A közjó filozófiája című könyvében írja: „A stratégiai és diplomáciai döntések olyan szakismereteket kívánnak – nem beszélve a tapasztalatról és az érett ítélőképességről –, amire nem lehet szert tenni azáltal, hogy belelapozunk az újságokba, belehallgatunk a rádiókommentárokba, megnézzük a politikusok tv-szereplését, alkalomszerűen meghallgatunk egy-egy előadást, és elolvasunk néhány könyvet.”
S még inkább indokolt ez a kritikus fölvetés hazai viszonyaink között, ahol a társadalom egyik fele a dialektikus materializmuson nevelődött, a mindennek az ellenkezőjét is bebizonyítani képes, és ezért semmiben sem bízó szellemi magatartáson; a másik fele, a fiatalabb korosztály pedig a váratlanul ölébe hulló pluralizmusnak azt a vulgár-változatát sajátította el, amely az egymással ellentétes nézetek káprázatával relativizálja a gondolkodást. A túlságosan bonyolult és meglehetősen felgyorsult politikai eseményekkel a véleményalkotás nem tud lépést tartani. Annál kevésbé, mivel alighogy az ország európai integrációjának reménykeltő folyamata elkezdődött, már is szembe kellett nézni a világgazdasági válság kiábrándító valóságával.
Így aztán nem csoda, hogy a házunk táján fölerősödött az euroszkeptikusok hangja, a félreértett nemzeti szuverenitás igényének túlhangsúlyozása és a globalizmus – mint minden baj okának – egyoldalúan negatív megítélése. Más régiók országaiban megesik, hogy még Marx tanait is előássák…
Egy másik Marx
Nem nélkülözi a humort sem, hogy a világgazdasági válság hatására kialakuló – kissé túlzó módon – Marx-reneszánsznak nevezett jelenségre reflektálva Reinhard Marx, München és Freising érseke A tőke címmel jelentette meg szociálteológiai könyvét, amelyben névrokonát közvetlenül is megszólítja.
Az érsek elismeri, hogy Karl Marxnak sok mindenben igaza volt, például a tőke centralizációját illetően, amely éppen a globalizáció idején lett világméretű jelenség. S itt konkrét példákkal is szolgál – Németországtól az Egyesült Államokig. Azt sem tagadja, hogy „a nemzetközi pénzügyi válság jól példázza, hogy sorsunkat mennyire befolyásolhatja az anonim nagytőke. Bankok és alapítványok milliárdokat kockáztatnak spekulációkkal, a számlát pedig mások fizetik meg. Miután évekig megtiltották, hogy az állam beavatkozzék a piaci folyamatokba, most az adófizetőknek kell kezességet vállalniuk a spekulációkba belebukott bankok veszteségeiért”.
Vakmerő menedzserek a gyors meggazdagodás reményében kétes manőverekbe bonyolódva a rájuk bízott pénzeket kockáztatják. Ha belebuknak, egymásnak magas osztalékokat juttatnak, a részvényesek pedig futhatnak a pénzük után. Azaz a nyereséget privatizálják, a veszteséget viszont a jóhiszemű megtévesztettekre, sokszor egyenesen a vétlen társadalomra terhelik. S mindennek hatására egyre növekszik a gazdagok és a szegények közötti különbség. Emberek és országok, régiók és kontinensek között egyaránt.
Valójában csak a tőke globális, a munka viszont lokális jellegű maradt. Vagyis egyensúlyhiány áll fenn a munkaadók és a munkavállalók között. Válságos időkben a gyengébb piaci szereplőknek a kiszolgáltatottsága még inkább szembeötlő. Az állam és a társadalombiztosítás pedig már nem képes garanciát nyújtani az élet váratlan nehézségei idején. Márpedig a gondok menetrendszerűen érkeznek.
S vajon mit használnak a polgári szabadságjogok, ha az emberek nem kapnak a megélhetésükhöz szükséges munkabért? Erre ott a maliciózus válasz Marx és Engels műveiben (23,167.): „A munkaerő egyenlő kizsákmányolása pedig a tőke legelső emberi joga”.
És az jár jobban, akit még ki lehet zsákmányolni. Aki még a munkaerejét a szűkös piacon, ha rosszul is, de áruba tudja bocsátani. A kizsákmányolásnál ugyanis nagyobb fenyegetés a munkanélküliség, amely a családok elszegényedéséhez, a gyermekek révén pedig öröklődő szegénységhez vezet. S ami Európában a munkanélküliek sorsa, az az USA-ban az egyre növekvő számú „dolgozó szegényeké” (working poor): visszafordíthatatlanul a társadalom perifériájára kerülnek. Őket, a globalizáció szegényeit, akik elkeseredettségükben nemegyszer ellenségesen viszonyulnak a velük szemben is ellenséges és kirekesztő környezetükhöz, Lester C. Thurow közgazdász – K. Marx megvető terminológiáját kölcsönvéve – lumpenproletariátusnak nevezi.
Ezért hát Reinhard Marx felteszi a kérdést: „A történelem menete végül mégis Önnek adna igazat, Marx dr. úr? A kapitalizmus önmagától menne tönkre? Egészen őszintén válaszolok Önnek: remélem, nem. Ellenvetésemnek több oka is van. Először is: nem látom, hogy a piacgazdaság rendszerén kívül hogyan lehetne ellátni az emberek ilyen hatalmas tömegét a szükséges javakkal és szolgáltatásokkal.”
Arról nem is beszélve, hogy a marxista eszméket gyakorlatba átültetni kívánó, ún. „létező szocializmus” megbukott. Ahogy az ezzel párhuzamosan kialakított „jóléti társadalom” nyugat-európai modellje is. „Lehetetlen visszatérni egy nosztalgikus módon értelmezett múltba. (…) A modern haladást jelent az emberiség történetében, a szabadság vívmányai továbblépést jelentenek. Nincs visszaút” – írja az érsek.
Akkor mégis mi lehet a kibontakozás útja?
2012. 03. 09. (XVI/10)
