hetilap

A csúcstalálkozóra az izraeli fél nagyvonalú ajánlattal érkezett, amelyet Clinton tárt a palesztin vendégek elé. Az ajánlat gyöngyszemeként Ehud Barak azt kívánta felajánlani Arafatnak, hogy teljes szuverenitást kap a Templom-hegy legmagasabb pontja, az al-Aksza mecset és környéke felett. Ebben az egyezségben Izraelt illette volna meg a hegy felszínének egy része, valamint a felszín alatti rész, ahol a hajdani zsidó templomok máig eltemetett maradványai és – egyes feltételezések szerint – eredeti kincsei is rejtőzködhetnek.
(Legelnek már a vörös üszők, Hetek 2001. január 6.) Barak és Clinton arra számított, hogy ajánlatuk – amely azt jelentette volna, hogy Arafat régi óhajának megfelelően kitűzhette volna a palesztin zászlót az al-Aksza mecset ormára – visszautasíthatatlan. Arafat azonban, amikor az amerikai elnök a Templom-hegy megosztásáról kezdett el beszélni, Yatom tábornok beszámolója szerint azonnal felháborodottan tiltakozni kezdett. Makacsul azt hajtogatta, hogy soha nem állt semmilyen zsidó szentély a Templom-hegyen. Clinton hiába bizonygatta, hogy a "mi Bibliánkban ezt a helyet pontosan azért nevezik Templom-hegynek, mivel ott álltak abban az időben a zsidó szentélyek", Arafat ragaszkodott ahhoz, hogy az egész terület – beleértve a Siratófalként ismert Nyugati Falat is – mindig is iszlám szent helynek számított.

Danny Yatom szerint az amerikai elnök "szinte kiabálva mondta Arafatnak, hogy képtelenség átírni a történelmet és eltagadni a zsidók jogait a Templom-hegyen". A csúcstalálkozó ezen a ponton jóvátehetetlenül megfeneklett – állítja Yatom tábornok. Arafat azóta – amint arról az elmúlt héten lapunk az AP hírügynökség tudósítása nyomán beszámolt – attól tart, hogy Izrael a "Harmadik Templom" felépítését tervezi a hegyen. (Sajátos apróság, hogy Arafat a "Harmadik" Templomról beszél, miközben hevesen tagadja, hogy az első kettő valaha is létezett.) Alighanem az iszlám igények megerősítését hivatott szolgálni a Templom-hegyen folyó lázas "archeológiai" munka, amely során több ezer köbméter földet forgattak át a muszlim vallási hatóság által megbízott dózerkezelők.
(Jeruzsálemi tudósításunk
a Templom-hegyen és a felszín alatt folyó munkákról a Hetek 2000. augusztus 12-i számában.) 



Ahol Isten lát 



A Templom-hegy története a Bibliában Ábrahámig, a választott nép ősatyjáig nyúlik vissza, aki az i. e. 2000 körüli időkben parancsot kap Istentől, hogy fiát, Izsákot Morijja hegyén áldozza fel Istennek. A hegy neve a Jahve istennév és a látás alapjelentés? ráá igéből képződött, nagyon sokrét? értelme van: "Jahve látja / odafigyel rá / kiválasztotta", vagy éppen "Jahve látása / ahol Jahvét látni / Jahve ellát (gondot visel)" stb. A hegyre felmenőben Izsák kérdésére – "hol az áldozati bárány?" – Ábrahám így felel: "Jahve majd ellát báránnyal, fiam." (Szó szerint: "Isten látni fogja magának a bárányt, fiam.") Amikor legnagyobb meglepetésére Isten megakadályozza fiának feláldozását, Ábrahám meglát egy szarvánál fennakadt kost a bozótban, azt áldozza fel fia helyett, majd így nevezi el a helyet: "Jahve-Jire", azaz "Jahve látni fog", vagy másképp "Jahve ellát", vagyis gondot visel.

Mintegy ezer évvel később, jóllehet Kanaán földjén már évszázadok óta él a zsidó nép, a Morijja-hegy és a mellette fekvő Jeruzsálem még jebúszi uralom alatt áll, amikor az ifjú király, Dávid – aki néhány kilométerre onnan, Betlehemben töltötte gyermekkorát – fővárosául szemeli ki Jeruzsálemet. Ennek számos geopolitikai indítékát szokták említeni, de ezek mellett az is valószínű, hogy az istenkeresést élete középponti céljává tevő fiatalember ismerte a hagyományt, amely ezt a helyet jelölte meg Izsák majdnem-feláldozása helyszíneként, és tudatosan akarta lakhelyét és királyságát ehhez a szent ponthoz kötni. Jeruzsálem elfoglalása után Dávid az Isten földi jelenlétét, a sekinát hordozó frigyládát sietett a Morijja-hegy lábánál álló városba hozni, s azt – elválasztva a mózesi istentisztelet előírásaitól – saját házában helyezte el. A mózesi rendeleteknek megfelelő rituális állatáldozatok helyett huszonnégy órás, folyamatos hangszeres zenével vette körül a frigyládát (több mint negyven éven át!); az itt énekelt dalok szövegei teszik ki a Zsoltárok könyvének legnagyobb részét.

A rituális áldozás szüneteltetésének alapos oka volt: a papság korrupciója miatt korábban Isten ítélettel fejezte ki, hogy nem fogadja el többé a mózesi szent sátor addigi helyszínét, Silót. Ugyanakkor nem jelöltetett ki az állatáldozatok bemutatásának új, az Örökkévaló által elfogadott helye. Márpedig a Törvény szigorúan tiltotta, hogy a nép és a papság a maga által kiválasztott helyre járjon áldozni: ezt csak azon a helyen volt szabad tartósan végezni, "amelyet az Úr, a te Istened kiválasztott, hogy nevét oda helyezze". Meg kellett tehát várni, amíg Isten egyértelm? kinyilatkoztatást ad prófétáin keresztül vagy más módon az égőáldozati oltár helyéről.

A várakozás majdnem Dávid egész életén át tartott. Uralkodásának vége felé a király bűne miatt halálos járvány söpört végig a népen. A Szentírás beszámolója szerint Dávid ekkor egy pusztító angyalt látott állni a város melletti hegycsúcs – a Morijja – fölött. A hegy akkor a városon kívül esett, a jebúszi származású Ornán tulajdonában álló, beépítetlen, "mezőgazdasági" terület, szér? volt, ahol a lapos, köves felületen a gabonát csépelték. Isten parancsára Dávid felment a hegyre, és rendes árán megvette a területet Ornántól – így az telekkönyvi értelemben az elmúlt háromezer évben utoljára cserélt legálisan és békésen gazdát, és került, elvileg máig, Dávid és leszármazottai birtokába. Azóta ugyanis kizárólag hódító háborúk által cserélődtek tulajdonosai.

A Morijja csúcsán lévő szérűn, azaz a Szentírás szerint pontosan ott, ahol Ábrahám Izsákot készült feláldozni, Dávidnak Isten parancsára oltárt kellett állítania és azon engesztelésül állatáldozatot bemutatnia. Ekkor válik nyilvánvalóvá: "Ez Jahvénak, az Istennek háza, és ez az égőáldozat oltára Izrael számára!" Azonnal megkezdik a Templom felépítésének előkészületeit, amelyet végül Dávid fia, Salamon király végez el valamikor az i. e. 1000-es években (nagyjából éppen ezer évvel Ábrahám után). A helyszínt a Biblia szerzői fontosnak látták pontosan azonosítani: "Elkezdte építtetni Salamon az Úr házát Jeruzsálemben, a Morijja hegyén, amely Dávidnak, az ő atyjának megmutattatott, azon a helyen, amelyet Dávid készített a jebúszi Ornán szérűjén." (Krónikák 2. könyve 3:1)

A pompázatos salamoni Templom és környező udvara hozzáépült Jeruzsálemhez, így a Morijja-csúcs a város belterületévé lett. A salamoni templom mintegy négyszáz évig, i. e. 586-ig állt, amikor is a babilóni birodalom leigázta és áttelepítette a népet, a várost pedig elpusztította. Hetven évvel később azonban, a birodalom bukása után a hazatelepülők újra felépítették ugyanott a Második Templomot, amely az 510-es években készült el. Bár szegényesebb látványt nyújt, mint elődje, a kor prófétái szerint mégis dicsőségesebb lesz, mert ebbe fog belépni a Messiás.

A következő századokban szüntelen háborúk övezik a várost és szent helyét. Közeledve a következő ezredfordulóhoz – a hely történetének nagy változásai eddig ezredfordulók környékéhez látszottak kötődni –, i. e. 19 körül "Nagy" Heródes nagyszabású átalakítást végeztet el a Templomon és környékén, a munkálatok negyvenhat évig tartanak. Magát a Szentélyt fehér márvánnyal és arannyal boríttatja be, amitől annak látványa – különösen napkeltekor – leny?göző, szinte "mennyei" élménnyé válik. Elhatározása szerint a Templom környékét igazi hellenisztikus divat szerinti, nagy városközponttá fejleszti. A hegyet téglalap alakban hatalmas támfalakkal veszi körül, amelyeken belül földdel töltik fel a területet, amely így mintegy 200 ezer ember befogadására alkalmas, kővel burkolt, sík térré alakul a Templom körül. A támfalak – amelyekről számos ókori forrás, így a Misna vagy Josephus Flavius is egészen részletesen beszámol – maradványai ma is jól láthatók: ezeknek egyik szakasza a híres Siratófal is. Történelmi képtelenség azt állítani, hogy ez nem a zsidó Szentély helye lenne. 

A támfalakkal határolt teret körben hatalmas, görögös oszlopcsarnokok szegélyezték, itt folyt a tanítás, valamint az áldozati állatok adásvétele (mellyel szemben Jézus meglehetősen barátságtalanul lépett fel). A hatalmas támfalak külső oldala mellett üzletsorok, tisztulási medencék sorakoztak, valamint a rómaiak bázisa, az Antonius-erőd. A számos kapu közül kettő (a Hulda-, azaz Vakond-kapuk) a hegy belsejében lévő, nyolcvan méter hosszú aluljárón át vezették fel az istentiszteletre érkezőket a tisztulási medencéktől egyenesen a Szentélyhez. Az ún. zarándokünnepeken (pészach, pünkösd, sátrak ünnepe), amikor minden zsidó férfinak áldozatot kellett bemutatnia a Templomban, a hegyen és körülötte lévő tömeg létszáma akár a félmilliót is megközelíthette, az állatáldozatok száma százezres nagyságrend? is lehetett naponta. Az oltár alá kiöntött, több százezer liternyi vért a hegyen át fúrt csatornákon vezették le a város mellett folyó Kidron-patakba, amely ettől vörös lett, és szintje megemelkedett. A Misna szerint a legyeket az illatáldozat füstjével tartották távol, amelynek ehhez annyira erősnek kellett lennie, hogy a jeruzsálemi nők állítólag semmilyen illatszert nem használtak, mivel az egész várost, ruháikat, mindent átjárt az illatáldozat aromája. Az áldozatok napkeltétől napnyugtáig zajlottak, ezeket mindvégig nagy számú hangszerrel ("fúvóskórus", lantok, dobok stb.) kísért, "harsogó" éneklés mellett végezték. 

Az ünnepi eseményektől nem voltak idegenek az eksztatikus megnyilvánulások sem: a tánc, a földre borulás, a kiáltások, a Templom környezetében élő hászidok, karizmatikus emberek, esetenként hamis vagy igaz próféták megnyilatkozásai. A rabbik különböző irányzatai az oszlopcsarnokokban tanították tanítványaikat, a különböző iskolák itt folytatták vitáikat, körülöttük pedig élénk piaci tevékenység is folyt. A Szanhedrin, a zsidó nép életét irányító hetvenegy fős országos tanács a Szentély épülete melletti emeleti helyiségben ülésezett minden hétköznap. Ebben a közegben forgolódott és tanított Jézus is, aki rendszeresen részt vett ezeken az ünnepeken – és itt jelentette be, hogy a papság és a nép vezetőinek korruptsága miatt a Templom nemsokára ismét leromboltatik…



"És a várost a nemzetek tapossák…"



Időszámításunk szerint 70-ben a római légiók Titus vezetésével elfoglalták a várost, és a Templomot felégették, kegytárgyainak nagy részét pedig Rómába vitték. A későbbi visszafoglalási, templomépítési kísérletek rendre kudarcot vallottak: Jeruzsálem és a "Ház Hegye" (Har-Habbajit) a pogány nemzetek fennhatósága alatt maradt egészen 1967-ig, amikor Izrael visszafoglalta (bár a vallási helyek védelmének jogát azonnal visszaadta Jordániának). A Templom pusztulása után kialakuló zsidó rabbinikus tradíció egyértelműen és középponti reménységeként vallja töretlenül majdnem kétezer éven át mindmáig, hogy Izrael vissza fog térni földjére, birtokolni fogja Jeruzsálemet, és a megérkező Messiás fel fogja építeni a Harmadik Templomot a hegyen.

Az iszlám vallás és birodalom a 600-as években kerül kapcsolatba Jeruzsálemmel. Mohamed számára még nem szent hely, a Korán nem is említi név szerint, később azonban azonosítják Mohamed éjszakai mennyei utazásának Korán-beli kiindulópontjával, miután az iszlám vezetők egymás közti versengése miatt fontos hellyé válik az elfoglalt város, és felismerik kulcsszerepét a Közel-Kelet dominanciája és szellemi élete szempontjából.

Az iszlám világ – és Arafat – jelenlegi álláspontjának megértése érdekében fontos tudnunk, hogy a klasszikus iszlám Korán-magyarázat nem az önvédelmi jellegű, hanem a hitetlenek ellen folytatandó feltétlen harc irányába vitte tovább a dzsihad, a szent háború Korán-beli elvét. A dzsihad klasszikus tanításának lényege, hogy az iszlám közösség, az ummá kötelessége folyamatosan szélesíteni, kiterjeszteni az iszlám állam határait háborúk révén, hogy a lehető legtöbb ember kerüljön annak uralma alá. A végső cél: az egész Földet az iszlám uralma alá hajtani, és teljesen kiirtani a "hitetlenséget". Ezt fogalmazza meg a legismertebb dzsihad-részlet: "Harcoljatok ellenük addig, amíg már nincs többé kísértés, és Allah hite nem győz; akkor viszont már nincs több ellenségeskedés, csak az igazságtalanok ellen. Allah azokat, akik javaikat és életüket harcban kockáztatják, az otthon ülők fölé emelte. Ha hitetlenekkel találjátok szembe magatokat, fejet leszegve küzdjetek, míg öldöklést nem rendeztek közöttük; majd fűzzétek szíjra a bandát. S azután vagy kegyelem [a megtérőknek], vagy eladás, amíg a háború le nem tette terheit. Azokat, akik Allah útján hulltak el, sosem viszi ő téves úton. Ő vezeti őket, szívükbe békét hoz, és a paradicsomba viszi majd be őket, amelyet megismertet velük." (47. fejezet) 

Az állandó terjeszkedés, a dzsihad közös, mindenkire érvényes kötelesség, amelyet akkor teljesítenek, ha meghatározott számú személy vesz részt benne. Ha ez nem történik meg, az egész ummá vétkezik! Hogy a dzsihad szüntelen fenn legyen tartva, az iszlám vezetőnek évente legalább egyszer támadást kell indítania a birodalommal szomszédos valamelyik terület ellen. A védekező jelleg? dzsihad esetében pedig minden fegyverfogható férfi számára kötelező a hadviselés. Minthogy pedig Izrael és Jeruzsálem, benne a Templom-heggyel, már korábban elfoglalt, az iszlám birodalomhoz tartozó hely volt, ezért minden h? muszlim vallási kötelességének számít ezeknek a helyeknek a fegyverrel, bármilyen áron történő megvédelmezése, illetve visszafoglalása.

Ha az iszlám vezető szükségesnek tartja, taktikai békét köthet az ellenséggel. A béke azonban – legalábbis egyes törvénymagyarázó irányzatok szerint – nem tarthat hosszabb ideig tíz évnél. Ez azért fontos, nehogy a dzsihad eszméje feledésbe merüljön. Mivel az iszlám az igazság fenntartása biztosítékának az iszlám államhatalmat látja, ezért a dzsihad nem periférikus és elhanyagolható, hanem lényegi része tanításának. Fontos tudni ugyanis, hogy az iszlám vallás alapvető tanítása a vallás és a politikai állam abszolút egyesítése, tehát a modern demokratikus elv, az egyházak és az állam szétválasztása elvének a pontos ellentéte. Az iszlám lényegéhez tartozik ugyanis az a nézet, amely szerint az igaz hitet és erkölcsöt az államhatalomnak kell erőszakszervezeteivel teljes egészében fenntartania és terjesztenie. 

A Templom-hegyen civilizációk ütköznek össze napjainkban. Danny Yatom nyilatkozatából kiderül, hogy a Harmadik – és az előző két – Templom kérdése immár nemcsak belterjes vagy rejtett vallási kérdés, hanem a világpolitikát mélyen befolyásoló dilemma.

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek