hetilap

Albert Einstein, a huszadik század embere. Megtréfálta a teológusokat is
   

"A sors iróniája, hogy a filozófiai realizmus éppen akkor rendült meg
alapjaiban, amikor a keresztény realizmus és materializmus a XIX. században befolyása
csúcsára érkezett" – állítja William DeArteaga, napjaink egyik jelentős
teológusa "az idealista világegyetem" felfedezéséről. A kopernikuszi elv,
miszerint a világ megértésében soha ne tételezzük fel előre kitüntetett
szerepünket, 500 éve megkérdőjelezte az isteni beavatkozás elsődlegességét valló
világképet. A tudományos felfedezések sora, a Jupiter holdjait felfedező Galilei
teleszkópjától kezdve a Newton gravitációs törvényeit szemléltető almán át
Galvaninak az elektromos áram létét bizonyító rugdalózó döglött békájáig, mind
azt a nézetet erősítették, hogy a világ megértéséhez nincs szükség külső,
ellenőrizhetetlen (szellemi, természetfeletti) tényezőkre, elegendő, ha a megismerés
által egyre több és pontosabb törvényszerűséget sikerül megragadni.

Hamarosan kialakult a teológiának a Biblia "demitologizálását" célul kitűző
irányzata, amely a mesék és a legendák sorába száműzte a természetfeletti
eseményekről szóló leírásokat. A "józan" kereszténység, miután
szégyenlősen nagy mesemondóvá minősítette Istent, behódolt a tudományos
megismerés diadalmenete előtt. A hitet feladó teológusok között már az is gyanús
idealistának számított, aki – bár nem számolt a csodák jelenkorban történő
lehetőségével – nem zárta ki azt, hogy egyes különleges időszakokban mégis
előfordulhattak ilyenek.



Macska a dobozban



Így aztán nem is meglepő, hogy a materialista világképet először nem az
elkényelmesedett teológusok, hanem olyan tudósok kérdőjelezték meg, akik
vizsgálataik során rájöttek arra, hogy valami "nem stimmel" az egyetemesnek
tartott fizikai törvényekkel. A rést a kvantumfizika forradalma ütötte a XX. század
elején. A fény tulajdonságainak a vizsgálata során kiderült, hogy a különböző
módszerekkel végzett kísérletekben a fény egyszer hullám-, máskor pedig
részecsketermészetűnek mutatkozik. Az új tudomány egyik alaptétele ennek nyomán az
lett, hogy az anyag különböző körülmények között teljesen más természetet
mutathat. A körülményeket pedig nemcsak objektív tényezők, hanem maga a megfigyelés
ténye is befolyásolja. Ezt a tényezőt a kvantumfizika úttörője, Max Planck
megkísérelte matematikai formába önteni, így született meg a modern fizika első
"szubjektív" mértékegysége, az úgynevezett Planck-féle állandó (h). Ez az
érték szinte mérhetetlenül kicsi, így a hétköznapi észlelések során nem is
érzékelhető. A későbbi kutatások kimutatták, hogy a h értéke pontosan akkora,
hogy világunk lakható, de mégis biztonságos legyen. Ha nem létezne, lehetetlenné
válna például a látás, mivel a fény tulajdonsága nem változna meg az érzékelő
számára, továbbra is hullámként jelentkezne, ami a szem számára felfoghatatlan.
Viszont ha a h értéke nagyságrenddel nagyobb lenne, az események
kiszámíthatatlanokká válnának.

Az idealista világegyetem újabb bizonyítéka bukkant fel akkor, amikor kiderült, hogy
az anyag elemi tulajdonságai egyáltalán nem olyan stabilak, mint ahogy az a
Dalton-féle atomelméletben látszott. Nem elég, hogy az atomokról bebizonyosodott:
egyáltalán nem oszthatatlan építőkockák, hanem maguk is kisebb és még kisebb
alkotóelemekből állnak, ráadásul ezek az elemi részecskék a radioaktív bomlás
során teljesen véletlenszerűen, kiszámíthatatlan módon távoznak az anyagból. A
kiszámíthatatlanság következtében – amint azt Erwin Schrödinger osztrák kutató
kimutatta – egy elemi részecskéről, elektronról lehetetlen megmondani, hogy pontosan
hol van, és milyen tulajdonságokkal rendelkezik. A legtöbb, ami tudható róla, hogy
adott valószínűséggel körülbelül merre található. Ez a Heisenberg-féle
bizonytalansági elv az 1920-as években újabb széklábat rúgott ki a materialista
világkép alól.

A tudósok nagy megdöbbenésére a kvantumfizika felfedezései azt sugallták, hogy elemi
szinten a világmindenség idealista elvek alapján működik, vagyis az értelem
befolyásolja az anyag működését. Schrödinger ezt egy szemléletes – bár kissé
morbid – példával illusztrálta: egy macskát és egy mérges gázzal töltött
fiolát helyeznek el egy zárt dobozban. Annak a valószínűsége, hogy a gáz
kiszabadul, és megöli a macskát, pontosan ötven százalék. Schrödingernek a fény
természetéről szóló példázata szerint a doboz felnyitása előtt a macska (a fény)
valamiféle köztes, se nem élő, se nem holt állapotban létezik. Mihelyt azonban
kinyitjuk a dobozt, egyértelműen egy élő vagy döglött macskát találunk benne –
hasonlóan ahhoz, ahogy a fény is a megfigyelés hatására ölt határozott, vagy
hullám, vagy részecsketermészetet.

A XX. századi fizika talán legnagyobb alakja, Albert Einstein szintén a newtoni
világkép alapjait kérdőjelezte meg relativitáselméletével. A mechanikus felfogás
szerint egy állandó erő hatására egy testben állandó sebességváltozás jön
létre. Ez így is van a hétköznapi, mérhető, felfogható világban. Ám – amint
Einstein azt kimutatta – a fénysebességhez közeli tartományban, minél nagyobb a
sebesség, az adott erő annál kisebb sebességnövekedést hoz létre. Mi történik
akkor a közölt energia fennmaradó részével? A mozgó test tömegét növeli: az
energia tömeggé, ha úgy tetszik, anyaggá válik. Egyik minőség a másikba alakul
át: többé a "józan ész realitása" nem söpörheti le az asztalról az olyan
bibliai csodákat, mint a víz borrá változása. Einstein bizonyította be azt is, hogy
nem igaz az a modern állítás, mely szerint a kepleri–kopernikuszi napközpontú
világkép megcáfolta volna a Szentírás földközpontú felfogását. Ez ugyanis
relatív, az emberi döntéstől függ: attól, hogy honnan nézzük, milyen
koordinátarendszert választunk.



A pillangóeffektus



"Az utókor csak három dologra fog emlékezni a XX. századi tudományból: a
relativitáselméletre, a kvantummechanikára és a káoszelméletre" – írja idén
magyarul is megjelent A káosz cím? művében James Gleick. Az elmúlt évtizedek
legnagyobb hatású tudományos forradalmáról számos tudós úgy véli, hogy megadta a
kegyelemdöfést a materialista világképnek: "A relativitáselmélet végzett az
abszolút tér és idő newtoni illúziójával, a kvantumelmélet az ellenőrizhető
mérési folyamat szintén newtoni álmával, a káosz pedig leszámolt a determinisztikus
jóslat lehetőségének laplace-i képzetével" – állítja Joseph Ford fizikus Mi a
káosz? címmel megjelent könyvében. A XIX. század kezdetén Pierre-Simon Laplace
francia csillagász még magabiztosan állította, hogy ha pontosan ismerné egy adott
pillanatban a világegyetem állapotát és a viselkedését szabályozó törvényeket,
bármilyen eseményt előre meg tudna jósolni. A káoszelmélet bebizonyította:
tévedett.

Miből indult ki ez az új elmélet? Abból a felismerésből, hogy a világban a
kiszámítható folyamatok mellett, azokkal egy időben mindenütt felbukkan a
rendezetlenség, a káosz. Egy időjárási példával félig komolyan, félig tréfásan
"pillangó-hatásnak" elnevezett jelenség jól érzékelteti ezt. Eszerint, ha egy
pillangó szárnya rebbenésével megmozdítja a levegőt, mondjuk Pekingben, akkor abból
esetleg egy hónap múlva New Yorkban hatalmas tornádó támadhat.

Míg a kvantumfizika szabad szemmel nem látható dolgok vizsgálatából vonta le
forradalmi következtetéseit, a káoszelmélet sokkal prózaibb dolgokat vizsgál.
Tudósok elmélyülten szemlélik a pohár tiszta vízbe hullajtott tintacseppek
kavargását, az asztalra kiszórt golyók pattogását, vagy éppen a hókristályok
leheletfinom mintázatát. Azt tapasztalják, hogy bármilyen pontosan ismerik is a
kiinduló feltételeket a vizsgálat kezdetekor, mégsem lehetnek biztosak annak
eredményében: nincs a biliárdasztalon két azonos állás, vagy a hasonló hópihék
között nem találnak két egyformát. Mások a laboratóriumok szűk világából
kilépve még hétköznapibb dolgokat vizsgálnak: hogyan alakul egy nagyvárosi
főútvonalon a reggeli csúcsforgalomban az autók eloszlása, vagy egy adott időszakban
a tőzsdei részvények árfolyama.

A káosz vizsgálói látszólag ártatlan kérdéseket tesznek fel. Egy híres
példájában Lewis Richardson azt tudakozta, hogy milyen hosszú Anglia partvonala. A
választ azonban – bármilyen meglepő – egy lexikon sem tartalmazza. Richardson
megmagyarázta, hogy miért: az eredmény ugyanis a mérőrúd hosszától függ. Ha egy
tízméteres rúddal látunk neki a mérésnek, más eredményt kapunk, mintha egy
tízcentissel dolgozunk. A rövidebb pálca belefér olyan apróbb mélyedésekbe is,
amelyekbe a hosszabb nem, így a mérőrúd megkurtításával egyre hosszabbnak bizonyul
a partvonal – és ez az érték a végtelen felé tart. A szabálytalanul szaggatott
formákat a káoszelmélet fraktáloknak (a latin fractus, "töredezett" szóból)
nevezte el. Vizsgálatukat megkönnyítette, hogy számítógéppel, viszonylag egyszer?
matematikai egyenletek eredményeinek grafikus ábrázolásával létre lehet hozni
mesterséges fraktálokat, amelyek megdöbbentő módon emlékeztetnek a természetben
megjelenő mintázatokra: kristályrácsokra, hópelyhekre, zúzmarafoltokra vagy éppen
falevélformákra és felhőgomolyagokra. De csillagászok ilyen önmagukhoz hasonló –
vagyis minden részében méretétől függetlenül az egészre hasonlító –
galaxisformákat fedeztek fel az égbolton is, amelyből arra következtettek, hogy az
"értelmes káosz" az egész univerzumra jellemző tulajdonság. Alig néhány
évtizedes tudományról lévén szó, a tudósok arra számítanak, hogy a rend és
rendezetlenség dinamikusan változó egyensúlyának további vizsgálatából olyan
eredmények születnek, amelyek újraírhatják a természetről, társadalomról, vagy a
bennünket körülvevő világ jövőjéről alkotott elképzeléseinket.

Einstein az oxfordi egyetemen egyszer év végi záródolgozatot íratott
fizikushallgatóival. Tanársegédje meglepetten jegyezte meg: "De profeszszor úr,
hiszen tavaly is ugyanezeket a kérdéseket tette fel ugyanennek az évfolyamnak!"
Einstein így válaszolt: "Tudom, fiam, de a válaszok azóta már megváltoztak."



Káoszt okozó beszéd



"Azt a tényt, hogy a kvantumfizika tételei a keresztény tanokat is érintik, a
nagyegyházak teológusai több mint ötven évig semmibe vették" – írja William
DeArteaga, aki szerint a "magasabb bibliakritika" mocsarába ragadt teológusoknak
óriási felelősségük volt abban, hogy a XX. században az értelmiség tömegesen
fordult a világot látszólag korszer?bben magyarázó ideológiák, a fasizmus és a
marxizmus felé.

A fizikusok forradalmi felfedezése, miszerint az emberi gondolat és megfigyelés
visszahat a bennünket körülvevő anyagi valóságra, előbb megmozdította a keleti
ideológiák, elsősorban a buddhizmus talaján álló gondolkodók fantáziáját, mint a
keresztény teológusokét. A következmény: az ezredvég bestsellerei olyan művek
lettek, mint Fritjof Capra könyve, A fizika taoja, amely az új tudományos
felfedezéseket a keleti miszticizmussal harmonizálta. Hasonló alapon indult
világhódító útjára a pszichikai-okkultisztikus tanok új generációja, az
agykontrolltól a kristályterápiáig, a transzcendentális meditációtól a
bioenergiával történő gyógyításig.

A teológusok csak az elmúlt egy-két évtizedben kezdenek ébredezni: a
materialista-realista hullám idején szégyenkezve megtagadott keresztény idealizmus
újrafelfedezés után kiált. A rehabilitáció elindult: az egyik legbefolyásosabb
teológiai folyóirat, az amerikai Christianity Today 1985. februári számában – igaz,
kissé bátortalanul – elemezte az új fizika hatását a keresztény világnézetre. A
jelenkori csodák iránt kezdettől fogékony XX. századi keresztény irányzat, az
evangéliumi pünkösdizmus teológusai az elsők között voltak az új felfedezések
értelmezésében. William DeArteaga már idézett könyvében (A Szellemet meg ne
oltsátok) felhívja a figyelmet arra, hogy a kvantumfizika elveivel nem lehet ugyan
igazolni a Biblia tanításait, ám a radikális materializmus állításait
egyértelműen cáfolni lehet. Ez pedig megnyitja a lehetőséget a bibliai világkép
modern fogalmakkal történő megfogalmazására. Ha az emberi értelem képes
befolyásolni a valóságot, miért ne lenne képes egy

– ha úgy tetszik, kategóriákkal magasabb h értékkel rendelkező – szellemi lény,
Isten vagy akár egy angyal a természeti törvények tudatos befolyásolására? Ha pedig
így van, nem szükséges többé kiszáradt folyómedret keresni a Vörös-tenger
kettéválásának magyarázatához, vagy asztronómiai táblázatokat böngészni a
betlehemi csillag megjelenésének igazolására. De kézzelfoghatóvá válnak a
természetfeletti gyógyulásokról szóló evangéliumi beszámolók is: a vérfolyásos
asszony számára nemcsak illúzió volt fizikai nyomorúságának hirtelen megszűnése,
hanem

a Jézus testéből kiáradó erő (dünamisz) valóságos pozitív változást hozott
létre testében. Pont úgy, ahogy a "nagykönyvben" meg van írva: az erősebb (Isten
fiának a "pozitív szellemi ereje") kiszorította a gyengébbet (a betegséget okozó
"negatív erőt").

A káoszelmélet felfedezése a természetben fellelhető rend és az ennek alávetett, de
létező rendezetlenség viszonyáról szintén új értelmet ad olyan teológiai
problémák megértéséhez, mint a sötétség szerepe a világmindenségben. Egy
lapunkban korábban megjelent cikkében Németh Sándor az erre vonatkozó elméletre
utalva írta: "Az utóbbi időben a teológusokat újra élénken foglalkoztatja a
kérdés: a Föld miért lett puszta és kietlen, valamint miért zuhant bolygónk a
sötétség egyeduralma alá a preádámi korban? A rejtély megoldását számosan
Lucifer bukásában, a gonosz keletkezésében vélik megtalálni. (…) A Teremtő a
mostani világ teremtésekor a sötétséget átalakította éjszakává, így az egy
olyan szükséges rossz adottsága a mai világnak, ami a természetet sorvasztó
»rothandóság igájának« egy lényeges alkotóeleme." (Hetek 1998. december 18., A világosság és az élet
ünnepe)

Egy példázatában Jézus világosan érzékelteti a jelenkor összetett spirituális
valóságát. A búza és a konkoly nem egyszerre és nem is ugyanattól a személytől
kerül a szántóföldbe, mégis – legalábbis egyelőre – szétválaszthatatlanok
egymástól. A szolgák kérdésére, hogy kiirtsák-e a gyomot, a gazda így válaszol:
"Hagyjátok, hogy együtt nőjön mind a kettő az aratásig." Ez a kép
érzékletesen leírja a bűn következtében gyomtengerré vált világot, amelyben
ugyanakkor jelen vannak búzakalászként a világosság fiai. Ez a kettősség – Jézus
próféciája szerint – a jelenlegi világkorszak végéig, az igazak és a gonoszt
cselekvők szétválasztásáig tart.

A Biblia egyébként a káosz egyik okaként az emberi beszédet teszi felelőssé. Isten
azt kérdi Jóbtól: "Ki az, aki elhomályosítja az örök rendet tudatlan
beszéddel?" Az elvesztegetett XX. század után csak remélni lehet, hogy a keresztény
teológusok materialista elméleteik helyett visszatalálnak a bibliai igazsággal
sokkalta nagyobb összhangban lévő keresztény idealizmushoz. Ez bizonyára enyhítené
a környezetünkben fennálló diszharmóniát, amint azt Pál apostol is megfogalmazta a
"keresztény szellemi környezetvédelmet" sürgető felhívásában: "Mert a
teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését."

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek