar házassági törvény hatályba lépett, lényegében a protestáns, vétkességi elven alapuló bontási jogot vitte tovább. A törvény miniszteri indokolása hangsúlyozta, hogy a jogalkotó célja a házasságok védelme, és a bontási lehetőség csak az elviselhetetlen élethelyzetek orvoslására szolgál. 1906-ban egy pécsi törvényszéki bíró ezt így fogalmazta meg: „(…) a házassági jogintézmény erkölcsi természetéből következik, hogy (…) a házassági köteléknek erkölcsi tisztaságát hűen megőrizni mind a két félnek egyaránt kötelessége”. A bontó okot megvalósító felet a bíróság vétkessé nyilvánította, azaz – ha a feleségről volt szó – nem kaphatott nőtartást, nem viselhette férje nevét, és közös kiskorú gyermeküket nem helyezhette el nála a bíróság. Mindezt büntetésnek is tekinthetjük, amellyel a jogalkotó kifejezte, hogy rossznak tart minden olyan magatartást, mely a házassági kötelék ellen irányul.
Nem gondolom, hogy a 21. század elején felesleges a letűnt korok tanulságait felidézni. Európát legalább háromszor rázta már meg a szexuális szabadosság rendkívüli rombolásra képes földrengése: először az antik hedonizmus uralma idején, majd a felvilágosodás korában, mikor a francia pornográf irodalom a magyar arisztokrácia szabadkőművesség iránt érdeklődő tagjai között is rendkívül népszerű volt. Mária Teréziát a „korszellemnek” ez az oldala hidegen hagyta. Ő rossznak és büntetendőnek tartotta a házasságtörést, miközben saját férjét is többször érte – valószínűleg jogosan – a hűtlenség vádja. A végső döfést a házastársi hűség kívánalmának a 20. század második felében adták meg, és így napjainkra a kinyilatkoztatott isteni jog szerinti „jó” egyre kérdésesebbé vált.
A családi problémák és más társadalmi válságjelenségek kapcsán is gyakran hallani, hogy a pozitív személyes értékszemlélet és közösségi értékirányultság alakítását szorgalmazzák a szakemberek. A közhatalmi alakzatoknak tagadhatatlanul van tudatformáló, nevelő szerepe, mely az alkotmányos értékek és az annak megfelelő normarendszer alakításában jelenik meg. Az igazi probléma akkor áll elő, ha ezek az alkotmányos értékek és egyéb normák is a társadalom erős erkölcsi relativizmusához igazodnak: ha már nem ragaszkodnak ahhoz, hogy a házasság férfi és nő közötti jogi kapcsolat (megjegyzem, ezt még a rómaiak sem vonták kétségbe); ha már nem tartják fontosnak, hogy a házasság a felek egymás iránti elkötelezettségén, hűségén alapuljon. A személyes értékszemléletet elsősorban a család alakítja, és a családon belüli zavarok azok, melyek elmélyítik, majd újratermelik az egyéni és a társadalmi problémákat is. Az ideológiailag semleges, de az állampolgári jogok biztosítását is alkotmányos értéknek tekintő állam kényszerítő erőt természetesen nem gyakorolhat a házassági köteléki jog területén, kivéve, ha bűncselekmény elkövetéséről van szó. Ennek ellenére nem mondhat le arról, hogy a közösségi értékirányultságot a család intézményének támogatásával, a szülői szerepvállalás ösztönzésével, egyáltalán a házasság megbecsülésével alakítsa. Hogy történhetett, hogy mégis mindez kérdésessé vált? Úgy tűnik, a zsidó–keresztény és a római–germán gyökerek egymásnak feszülnek a felszín alatt. (A szerző egyetemi docens, a Pécsi Tudományegyetem Állam és Jogtudományi Kar Jogtörténeti Tanszékének oktatója)
2008. 12. 05.(XII/49)
