Hogyan lehet program nélkül választást nyerni? Ez az a kérdés, amely mostanában izgatja a baloldalt és a politikai közvélemény nagyobb részét. Van, aki erre mint skandalumra tekint, pedig csak arról van szó, hogy a válság kirobbanása és magyarországi tetőződése egyszerűen elsöpörte a magyarországi Európa-illúziókat, és világossá tette, hogy az európai mintájú szociális piacgazdaság koraszülött magyarországi formája nem képes tartósan biztosítani a stabil megélhetés kereteit. Ennélfogva a szocializmusban és a rendszerváltás utáni két évtizedben megszokott állami megoldások helyett a nemzeti megoldások felé való bizalom erősödött meg. Pusztán azért, mert a nemzeti keretek egyebek között alapvetően a túlélést és a biztonságot jelentették évszázadokon keresztül.
A választásokon győztes Fidesz–KDNP pártszövetség azért tudott egy választást megnyerni program nélkül, négy év kormányzás után, mert ebben az időszakban egy olyan narratívát képviseltek a magyar társadalomban, amely az emberek helyi történeteinek bedolgozásával újraalkotta a nagy nemzeti történetmesélést. Így az emberek saját történeteik által válnak részesévé a nagy nemzeti történetfolyamnak és a nemzetnek. Innentől a program kérdése már másodlagosnak tűnik.
Ennek a közös narratívának nagy jelentősége van a nemzeti traumák feldolgozásában is. A 20. században a megrendítő történések hatására egyre fokozódott a nagy nemzeti tudathasadás. A nemzeti narratíva továbbszövése a sérült, „emlékezetkieséssel” terhelt területek gyógyulásához vezethet, ami jótékonyan hat a nemzeti bűnök és hibák felismeréséhez is. (Mentális sérülteknél ez nehezebben megy.)
A baloldal egyik gyengeségét az adja, hogy nem vagy csak nagyon korlátozottan rendelkezik nemzeti narratívával, ennélfogva ebben a helyzetben gyökértelennek tűnik a magyar társadalomban. Azt pedig egyszerűen el kell ismerni, hogy egy nemzet létezésében a jelen idejű korszerű válaszok mellett igenis helye van a történelmi léptékű gondolatmenetnek. Erre pedig kevés az a 150-180 év, amelyet a hivatkozásokban a baloldal fel szokott ölelni, hiszen nem a reformkorban kezdődött Magyarország történelme. Előtte is volt olyan történetünk, amely bizonyította a nemzet életképességét, illetve értékteremtő képességét. Ezenkívül nem lehet a nemzetpolitikát a jelenlegi határok közé szorítani, mert a trianoni határmódosítás immár majd száz éve olyan speciális helyzetet hozott létre, amelyről túlzás nélkül elmondható, hogy csak a magyar nemzetre jellemző.
Több oka is lehet, hogy miért ódzkodik a baloldal a nemzeti logika megjelenítésétől. Még mindig jellemző, hogy marxista alapú történettudományi értékelések határozzák meg a mai történelemszemléletet. Másfelől bizonyos korszerűnek tartott európai áramlatok egyszerűen a nemzetek elhalásáról vízionálnak, pedig ez még Nyugat-Európára sem igaz, nemhogy az újonnan csatlakozott, nemzeti fejlődésben töréseket szenvedett közép- vagy kelet-európai országokra.
A magyar történelem bőven kínál olyan megfontolásokat, amelyek segíthetik azt, hogy egy baloldali, teljes, érvényes, nemzeti narratíva is létrejöjjön.
Történelmi fogódzók
Ahhoz, hogy a baloldal hitelesen bekapcsolódjon a nemzeti diskurzusba, szükséges annak felismerése, hogy hazánk a korábbi korszakokban is rendelkezett azokkal az értékekkel, amelyek a mai napig ható felhajtóerővel bírnak. Egy nagyon fontos érték őstörténetünkben, hogy az Árpádok vezetésével már egy olyan életképes nemzeti szövetség jött létre, amelyből következő nemzetfejlődés a mai napig biztosította a nemzet fennmaradását. Ami – mondani sem kell – azért nagy jelentőségű, mert a sztyeppei vándorlás idején nem egy nép tűnt el a történelem süllyesztőjében. Az Álmos–Árpád dinasztia tekintélyét alapvetően az biztosította ebben a korban, hogy – legalább a pusztai emlékezet formájában – Attila hun királyhoz kapcsolták őket. Nem kívánok történettudományi vitákba bocsátkozni, de az biztos, hogy a hun–magyar rokonság gondolata évszázadokon keresztül identitásképző elem volt, ezért ezen a téren egyszerűen értelmetlen a demitizálás. Más nemzetek példáját tekintve: Artúr például az angol történelem egyik központi alakja, az angol nemzettudatban hangsúlyos szereppel bír, úgy, hogy a király történetét még a mai napig sem sikerült belehelyezni a történelmi térbe és időbe. Ennél még a hun–magyar rokonság is jobban adatolt. A Sankt Gallen-i kaland feljegyzett történetét olvasva átrajzolódik az ősi magyarokról alkotott képünk, akiket sokan komor, múltba révedő zombiknak tudnak elképzelni. A kalandozó magyarok kedélyességéről szól a híres monda novella színességű története, amely beszámol arról, hogy Heribald, az együgyű barát még évekig emlegette az ő magyarjait, akikhez hasonló vidám emberekkel még nem találkozott, és figyelgette a látóhatárt, hogy mikor jelennek meg ismét.
Már az Árpád-ház idején a fiatal királyságban egy komoly középkori civilizáció alakult ki, amely megmutatkozott a várkultúrában, a királyi emlékekben és a városkultúrában is. Persze ez, a Nyugat-Európa keleti határterületein kialakuló királyság már eleve többszáz éves hátránnyal indult, de azért Brassó utcáin sétálva megdöbbenéssel látjuk, hogy Canterburytől idáig terül el az a városi kultúra, amely részben a mai civilizációnk bölcsőjének tekinthető. És azért azt se felejtsük, hogy az Árpád-ház idején felépülő Magyar Királyság a térség regionális nagyhatalmának számított egészen 1526-ig, amikor az ország egy része az agresszívan terjeszkedő Oszmán–török Birodalom áldozatául esett. Azt az elmaradottságot pedig, amit már Janus Pannonius is kultúrsokként érzékelt az itáliai, magas kultúrájú városokból hazatérve, a magyar királyok építő munkája rendre igyekezett felszámolni. Mátyás király nagyhatású kultúrateremtő kísérlete (és előtte az Anjouké vagy Luxemburgi Zsigmondé) nem maradt hatástalan. És vegyük ide bátran a jogfejlődés terén elért eredményeinket, hiszen régebben sokszor mondták a magyarra, hogy jogásznemzet. A 16. század elején érvényes törvények és jogszabályok Werbőczy István által a Tripartitumban történt összefoglalása – Werbőczy személyének és történelmi szerepének ellentmondásossága mellett is – a magyar nemzet fejlett jogi gondolkodásának egyik bizonyítéka.
Az ország viszonylagos elmaradása elsősorban a török hódoltság idején jött létre. Ekkor az ország anyagi és humán erőinek nagy részét a végvári küzdelmek emésztették fel, de ennek a gyümölcse – ma már talán ismét belátjuk – az európai keresztény kultúra védelme lett. Eközben a 16. század második felére a reformáció hatására az ország majd 90 százaléka protestáns lett. Ez – mai szemmel nézve is – forradalmi hatást gyakorolt az egész európai és benne a magyar kultúrára, valamint a nemzettudat kialakulására. A reformátorok írásai széles körben terjesztették el a nemzet iránti felelősség gondolatát. Az, hogy a Habsburgok elleni rendi küzdelmek egyik alapkövetelése lett a vallásszabadság gondolata, szintén a protestantizmusnak köszönhető. És arról se felejtkezzünk el, hogy a vallásszabadság az egyik legfontosabb alapjog, melynek elterjedése a magyar közgondolkodásban a polgári gondolkodás egyik katalizátorává vált. Mint ahogy főleg a Biblia és a bibliai kultúra hatására a protestáns iskolák is – jóval a felvilágosodás kora előtt – nagymértékben felerősítették a korábbinál sokkal világosabb és szabadabb gondolkodás elterjedését. Azzal is, hogy ezen iskolák diákjai a peregrinációk során eljutottak német egyetemekre, sőt az erdélyiek egészen Hollandiáig és Angliáig is. A 17. századi erdélyi kultúrának kiemelkedő – az akkori magyarországinál magasabb – színvonala mutatja részben a protestantizmus komoly hatását, részben azt, hogy egy, a török pusztítás által csak részben érintett magyar terület milyen színvonalat tudott elérni.
A magyarországi rendek Habsburgok elleni küzdelmei – nem túlzás – a polgári átalakulás előzményei. A magyar nemesek jogait biztosító „nemesi alkotmány” biztosítékot jelentett a Habsburgok korlátlanságra törekvő túlhatalmával szemben. Ezek a rendi törekvések a Rákóczi-szabadságharcban is kifejeződnek. (Ez az igazi kurucság, nem a manapság a nácizmus elfogadtatására használt, elbitorolt fedőkifejezés.) Nem véletlen, hogy Kossuthék is a jogkiterjesztés elképzelésével érveltek, sőt még Mikszáth is a Fekete városban az akkor már olykor retrográd nemességet az alkotmányosság bástyájának tekintette.
A polgári átalakulás kérdései a 18-19. század fordulóján elsősorban mint a magyar nemzet túlélésének kérdései merülnek fel. A függetlenségi küzdelmek már a 16-17. században és a Rákóczi-szabadságharcban is a jogfejlődés biztosításával együtt jelentek meg.
Magyarországon soha nem volt sikeres nemzeti célok nélküli modernizáció vagy polgári átalakulási törekvés. Többek között ezért nem tud manapság sem sikerre jutni egy feltétlen – euroszkepticizmus nélküli – Európa-orientáció. Kossuth célja is az volt, hogy a világban található változások között, amelyek a magyar nép számára is pozitív változásokat hozhatnak, biztosítani lehessen a nemzet továbbélését. Ezért is nevezték el a kortársak – felismerve a korban betöltött szerepét – a magyarok Mózesének. De a többi reformkori politikusra is jellemző volt az elkötelezett hazaszeretet, sőt a reformkori irodalomnak és utána a 19. század második felének irodalma is nagymértékben inspirált volt történelmileg, vagyis a magyar nemzet átalakulásának civilizációs mintáit és példaképeit a magyar történelemben keresték és találták meg.
A reformkor logikáját és inspirációit bemutató zseniális regény, Jókai És mégis mozog a földje pont arról szól, hogy a magyarság eredetét, zenéjét, kultúráját kikutatni vágyó fiatalok a múlt felfedezett értékei alapján építik fel az új magyar kultúrát, nemzetet és gazdaságot, amely így eséllyel tud beszállni a nemzetek közötti szabad versenybe.
Végül említsük meg azt az egyedi kincset, amely a nemzet fennmaradásának záloga. A 18. század második felében kialakult, és a 19. században teljességre jutó nyelvművelő-ápoló mozgalomnak köszönhetjük különleges szépségű magyar nyelvű irodalmunkat, az irodalmi közéletet és ennek köszönhető, hogy van magyar nyelvű tudományos életünk, és – Vörösmartyval szólva – elkerültük a nemzethalált. Ennek felismerése közös témája volt a haladás melletti újítóknak (Bessenyei és Kazinczy) és a régi értékekhez ragaszkodó hagyományőrzőknek (pl. Fazekas Mihály). Úgy gondolom, hogy a politikai oldaltól független nemzeti kérdések a mai kor kihívásai között legalább annyira aktuálisak, mint amikor eleink a magyarság fennmaradásáért küzdöttek.
2014. 05. 23. (XVIII/21)
