Visszavonhatatlanul elmúltak már azok az idők, amikor egy – ma úgy mondanánk, értelmiségi – összejövetelen feláll valaki és elsorolja a legfontosabb erényeket, nevezetesen az okosságot, az igazságosságot, a bátorságot és a mérsékletességet, anélkül, hogy ezek érvényességének bármelyikét bárkinek is eszébe jutna elvitatni. Napjainkban nincs egységes filozófiai felfogás, s többek között ezért sincs mindenki által elfogadott értékrend sem. A modern világ mindent, így az erkölcsi értékrendet is relativizálta.
Csupán a zsidó-keresztény vallási alapokon álló közösségek, akik a túlvilági viszonzást vallják, tartották meg erkölcsi meggyőződésüket, amelynek visszaigazolását a szekuralizált világban azonban ők sem kaphatják meg. Így náluk is sokszor csak a magánszférára, s ezen belül is – a „külvilág” által történő fenyegetettsége révén – egyre kisebb körre korlátozódik a vallásos erkölcsi törvény érvénye.
A közhiedelemben az erkölcsi értékek legfeljebb csak a túlvilágon beváltható csekken jelentenek értéket, amivel persze azoknak az amúgy is kíméletlen valláskritikusoknak az ellenérveit szaporítják, akik éppen a túlvilági viszonzás jutalmazó-büntető jellege miatt vonják kétségbe a vallási indíttatású magatartás immanens jelentését. Mondván, hogy a hívőnek a jócselekedete nem magára a jó fogalmára vezethető vissza, hanem a jutalmazás reményére és a büntetéstől való félelemre.
Anélkül, hogy ennek a vitának a vonalát folytatni akarnánk, ezúttal megelégszünk azzal a könnyen belátható megállapítással, hogy a modern társadalmakban az erkölcsi normák hiányosságai hívő és nem hívő embernek, ha nem is azonos mértékű, de mindenféleképpen súlyos problémákat okoznak. Az emberi magatartás társadalmi visszaigazolására mindenkinek szüksége van. Ideig-óráig ugyan függetleníthetjük magunkat, de előbb-utóbb csak bajosan hagyhatjuk figyelmen kívül az egyre erősődő jelzéseket.
A élet változékonysága és az egymásba fonodó kérdések bonyolultsága nem a jó és a rossz között való választás lehetőségét kínálja, hanem a kisebb és a nagyobb rossz alternatíváját. Innen pedig egyenes út vezet a kisebb és a nagyobb felcseréléséhez. S ha a társadalom úgymond etikai pluralizmusa miatt csak a magatartás felszínére, a látszatra fordít figyelmet, akkor egy idő után ez lesz az az általánosan elfogadott norma, amihez alkalmazkodni kényszerülünk.
Természetesen a történelmi korszakváltások mindig újra és újra kezdik a megváltozott követelményeknek megfelelő magatartás értékelését, és eközben számos hagyományos előírást függesztenek fel, hogy helyet csináljanak az újnak. Az erkölcsi kódex mindig torzó marad. Elveit senki sem képes kőbe vésni, ahogy Mózes az egyébként máig is kikezdhetetlen Tízparancsolatot. De az emberek mégis – ha másért nem, az együttélés szükségszerűségének parancsa miatt – általában tartják magukat valamihez, ami megfogalmazhatatlanul is kirajzolódik, s ha halványodik is itt-ott a kontúrja, mégsem tűnik el nyomtalanul. Régi és új elvek nemegyszer keverednek egymással, az egyik korszerűtlensége, a másik újszerűsége miatt mutatkozik bizonytalannak. De így vagy úgy jelen van azokban is, akik tagadják.
A fordulat igazán megrendítő erővel mégis a 18. század sajátja. Ebben században ugyanis a korábbi magatartásminták érvénytelensége és az új követelmények életbe léptetésének szükségessége már nemcsak szűk körben olvasott bölcseleti művek elvont fejtegetéseiben, szellemes pamflettek kiszólásaiban bukkan föl, hanem a legszélesebb nyilvánosság előtt: irodalmi, politikai, társasági és családi lapok hasábjain. Így a Spectator (A néző) a polgári életfelfogást népszerűsítendő egy arisztokrata és egy kereskedő vitáját közli, amelyben az utóbbi a vitézség avitt erénye helyett az iparosítás hódítását, a jótékonykodással szemben pedig a megfelelő munkaalkalom megteremtését, a takarékosságot és a szorgalmat ajánlja.
Az angolszász fölfogás országhatárokat, sőt kontinenseket is átlépő erejét példázza Franklin Benjamin álláspontja, aki a vállalkozói munkaerkölcsöt ezekkel a szavakkal jellemzi: „Gondolj arra, hogy az idő pénz... a pénznek nemzőereje, gyümölcsöző természete van. A pénz pénzt tud szerezni, és az utódok még többet tudnak szerezni, és így tovább.”
Max Weber szerint ezeknek a kijelentéseknek utilisztarikus éle van: „A becsületesség hasznos, mert hitelt eredményez, a pontosság, a szorgalom és a mértékletesség úgyszintén, és éppen ezért erények; amiből egyebek között az is következik, hogy ott, ahol a becsületesség látszata megteszi ugyanezt a szolgálatot, ennek is elegendőnek kellene lennie Franklin szemében, s ennek az erénynek valamilyen fölösleges többlete improduktív pazarlásnak minősül”.
Ennél jóval megbocsáthatóbb volt az a megfogalmazás, amely néhány évvel ezelőtt a magyar sajtó által is szinte unalomig idézett közhely lett. Nevezetesen, hogy „nem elég tisztességesnek lenni, hanem tisztességesnek is kell látszani”. Ez a kétségtelenül szellemes mondás azért megbocsáthatóbb, mert nem vonja kétségbe a tényleges tisztesség jelentőségét, ámde szükségét érzi a látszatnak is. S ezzel túlságosan közel hozza egymáshoz a valóság és a látszat fogalmát, mintha az előbbi rászorulna az utóbbira. Holott az erkölcs világában a kettő olykor teljesen elkülönül egymástól, hiszen az erkölcsi meggyőződésnek akkor is érvényesülnie kell, ha a látszat ellene szól. Sőt, akkor kell igazán!
A nyilatkozó persze ezt nem is annyira etikai irányelvnek szánta, mint inkább a magyar közélet talán maga által is kritikusnak ítélt állapotát jellemezte. Merthogy a közéletben valóban ott volt – s azóta egyre jobban ott is van – a látszat, amely tagadhatatlanul nemcsak kiegészíti, hanem le is gyűri a valóságot. S mivel az okosság a mások eszén túljárni képes adottságra redukálódott, ezért az igazságosság fölöslegessé vált, a bátorság és a mértékletesség pedig csak annyiban játszik szerepet, amennyi az effajta ügyeskedésben a helyzet reális felméréséhez, azaz a siker eléréséhez szükséges. A hihetőség – adott körülményektől függően változó – határát minden esetben számba kell venni. S épp mivel változó, azért hol a bátorságra, hol pedig a mértékletességre emlékeztető gesztus bukkan föl. Pontosan be kell mérni, hogy mire van szükség: vegyünk vissza magunkból vagy rakjunk rá még egy lapáttal.
Aki az adott pillanatban a hihetőség határát túllépi, az megbukik. És persze előbb-utóbb túllépi. S ez már a hiúság bűne, mert hajlamosak vagyunk okosabbnak tartani magunkat másoknál. S lehet, hogy okosabbak is vagyunk. Ámde a siker megszédít. Ha valakinek túljártunk az eszén, felbátorodunk. S a következő próbálkozások már az előzőnél is merészebbek. Egy idő után pedig azt hisszük, hogy mindig sikerülni fog.
Napjaink politikai élete az eszmék és értékek kínai piacát teremtette meg. Ezen a zsibvásáron mindenki mindent megvesz. A hihetőség határai a beláthatatlan horizont ködébe vesztek. Mert itt maga a választott hatalom szavatolja a választék igényességét, egyazon pulton kínálva a közelmúlt kádárista örökségét a huszas-harmincas évek keresztény kurzusának már a maga korában is túlhaladott eszméivel.
És a gyanús árucikkeken történelmi és nemzetközi emblémák díszelegnek: ha kell, európaiság, ha kell, patriotizmus. Széchenyi, Széll Kálmán, Semmelweis – agyagfigurák, kerti törpe méretben. Csillogó-villogó nemzetközi márkajelzések gyanús minőségű termékeken. Kudarcok, vesztett manőverek térképeihez használati utasításként győzelmi jelentések mellékelve. A jogok korlátozása az igazságosság és a jogállamiság címkéjével kerül forgalomba. A megszorítások a szociális gondoskodás jegyében. A korkedvezményes nyugdíj megszüntetése a lelkiismeretesség alapján. A határon túli magyarok politikai megosztása a segítségnyújtás selyempapírjába csomagolva. A költségvetés túlköltekezését a gazdasági fellendülés bélyegével árulják, míg a munkanélküliség és a segélyek megnyirbálása a munkahelyteremtés feliratot viseli. A sajtó megrendszabályozásán öles betűkkel olvasható: sajtószabadság.
A gyanús minőségű új termékek mellett van régi árukészlet is. Így természetesen vallási relikviák. Merthogy a világi hatalom koncentrációban szorgalmatoskodók képzeletét előbb-utóbb mindig rabul ejtette a hierarchia évszázados szervezete.
Az egészségügy és az oktatás bódéja azonban egyelőre üres, csak cserélhető plakátok vannak kifüggesztve, amelyek a biztató jövendőt hirdetik. S hogy a vásárlásban elfáradók szórakoztatására is gondoltak, „Demokrácia” címmel folytatólagosan megy a bábjáték. Van körhinta és célbalövés. Az utóbbi IMF-felirattal. S a nyeremény az egész kormány egy matrjuska babába sűrítve: ugyanaz az arc a legnagyobbtól a legkisebb egymásba illetszthető figuráig. Mert hiszen ők maguk rendezték ezt az egészet. Mégpedig azok segítségével, akiknek a rendszerváltoztatás óta velük együtt öregedett a lelkük.
Ők a közelmúlt igazi veteránjai. A náluk idősebbek átélték a kudarcot, és többé-kevésbé tanultak belőle. Ők azonban a vereség pillanatában már a másik oldalon álltak.
S azóta is ez a kettősség él bennük: a Kádár-kor ifjúsági mozgalmában szerzett tapasztalat és a rendszerváltoztatás felfokozott lelkesedése. Az előbbi a munka mindenhatóságának emlegetésében, az utóbbi a mindent megváltoztató akaratban érhető tetten.
Az előbbiben még a személyi kultusz eszméi is fellelhetők, többek között az állandó ellenségkeresésben. Mert ez már nem az az állapot, amelyben az „aki nincs ellenünk, az velünk van”-elv érvényesül, hanem a párja: „aki nincs velünk, az ellenünk van”. Határon innen és határon túl.
S ha ezek után még valakinek szüksége volna magyarázatra, akkor újra a 18. század és Henry Fielding, aki a Covent Garden Journalban előzékenyen „Modern Szójegyzéket” adott közre az elhomályosult fogalmak és veszendőbe ment erkölcsi értékek tisztázása érdekében. Ha kissé leporoljuk, a bizonytalankodót ma is útbaigazíthatja. Íme:
„Érdem – hatalom, rang, vagyon.
Bölcsesség – a fentiek megszerzése.
Bűn, erény – vitatémák.
Hazafi – állás várományosa az udvarnál.
Gazember, csirkefogó – aki más párton áll, mint te.
Hülye – összetett eszme, beletartozik a szegénység,
a tisztesség, a jámborság és az egyszerűség.”
2011. 06. 24. (XV/25)
