„Nem kell szeretni egymást, csak tisztelni és elismerni” – jelentette ki a napokban tett szarajevói látogatása során Aleksandar Vucic szerb miniszterelnök, aki a Vjekoslav Bevanda boszniai kollégájával történt találkozón a két ország közötti „bizalom és együttműködés” szükségességét hangsúlyozta. Mindez nem csak azért tűnik meglepőnek, mert Szerbia és Bosznia a délszláv háborúkban egymás könyörtelen ellenségei voltak, hanem azért is, mert Vucic szerb nacionalistaként akkoriban még a bosnyákok ellen uszított. A találkozó kapcsán az újságírók nem is mulasztották el felhánytorgatni a múltját – ám erre a szerb kormányfő úgy reagált: egyesek nem értik, hogy az utóbbi 20 évben mekkora változások történtek a világban és a régióban.
Ugyanakkor nemcsak a világban történtek nagy változások, hanem Vucic pályafutásában is. Az akkor 22 éves fiatalember 1993-ban lett tagja, illetve parlamenti képviselője a Szerb Radikális Pártnak. Két évvel később a párt főtitkárává választották, 1998 és 2000 között pedig hírközlési miniszter is volt. A pártot az a szélsőségesen nacionalista Vojiszlav Seselj vezette, aki jelenleg Hágában háborús bűnök miatt áll a nemzetközi bíróság előtt. A „Nagy-Szerbia” álmát és az etnikai tisztogatásoktól terhelt csetnik hagyományt ápoló politikus annak idején nemcsak a horvátok kutyaként való lelövésére buzdított, de a magyaroknak is vérfürdőt ígért – vagy éppen szendvicset, amivel kibírják addig, míg visszatelepítik őket Magyarországra.
A 2012-ben megválasztott szerb államelnök, Tomislav Nikolic a délszláv háborúk idején ugyanennek a Szerb Radikális Pártnak volt az alelnöke, és 1998-tól 2000-ig a háborús bűnös Slobodan Milosevic kormányfő helyettesévé emelkedett a Szerbiai Szocialista Párttal kötött koalícióban.
Egy vajdasági magyar újságíró, politikai elemző – aki politikai érintettsége miatt kérte neve elhallgatását – arra hívta fel a figyelmünket, hogy mivel a 2000-ben bekövetkezett fordulat után a demokratikus kormányok megtűrték a „régi kádereket”, sőt, sokáig a háborús bűnösöket is védelmezték, az ilyen karriertörténetek nem szokatlanok Szerbiában. Példaként említette azt az Ivica Dacicot, aki annak idején a Milosevic-féle szocialisták ifjúsági vezetője, majd a diktátor szóvivője volt – az elmúlt két évben viszont Szerbia miniszterelnökeként tevékenykedhetett. „Az Európai Unióban sokan szaladgáltak mosdótálakkal, hogy Dacicot tisztára mossák” – jegyezte meg az elemző. (Dacicot 2010-ben kitüntették a legeurópaibb szerbiai politikusnak járó díjjal.)
A Szerb Radikális Párt a 2000-es fordulat után is komoly népszerűségnek örvendett: a választásokat sorra megnyerték, ám kormányt soha nem tudtak alakítani, ugyanis a demokratikus pártok összefogva rendre parlamenti többségre tettek szert velük szemben. 2003-tól Tomislav Nikolic vezette a pártot, bár az elemzők szerint továbbra is az önként Hágába távozott Seselj irányított. Nikolic 2004-ben és 2008-ban is megszorongatta Boris Tadicot az államelnöki tisztségért zajló versengésben, ám a második fordulóban mindkétszer elbukott.
Eközben a radikálisok továbbra is „Nagy-Szerbiáról” álmodoztak, és Nikolic hitelesen jelenítette meg a nacionalista üzeneteket, hiszen maga beszélt arról, hogy annak idején Szlavóniában harcolt a horvátok ellen, amiért egyfelől Seselj kitüntette, másfelől – politikai ellenfelei – háborús bűnökkel vádolták. Nikolic 2007-ben a szerb parlament elnökeként azon sajnálkozott, hogy „kár, hogy Szerbia nem egy orosz tartomány”, és nemcsak a koszovói függetlenséget ellenezte, hanem az Európai Uniót is folyamatosan bírálta.
Azután 2008-ban úgy tűnt, a sok munka beérik: ismét ők kapták a legtöbb szavazatot, és a szocialistákkal összefogva kormányt alakíthattak volna – ám azok inkább a demokratapárti Boris Tadicot választották koalíciós partnernek. Nikolic a vereség után döntő lépésre szánta el magát: nemcsak Seselj pártjával szakított, hanem a radikalizmussal és az EU-ellenességgel is. A Szerb Radikális Párt húzóembereit – köztük Vucicot – és az egész infrastruktúrát magával vitte, és új politikai formációt alapított Szerb Haladó Párt néven, amely az így „lenullázódott” radikálisok szavazóinak 70 százalékát is be tudta zsebelni.
A szerb politikai életet közelről ismerő forrásunk mindezt azzal magyarázza, hogy Nikolicék „megunták az ellenzéki létet”, és felismerték, hogy kormányra kerülésük csak akkor lehetséges, ha jobbközépre húznak. Hozzátette, ezt követően rendszeresen találkoztak nyugati, köztük amerikai politikusokkal is, mi több, szerinte az arculatváltáshoz a tengerentúlról béreltek szakértőket.
A váltás bejött. Seselj hiába kampányolt Hágából az „árulók” ellen, azok 2012-ben győztek: Nikolic lett az államelnök, a parlamentben pedig a „haladók” alakíthattak kormányt a szocialistákkal, akiknek nagyvonalúan átengedték a miniszterelnöki széket (amelyben Ivica Dacic foglalt helyet), Aleksandar Vucic pedig miniszterelnök-helyettes lett (és átvette Nikolictól a Szerb Haladó Párt irányítását is).
Ez azonban még mindig csak egy köztes állomás volt a megfordult szélsőségesek számára. Népszerűségük egyre növekedett, olyannyira, hogy a győzelem biztos tudatával írathatták ki az előrehozott választásokat idén tavaszra. Ez a számítás is bejött: a Szerb Haladó Párt abszolút többséget szerzett, a 250 fős parlamentben 158 mandátumuk van. Az addigi koalíciós partnerüknek, a Szerbiai Szocialista Pártnak 44 hely jutott, miközben az ellenzéki Demokrata Párt 19 mandátumot szerzett, a Boris Tadic volt államfő vezetésével ebből kivált Új Demokrata Pártnak pedig 18 képviselője ülhetett be a parlamentbe. A négy országos párt mellett három nemzeti kisebbségi párt politikusai is részt vesznek majd a szerb törvényhozás munkájában: a Vajdasági Magyar Szövetségnek (VMSZ) 6, a bosnyák Szandzsáki Demokratikus Akciópártnak 3, az albán Demokratikus Cselekvés Pártjának pedig 2 mandátuma van.
De vajon mi lehetett a titka a nagy népszerűségnek, illetve annak, hogy a szerb választók átsiklottak a „haladók” múltján? Újságíró-elemző forrásunk szerint az egyik fő tényező az, hogy a demokraták a nyugati segélyekkel sem tudták emelni az életszínvonalat, sőt, csaknem a csőd szélére kormányozták az országot, miközben a korrupció hihetetlen méreteket öltött. Ezen kívül Koszovó kérdésében sem tudtak előrelépni – márpedig ez a téma meghatározó a szerbek számára. Eközben a radikálisok korrupcióellenes harcot hirdettek, és úgy nyitottak az unió felé, hogy közben a nemzeti érdekeket is hangsúlyozták, és készek voltak a politikai realitás talaján hozzáállni Koszovóhoz.
„Érdekes módon ezt még az egykori vérmes radikális szavazók is elfogadják, mondván, 20 éve teljesen más világ volt, ám azóta megváltoztak a körülmények és ehhez alkalmazkodni kell. A változást mutatja, hogy amíg a kilencvenes években a szerb nemzeti érzés itt a délvidéken együtt járt a magyarellenességgel – szó szerint a kitelepítésünket tervezték –, addig ma szinte divat lett azzal előállni, hogy ki mit tett annak idején a magyarok védelméért” – illusztrálta mindezt az elemző. Hozzátette: ennek ellenére a magyaroknak maradt még némi fenntartásuk a volt radikálisokkal szemben, és ő maga sem tudja, hogy Nikolic és Vucic „miként számolnak el a lelkiismeretükkel”. Ugyanakkor azt is be kell látni – mondja –, hogy egyelőre a kormánykoalícióba belépett – és államtitkári pozíciókat kapó – Vajdasági Magyar Szövetség sokkal gördülékenyebben tud együttműködni a „haladókkal”, mint annak idején a demokratákkal. „Amit ők megígérnek, az úgy van, nem szervezkednek a magyarok háta mögött” – fogalmazott. Ezen kívül Vucic számos független szakértőt is beemelt a kormányba, amelyben nem igazán van olyan szereplő, akit mondjuk háborús bűnökkel lehetne vádolni.
Hogy mindezt a fordulatot le lehetett nyomni a választók torkán, azt forrásunk a szerb mentalitással magyarázta. Az Európai Unió például még továbbra sem örvend nagy népszerűségnek, viszont a többség pragmatikusan közelít a kérdéshez, és megérti az idők szavát.
Másik forrásunk is kiemelte a korrupcióellenes harcot, amelyet a titkosszolgálatot felügyelő miniszterelnök-helyettesként Vucic irányított az elmúlt két évben. „Rendszeresen előzetesbe helyezték egyik vagy másik újgazdag vállalkozót, és akkor is bent tartották őket két hónapig, ha végül semmit nem tudtak rájuk bizonyítani” – mondta. Ezen kívül a politikai realitás talaján közelítettek Koszovó kérdéséhez: a függetlenségét ugyan nem ismerték el, ám az ottani párhuzamos szerb intézményeket megszüntették – amelyek egyébként jelentősen megterhelték a belgrádi költségvetést. „Belátták, hogy a 200 ezres szerb kisebbség egy 2 milliós albán többségben él, így a területtel kapcsolatos nacionalista remények nem túl reálisak” – fogalmazott.
Számára egyébként úgy tűnik, mintha a szerb „haladók” sokat tanultak volna a Fidesztől és Orbán Viktortól. Szerbiát például úgy képzelik, mint egy házat, amelynek két bejárata van: a nyugati integráció mellett a keleti nyitást is hangsúlyozzák. Nem csak szavakban. Arab befektetők szerbiai termőföldeket – egészen pontosan szövetkezeteket – vásárolhattak, és a nemzeti légitársaságba is olajmilliárdokat fektettek. „Ezen kívül Vucic most ugyanúgy feltűnik az árvíz sújtotta területeken, mint tavaly a magyar miniszterelnök, és a legkisebb eredményt, sőt a kudarcot is hatalmas győzelemként tudják eladni” – jegyezte meg forrásunk.
Az persze a jövőben dől majd el, hogy a népszerű „haladó” kormány mire lesz képes. Annyi bizonyos, hogy nagy kihívás előtt állnak. Vucic háromórás kormányfői expozéjában sorolta el, hogy milyen fájdalmas intézkedésekre fog majd sor kerülni annak érdekében, hogy az államcsődöt elkerülje az ország. Ezek között szerepel a közszférában dolgozók számának csökkentése, a nyugdíjrendszer módosítása és a privatizáció is. Az egykori radikálisok mindezek tetejébe a Világbankkal is tárgyalóasztalhoz ültek, hogy a reformok végrehajtásához szükséges hitelkeretről tárgyaljanak.
Demokráciadeficit
2014. 05. 23. (XVIII/21)
