A kialakult helyzet különlegessége kiváltképpen ráirányíthatja a figyelmet arra az ideológiai háttérre, amely eszerint szinte mindennél fontosabb eleme a szavazásban megnyilvánuló döntésnek. Hiszen az elővételezett politikai állásfoglalás indoka ilyenformán aligha vezethető vissza másra, mint a pártok ideológiájára.
Talán már korábban is így volt. Annál is inkább, mert a magát jobboldalinak, illetve baloldalinak hirdető két oldal az elmúlt ciklusban is jórészt ideológiai küzdelmet folytatott.
A kormányoldal ideológiai tehertétele abban nyilvánult meg, hogy kényszerítőnek vélt szokásához híven a szociáldemokráciát a liberalizmusnak egy olyan – itteni specialitásnak tekinthető – válfajával társította, amely minden megmozdulásával a koalíciós partner szociáldemokrata jellegét alapjaiban rombolta. Ezért a kormányzati tevékenységben még a legjobb indulattal sem lehetett felfedezni a szociáldemokrata többség akaratát.
A liberálisok tényleges társadalmi támogatottságukat jóval meghaladó mértékben igyekeztek hatalmi befolyást szerezni. Korábban egy neves politológus a hozzá nem értőket lekicsinylő mosollyal jelentette ki, hogy ezt így kell csinálni. Erről szól a politika művészete. Ha megtehették, jól tették.
A közvélemény azonban minden jel szerint nem osztotta ezt a szakmai magasságokba szárnyaló szellemességet: megvonta a bizalmát a liberálisoktól.
Mégpedig azért, mert megtapasztalta, hogy a liberálisok csak a koalícióból származó előnyre tartottak igényt, viszont a partneri viszonyt nem vállalták, sőt, kompromisszumképtelenségről tettek tanúbizonyságot. Amikor pedig a koalícióból származó előnyök inkább hátránynak mutatkoztak: otthagyták az egészet.
A közvélemény megvonta a bizalmát a kormánytól is. Annak szociáldemokrata többségétől, mert ők pedig megbocsáthatatlan gyengeségről tettek tanúbizonyságot.
Ennél jóval bonyolultabb, s ez idő szerint – nem utolsósorban kormányképessége miatt – fontosabb a jobboldal ideológiája, amely a keresztény, a nemzeti és a polgári fogalmában kristályosodott ki, illetve ezek egymáshoz viszonyított, időnként változó arányú elegyítéséből alakult ki.
A közvélemény pártot választó részének nagyobbik hányada vissza is igazolja a három fogalom egymáshoz kapcsolt üzenetét, sőt, indíttatva érzi magát arra, hogy a jobboldali politikai elit módszerét utánozva, saját elképzelése és érdeke szerint változtasson a három fogalom arányán. Ha adott esetben a jobboldali választónak egyáltalán nincs keresztény identitása, avagy kiforrott nemzeti öntudata, megmarad a polgárság végül is liberális ideológiájánál. Merthogy a polgárság eredeti ideológiája amúgy sem a keresztény és nemzeti értékeket preferáló konzervativizmus, hanem a liberalizmus. Találóan állapítja meg Wilhelm Mössle német alkotmányjogász A liberális államtól a szociális államig című tanulmányában, hogy „a polgári jogrend olyan társadalmi modellt hozott létre, amely az azt alkotó vagyonos polgárság szükségleteihez idomult, de kevésbé volt tekintettel a kiépülő ipari társadalom másik, mégpedig nagyobb részére, amely csak munkaerejét kínálta, és nem volt abban a helyzetben, hogy létét a piac magánjogi eszközeivel biztosítsa, s még kevésbé volt képes arra, hogy betegség, keresőképtelenség és idős kora esetére előre gondoskodjék magáról”. A polgárság ideológiájának megfelelő liberális állameszme ugyanis – fűzi hozzá Mössle – abból a téves felfogásból indult ki, hogy az önvezérlés útján működő gazdaság és az állam tevékenységének korlátozása révén lehet elérni a szabadságjogok – legalábbis saját szabadságjogainak – érvényesítését.
S itt mindjárt fölfedezhető a keresztény és a polgári fogalom összekapcsolásának problematikája. Mivel a keresztény szellemiségű politika Európában éppen a polgári-liberális állameszmével szembefordulva fogalmazta meg a szociális igazságosság érvényesítéséért felelősséget vállaló, modern, jóléti állam mibenlétét.
Ebben az összefüggésben a magát kereszténynek, nemzetinek és egyúttal polgárinak nevezett jobboldali ideológián belül, a keresztény-nemzeti fogalompár nem jelent egyebet, mint a ’20-as, ’30-as évek Magyarországában, amelyről Szekfű Gyula A magyar katolikus történetfelfogás című munkájában megsemmisítő kritikát mondott. Ezt érdemes szó szerint idézni:
„Az egyház nagy kulturális és társadalmi szerepe a 19. században, legutóbb a két nagy szociális enciklika (célzás a Rerum novarum és a Quadragesimo anno kezdetű körlevelekre – a szerző megjegyzése) formájában a természetjogra épül fel, és ma már a világtörténet egyik nagy hajtóerejévé vált.
Mindezt el kell mondanunk, hogy megértsük, mit jelentett Szent István cselekedete, mellyel keresztény állammá tette Magyarországot, és amelyet az utóbbi évtizedekben a keresztény magyarság vagy a magyar keresztény állam annyira elhomályosított, és végső fokon pártpolitikai jelszóvá alacsonyított. Az utolsó húsz esztendő keresztény magyar fogalmát a legkülönbözőbb pártok öblös hangú rétorai alkalmazták, mint legbiztosabb argumentumot – ki lenne oly merész, akár a kereszténység, akár a magyarság, akár a kettő összekapcsolása ellen tiltakozni? – s a sok emlegetés közben a frázissá koptatott kifejezésből mindinkább kifogyott a keresztény tartalom, a felebaráti szeretet követelménye, a természetjogtól megszabott tisztelete az emberi egyéniségnek. Viszont lassanként megtelt olyan nézetekkel, melyek az egyén teljes alávetését, valamely közösség bálványozását és ebből kifolyólag abszolút hatalmát, a természetjog és az erkölcsiség fölé állítását hangoztatva a kereszténységgel már homlokegyenest ellenkeztek.”
A pártpolitikai jelszóvá alacsonyított kereszténység és a jobboldal kritikátlan bálványozása elég indítékul szolgálhatna arra, hogy ennek az ideológiának az ellentmondásait a közvélemény fölfedezhesse. S habár a régiek úgy tartották, hogy a történelem az élet tanítómestere, sokan azonban szemmel láthatólag a saját múltunkból sem akarnak tanulni.
A kijózanodás pillanata még várat magára. A baloldali-liberális kormányzat kétciklusos regnálása során elkövetett hibák és a fordulat várásának reménye egyelőre elfedi azokat a hiányosságokat, amelyeket majd a jobboldali kormányzás ideológiai ellentmondásokból származó tevékenysége okozhat.
A következő parlamenti választásokon nem igazán kínálkozik jó megoldás. Mert sem a baloldal, sem pedig a jobboldal nem felel meg saját ideológiai kritériumainak. Hogy változtatni kell, az egyáltalán nem vitatható. Csakhogy a változtatásnak nem egyik vagy másik oldal előnyben részesítését kellene szolgálnia, hanem a nemzeti megbékélésben gyökerező új politikai alternatívák kidolgozását, mégpedig egyértelmű, világos és ellentmondásmentes ideológia alapján. Hogy amit meghirdettek, azt is képviseljék. Ugyanakkor fönntartsák a párbeszéd lehetőségét a másik oldallal, azaz a saját maguk kritikátlan bálványozása helyett valóban kapcsolatba léphessenek a pluralista társadalom egészével. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a nemzettel.
Ámde ennek a felismeréséig még sok víz fog lefolyni a Dunán. Megvalósításáig még annál is több. De az előjelei már megvannak. Csak egyelőre még elfedi az az elégedettség, hogy végül is egy ügyes bűvészmutatvány részesei lehetünk.
2010. 02. 05. (XIV/5)
