Jó példa volt erre a közelmúlt egyik televíziós kerekasztal-beszélgetése, amely ugyancsak két témakört ölelt fel: ezúttal a gazdasági recessziót és a roma kisebbség problémáit. Az egyik résztvevő, aki ismert liberális gazdaságpolitikus, a válságkezelés tekintetében a szociális juttatások radikális megnyirbálását ajánlotta, majd a vita második részében ennek az ellenkezőjét: a roma kisebbség felzárkóztatása érdekében a szociális kiadások növelését. Üzenetének tartalma röviden úgy foglalható össze, hogy a magyar származásúak vegyék tudomásul: még ha ugyanúgy rászorulnak, akkor sem kaphatják meg ugyanazt a támogatást, mint roma honfitársaik.
Vajon az efféle nyilatkozatok hozzásegítenek minket a társadalmi megbékéléshez? Aligha.
Ugyanebben a műsorban hangzott el, hogy eleddig egyedül csak a liberálisok képviselték következetesen a romákat. Ez így igaz. Valóban következetesen képviselték. Ámde rosszul. Ingerlékenyen, egyoldalúan és türelmetlenül. Akiket egyszer ők a védelmükbe vettek, azok ellen egyre szélesebb társadalmi elégedetlenség támadt. Mert a türelmetlenségre egyoldalú és türelmetlen válaszok születnek.
Nem a szándék volt hibás, és természetesen nem a gonoszság, a magyarság elleni olthatatlan gyűlölet inspirálta őket – ahogy ezzel jó néhány jobboldali politikus riogatja a világot –, csak egyszerűen képtelenek voltak arra, hogy a felmerült problémákat a társadalmi megbékélés irányába tereljék.
A romákkal kapcsolatban eddig amúgy is inkább egymással háborúzó deklarációk születtek. Cégtábla-gyártás folyt, ami mögött nem igazán volt hasznos, stratégiai szempontból is értékelhető tevékenység. Úgy voltunk és vagyunk ezzel, mint S. Kierkegaard, aki egy kosár mosnivalóval járta Koppenhága utcáit, mígnem egy ilyen feliratú cégtáblát talált: „Fehérnemű mosását és vasalását vállaljuk”. Amikor a pultra tette a kosarat, az eladó nevetve mondta: „Ön téved, uram! Ez nem mosoda, ez cégtáblagyár, mi nem vállaljuk a mosást és a vasalást, mi csak cégtáblákat gyártunk.”
Talán ezért is hallgatnak romaügyben egyelőre az egyházak. A deklaráció csak újabb cégtáblát jelentene az amúgy is burjánzó cégtáblák rengetegében. A munkájukat viszont végzik, s nem is rosszul, hiszen az egyházi megnyilatkozás elmaradása miatt méltatlankodók is elismerik, hogy a cigányság nagy tömegei vallásosak. Vagyis a magyarországi egyházak és vallási felekezetek a rájuk háruló feladatot sokkal eredményesebben végzik, mint mások.
Mindenféle integráció az öntudatra ébredéssel kezdődik. E nélkül minden külső segítség csak idegen beavatkozásnak mutatkozik, amely ilyenformán legfeljebb részeredményekkel szolgálhat. Ha a huszonegyedik században nem tudunk eljutni odáig, hogy származásunkra, nemzetünkre, nemzetiségünkre, etnikumunkra büszkék legyünk, akkor csak a szégyen marad és egymás megbélyegzése. Társadalmi méretű szolidaritásra csak akkor számíthatunk, ha megfelelő, azaz vállalható követelményeket is tudunk támasztani a kisebbségeinkkel szemben.
Szemforgató módon szinte minden romakérdést tárgyaló cikkben, elemzésben és tanulmányban kikerülik azt a tényt, hogy ezen az etnikumon belül nemcsak szociális segítségre szoruló csoportok vannak, hanem van egy nagyon gazdag réteg is. Szellemiekben és anyagiakban egyaránt. Akik kiemelkedvén a szegénysorból minden kapcsolatot megszakítanak – tisztelet a kivételnek! – saját etnikumukkal. Pedig ők maguk is lehetnének kezdeményezői és finanszírozói a romák társadalmi integrációját célzó oktatási és szociális programoknak. Ezzel meggyőzhetnék a közvéleménynek tőlük idegenkedő részét, hogy nemcsak tékozló és passzív befogadói a segítségnek, hanem megbízható partnerei. Ha nem akarjuk a néha mégiscsak feltámadó lelkiismeretünk szavát alkalmi jótékonykodással elaltatni, akkor a józanul elvárható teljesítményre kell felépíteni a kisebbségeket megillető társadalmi szolidaritást.
A szemforgatás, a helyzet irreális szépítgetése a konkrét problémák tényleges megoldására alkalmatlan. Ilyen félrevezető eredményt hozott a néhány évvel ezelőtt lezajlott és most ismét felújult cigánybűnözésről szóló vita is. Márpedig könnyű belátni, ha van roma kultúra, akkor van roma bűnözés is. Ha egy adott etnikumhoz tartozó ember jó cselekedeteiben, értékteremtésében, szokásaiban és kultúrájában megmutatkozik etnikai hovatartozása, akkor a rossz cselekedeteiben, bűneiben miért ne mutatkozhatna meg az etnikai jelleg? Ha életmódban, családi és közösségi életben vannak etnikai jellegű vonások, akkor miért ne lennének egy etnikumon belül kriminalisztikai jellemvonások is? Az ember cselekedeteiben – a cselekedet minőségétől függetlenül – megmutatkoznak a személyiségi jegyei. Ha elfogadjuk azt, hogy a hazai cigány kultúra több évszázados értékteremtése egészen speciális – s a magyar és az európai kultúrát is gazdagítani képes – erővel rendelkezik, akkor a negatív oldalon is felfedezhető az az etnikai jelleg, amivel utánozhatatlanul a pozitív oldal is rendelkezik.
Nem kell ettől megijedni és rasszizmusnak bélyegezni. Jobban kell tartani attól, hogy ezt szélsőséges csoportok mondják ki helyettünk. S ha ők mondják ki, máris az igazmondók szerepében tetszeleghetnek. Vagyis a mi elhallgatásunk adott élesre töltött lőfegyvert a diszkrimináció kezébe. S ha ez eldördül, akkor természetesen a rendőrséget tesszük felelőssé. Pedig a politikusok nagyban hozzájárultak a testület elbizonytalanodásához, amikor a személyautókat fölgyújtó, randalírozó tüntetőket nemes lelkű szabadságharcosnak titulálták. Amikor a bűnüldöző szervek tényfeltáró tapasztalatait rasszista megnyilvánulásnak minősítették. Holott a rendőrség csak a munkáját végezte: megpróbálták megőrizni a közbiztonságot, és beszámoltak a tapasztalataikról. A rendőri vezetők nyilatkozataiban nem kell filozófiai mélységeket keresni, ők pusztán jelentenek. Merthogy ez a dolguk.
És elbizonytalanítják, azaz gyengítik a testület hatékonyságát akkor is, amikor egy téves megállapításra jutó helyszíni vizsgálat miatt romaellenesnek kiáltják ki a rendőrséget. Merthogy roma áldozat esetén készakarva hanyag a testület – nyilatkozza megfellebbezhetetlen meggyőződéssel egy EU-s képviselőnő. Logikai szempontból ugyanazt a hibát követi el, mint ami ellen szót emel: előítélet alapján általánosít. Mint azok, akik a cigánybűnözés kifejezésből kiindulva minden cigányt bűnözőnek bélyegeznek.
Ugyancsak nem kell feltétlenül szegregációnak kikiáltani, ha egyes iskolákban a roma tanulókkal külön osztályokban foglalkoznak, miközben együtt kirándulnak, sportolnak, játszanak az azonos korosztályhoz tartozó gyermekekkel. Az elkülönítés adott esetben nem feltétlenül diszkriminatív jellegű, hanem az ő oktatásukhoz-nevelésükhöz szükséges sajátos pedagógiai módszerek alkalmazása miatt történik, mégpedig éppen abból a méltányolandó célból, hogy az iskola elvégzése után ők se tudjanak kevesebbet a többi végzős diáknál. Itt sem kell feltétlenül hisztériát kelteni, hanem meg kell közelebbről vizsgálni az ilyen jellegű gyakorlatok pedagógiai hátterét.
Ha nem bízunk saját rendőreinkben és a magyar pedagógustársadalomban, akkor vajon kik fogják megteremteni a romák társadalmi integrációjának – közbiztonság és megfelelő pedagógiai felkészítés nélkül elképzelhetetlen – feltételeit?
2009. 07. 31. (XIII/31)
