Az ügy kapcsán tartotta fontosnak több orgánum is, hogy tájékoztassa olvasóit: Magyarországon a lakosságnak több mint kétharmada támogatja az eutanáziát, a többség annak aktív formáját is. A feltételezett gyilkosságok és az eutanázia ügyének összekapcsolódása bár első ránézésre valóban nem indokolt, a két jelenség együttes kezelése mégsem véletlen. Kétségtelen ugyan, hogy a nővér – ha elkövette mindazt, amivel gyanúsítják – az eutanázia hívei szerint is gyilkosságot követett el, tettének indokai azonban azonosak az eutanázia pártolóinak érveivel. Ha alaposan elemezzük a helyzetet, arra a következtetésre, kell jutnunk, hogy azok, akik az eutanázia legalizálását támogatják, nem abban különböznek F. Tímeától, hogy mit kell tenni a szenvedő, gyógyíthatatlan betegekkel, hanem abban, hogy hogyan kell azt tenni.
Az eutanázia hívei azt állítják, hogy meg kell teremteni a lehetőséget arra, hogy megfelelő garanciák mellett egy öreg vagy gyógyíthatatlan beteg rendelkezzen saját sorsáról. Ez a rendelkezés szólhat arról, hogy lemondhat az életét meghosszabbító gyógykezelésről, és ebben az esetben az orvosok a beteg akaratát tiszteletben tartva nem is végzik tovább a kezelést. Ezt nevezik passzív eutanáziának, amely intézmény a hatályos magyar törvények szerint alkalmazható. Természetesen nagyon szigorú garanciák mellett. Az eutanázia másik válfaja az aktív eutanázia, amikor a beteg arról dönt, hogy az orvos vessen véget az életének. Az USA-ban börtönbüntetését töltő Kevorkian doktor az aktív eutanázia híve, sőt egyesek szerint apostola. Ő azzal vált hírhedtté, és érdemelte ki a Doktor Halál nevet, hogy százhúsz embert segített hozzá öngyilkossághoz, egy betege pedig élő televízióműsorban a doktor jelenlétében és segítségével vetett véget életének.
Az eutanázia pártolói szerint értelmetlen olyan esetekben a költséges kezelést folytatni, amikor ezzel a beteg szenvedéseit hosszabbítják csak meg, miközben a kezelésére fordított összegeket más – még megmenthető – betegek kezelésére lehetne fordítani. Szomorú tény, hogy az így érvelők elfeledkeznek arról, hogy milyen következménnyel jár, amikor orvosok az életek értékének ügyében döntőbírónak tartják magukat. A náci rendszer által az "értéktelen életek elpusztítására" szerveződött eutanáziaprogram egyértelm? kezdete volt a tömeges népirtásnak. (A témáról részletesen szólt Karsai László történész
Különleges kezelés, Eutanáziaprogram a náci korszakban
cím? cikkében a Hetek 2000. december 9-i számában)
Az eutanázia ellenzői rendkívüli veszélyt látnak abban, ha rábízzuk az orvosokra vagy magukra a betegekre az élet-halál kérdésében való döntést. Aggályosnak tartják egyfelől a "gyógyíthatatlan betegség" fogalmát, hiszen az a betegség, amely ma gyógyíthatatlan, holnap már gyógyíthatóvá válhat. Az eutanáziát elutasító orvosok a beteg szenvedéseivel kapcsolatban is úgy nyilatkoznak, hogy az orvostudomány fejlődése következtében ma már a rendelkezésre álló legkorszer?bb gyógyszerekkel ezek a fájdalmak lényegesen csökkenthetőek.
Az eutanázia széles kör? társadalmi támogatottsága nagymértékben függ attól, hogy az emberek mit gondolnak általában az életről és a halálról. Azok, akik "kegyes halálról" beszélnek, és egy ember halálát, úgy írják le, mint "jobb létre szenderülést", többnyire úgy gondolják, hogy a halál a lét és a nemlét közötti elválasztó vonal. Ennek a materialista felfogásnak az elfogadása esetén is érvényesek a betegségek gyógyíthatóságáról és a fájdalmak csökkentéséről szóló ellenérvek. Ugyanakkor mindazok, akik az életről nem materialista módon gondolkodnak, hanem azt a zsidó-keresztény kinyilatkoztatás alapján szemlélik, csak elutasítani tudják az eutanázia bármely formáját.
A Biblia ugyanis az emberi életet nem azonosítja a biológiai értelemben vett élettel, mint ahogyan az embert sem pusztán biológiai lénynek tekinti. Az ember a bibliai világkép alapján szellemi lény, akinek van lelke és testben él. Pál apostol az epheszoszi hívekhez írott levélben azt állítja, hogy azok, akikhez a levél szól "meg voltak halva a vétkek és a bűnök miatt". A kolosseieknek írott levélben pedig arról szól, hogy a hívők "feltámadtak a Krisztussal" és ezért szükséges, hogy az "odafelvalókkal törődjenek". Mindkét levélből egyértelmű, hogy itt Pál nem a test haláláról és feltámadásáról beszél, hanem olyan halálról, illetve feltámadásról, amely fontosabb a testénél, ez a szellem halála. A szellem halála a szentírás alapján a bűn következtében jön létre, és az Istentől való elszakítottság állapotát jelenti. Az ilyen állapotban lévő ember Pál szavai szerint "járkál", "forgolódik" az emberek között, "cselekszi" a test és a gondolatok akaratát, tehát minden olyasmit, amit hétköznapi értelemben életnek nevezünk. Ez az élet azonban csak a test élete, amely test élhet a halál állapotában is, de ez nem Isten akarata. Isten akarata az, hogy az embereknek új, feltámadott életük legyen, amely feltámadott élet az Istennel való közösségben újjászületett élet. Ez az élet az, amely az ember örökkévaló sorsát meghatározza. Ebbe az állapotba pedig a földi élet során hozott döntésével, a megtéréssel (a Biblia eredeti kifejezésével: metanoia) kerülhet az ember. Ebből azt is láthatjuk, hogy az ember örökkévaló létezésének minősége, vagyis az üdvösség és a kárhozat kérdése, amely az emberi lét alapkérdése, itt a földi létezés során dől el.
Ez azt jelenti, hogy az ember befolyásolni tudja a földi létezését követő létezésének mikéntjét. Személyes, szabad akaratból hozott döntésétől függ, hogy a földi létezést követően az örök boldogság, megelégedettség, békesség állapotába, vagy az örök, csillapíthatatlan szenvedés és gyötrelem állapotába kerül-e.
Mindazok, akik hisznek abban, hogy Isten kegyelméből, hit által üdvösségre lehet jutni, nem csak azért utasítják el kategorikusan az eutanázia lehetőségét, mert az az Isten által adott élet megrövidítését jelenti, hanem azért is, mert az élet megrövidítése a megtérés lehetőségének elvesztését is jelentheti. A Biblia szerint ugyanis az ember számára életének utolsó pillanatáig fennáll a lehetőség, a kegyelem, az üdvösség elfogadására. Ha a test élete megszűnik, akkor viszont az örökkévaló sors megpecsételődik. Ezért nem az a kérdés, hogy az ápolónő döntheti-e el, hogy ki meddig éljen, vagy inkább az orvos döntse el (akár csak az által, hogy gyógyíthatatlannak ítéli a beteget, és ezzel ráveszi, hogy lemondjon az életéről). Még csak nem is az a kérdés, hogy vannak-e megfelelő garanciák a döntés során, hiszen minden olyan esetben, amikor nem a mindentudó, mindenható Isten, hanem a tévedésnek kiszolgáltatott ember dönt, a döntés igazságos, helyes, megfelelő voltát senki nem tudja garantálni.
A történelem tapasztalata azt bizonyítja, hogy amikor az emberek úgy gondolják, hogy joguk van átvenni a döntést Istentől, akkor az így megszülető döntések előbb vagy utóbb nyomort, elnyomást és pusztulást okoztak a földi létben is. A teremtett világ rendjének megbontása, ha az embert az Istentől elszakító halálról, mint "megváltó" vagy "kegyes halálról" beszélnek. A halál ugyanis mindig kegyetlen, mivel a Biblia úgy említi, mint "a bűn zsoldját", amivel szemben az embernek Isten kegyelmére van szüksége.
2001. 02. 24. (V/8)
