– Azt akarja, hogy letartóztassam? – kérdezi a rendőr.
– Nem szeretném.
– Akkor mi a fenének fotózik?
– Ez a dolgom.
– Sajtókártyája van?
– Van. (Elveszi és megnézi a nemzetközi sajtóigazolványomat.)
– Török van?
– Intéződik.
– Ne fényképezzen!
– Rendben.
– Törölje ki a képeket!
– De…
– Szét is verhetném a fényképezőgépét.
Mellém lép, és egyenként szemügyre veszi, hogy törlöm a rohamrendőrökről készült fotóimat, majd köszönés nélkül otthagy. Én is befordulok az utcán. Amikor már biztos vagyok benne, hogy nem látnak a rendőrök, megnézem a kamerámon a képeket. Megvan mind. Az lehet, hogy a rendőrök már tudják, hogy memóriakártyára fotózunk, de szerencsére a törlésvédelmet még nem ismerik. Török barátaim utólag mesélik, hogy szerencsém van. Jelenleg egy rossz Facebook-bejegyzésért is kerülhet előzetesbe valaki – különösen ha „fennhangon” szidja a kormányt. A Taksim téren például random igazoltatáskor már nemcsak a személyijét kérik el az embernek, de a mobiltelefonját is.
Hétfőn délben szállt le a repülőgépem Isztambulban. Bár pletykák keringtek arról, hogy törölni fogják a járatokat, és bevezetik a légtérzárat, a járattal semmi gond nem volt. Tömeges rendőri jelenlétre, ellenőrzőpontokra, drákói szigorral dolgozó határőrökre számítottam. Ehhez képest a Sabiha Gökcen reptéren nem volt fokozott ellenőrzés, automata fegyveres rendőröket sem láttam sehol. Egy fiatal nő nézte át az útlevelemet, de egy szót sem szólt az iraki Kurd Autonómia pecsétjeim miatt. Mosolygott, bepecsételte a török vízumot, majd mutatta, hogy mehetek. Mentem.
2016. 07. 22. (XX/29)
