A szociáldemokrácia történetében fordulópontot jelentett az osztályharc feladásának szükségszerű felismerése, a munkások és a tőkések kompromisszumának szorgalmazása: „a munkások kibékültek a kapitalizmussal, a tőkések a demokráciával” – írja G. Márkus György A szociáldemokrácia két modernitás között című, rendkívül figyelemre méltó könyvében.
Németországban az SPD megújulásához a konzervatívok 1957-es fölényes választási győzelme okozta sokkhatásra volt szükség. A megújulás alapját itt egy széles körű társadalmi bázison nyugvó programalkotás biztosította.
A bukás gyökerei
A hetvenes évek közepétől – a keynesi liberális gazdaságpolitika negatív mellékhatásaként – a piaci verseny imperatívuszának érvényesülése és az egyenlőség finanszírozhatatlansága következtében a kutatók már a szociáldemokrácia alkonyáról beszéltek. Merthogy a politikai egyenlőség és a gazdasági egyenlőtlenség feszültségét, a politikai és a szociális jogok aszimmetriájából fakadó társadalmi konfliktusokat a szociáldemokrácia nem volt képes enyhíteni.
Nyugat-Németországban a nyolcvanas években működő szociálliberális koalíció 2,5 millió munkanélkülit és nagymértékű államadósságot hagyott maga után. Az ezt követő választásokon az SPD nagyarányú szavazatvesztést szenvedett el. S ugyanekkor, 1983-ban a parlamentbe bejutott zöldek révén a baloldalon a szociáldemokrácia monopolhelyzete megszűnt. (S habár tudom, hogy minden párhuzam erőltetett, de aligha tudjuk száműzni magunkból a gondolatot, hogy ez a jelenség hazai viszonyainkhoz hasonlatos, s korántsem csak a munkanélküliség növekedését és a gazdaság állapotát tekintve, hanem például az LMP parlamentbe való bejutása miatt.)
A német példánál maradva, de az európai helyzetképet is figyelembe véve, megállapítható, hogy időközben már mindenütt rohamosan csökkent a szociáldemokrácia hagyományos szavazóinak, a munkásságnak a számaránya, s ennek függvényében az ugyancsak hagyományosnak nevezhető szövetségeseknek, a szakszervezeteknek a támogatása is alábbhagyott.
Közös célok, eltérő módszerek
Ahogy már a korábbiak során is tapasztalhattuk, ha valami baj mutatkozott, a szociáldemokraták haladéktalanul programalkotáshoz fogtak. A berlini programot megelőző 1986-os Irsee-i Tervezetet egy angol politológus „a pápai enciklikák stílusában íródott” dokumentumnak minősíti, ahol „az offenzív politikai propaganda helyére etikai megnyilatkozások” kerülnek. S talán az angol reflexió kritikai attitűdje ellenére mégsem egészen véletlen, ha meggondoljuk, hogy jóval később Tony Blair is értékekre – az egyenértékűségre, az esélyegyenlőségre, a felelősségre és a közösségre – építette föl a maga harmadik utas szociáldemokrata koncepcióját. Nem az értékből, hanem azok neoliberális értelmezéséből fakadtak azok a bajok, amelyek a blairizmus bukásához vezettek.
Másrészt a szociáldemokrácia – G. Márkus terminológiáját kölcsönvéve – többségképessége egyre inkább nem az ideológiára, hanem a problémamegoldási javaslatok hatékonyságára helyeződött – a gazdasági és az attól elválaszthatatlan szociális kihívásokra adott válaszok mellett. S ebben a törekvésben a néppárti jellegre egyaránt igényt tartó keresztény-szociális és kereszténydemokrata pártok azonosak az ugyancsak néppárti beállítottságot valló szociáldemokrata pártokkal, miközben a megoldási javaslatok tartalma homlokegyenest különbözik. S így nem a tartalomban, hanem a törekvésben körvonalazódhat a konszenzus a nemzeti megbékélés tekintetében. Úgy is fogalmazhatunk, hogy újabban a jobb- és a baloldal között nem annyira a célokban, mint inkább a módszerekben mutatkozik meg az ellentét.
Ennek köszönhető, hogy Nyugat-Európában a jobb- és a baloldal küzdelme semmiben sem hasonlít ahhoz az ideológiai alapon vívott élet-halál harchoz, amely hazánk közéletét jellemzi. A két oldal egymást szükséges rossznak tartja, s a hangsúly egyre inkább a rossztól
a szükséges irányába tolódik: egymás számára nem annyira rosszak, mint amennyire szükségesek. Ezért próbálok magam is megrögzött jobboldaliként a hazai szociáldemokratáknak kéretlenül tanácsot osztogatni. Meg azért is, mert meggyőződésem, hogy mindkét pólus jelenlétének világosságot biztosító feszültsége szükséges a mindig önmagát korrigáló demokrácia megfelelő működéséhez.
2010. 05. 14. (XIV/19)
