Mit gondolsz, miért éppen ez a merénylet váltott ki ekkora társadalmi megmozdulást, hiszen évek óta hallunk olyan gyilkosságokról Franciaországban, mint például a toulouse-i 2012-ben, amikor előbb katonákat, köztük egyébként muzulmánokat is, majd egy zsidó iskolában kisgyerekeket ölt meg egy terrorista?
– A mostani eset, amikor egy egész szerkesztőséget végeztek ki, olyasmi, amire talán a nácizmus óta nem volt példa, ráadásul nem anonim áldozatokról volt szó, a meggyilkolt újságírók egy egész generáció életében meghatározó szerepet játszottak. Mindegyikük széles körben ismert, rendkívül tehetséges és sokoldalú művész volt, nem csupán grafikus és karikaturista. Volt köztük például egy neves gazdasági szakértő, Bernard Maris, aki különösen nagy űrt hagy maga után, ritka, hogy egy ilyen tehetséges közgazdász egyidejűleg humorista és újságíró is legyen. Philippe Honoré író is volt, egy másikuk költő, Cabu pedig gyerekkönyveket írt. Én az ő képregényein nőttem fel. Franciaországban ez egy nagyon népszerű műfaj, gyerekkoromban minden héten olvastam Cabut a Pilote nevű lapban. Az én generációm számára tehát ez egy World Trade Center méretű veszteséghez hasonlít, egyfajta kulturális torony omlott velük össze. Óriási volt tehát a sokkhatás, amit csak tovább fokozott, hogy a toulouse-i merénylettel ellentétben most élőben lehetett követni az eseményeket, mert valaki a szemtanúk közül lefilmezte a telefonjával, amint a terroristák fejbe lövik a földön fekvő rendőrt. Ez a brutalitás teljesen váratlanul ért mindenkit. Az emberek már aznap este spontán összegyűltek az utcán, virágokat hoztak, gyertyákat, többen sírtak. Másnap a Notre-Dame előtt egyperces néma csendet tartottak, ahova sajnos nem tudtam elmenni, de aztán vasárnap ott voltam a nagy demonstráción.
Hogyan hatott az emberekre a demonstráción, hogy valóságos terrorfenyegetettséggel kénytelenek szembenézni?
2015. 01. 30. (XIX/5)
