A vitát az okozta, hogy akkoriban hirdettem meg a szociáldemokrácia és a kereszténydemokrácia együttműködésének lehetőségét, részint a szociális kérdések megoldása, részint a társadalmi megbékélés érdekében. A vitát követően a plébános úr meghívott vacsorára, melynek során ő is elmondta fenntartásait. (Merthogy a nyilvánosság előtt bölcs tapintattal hallgatott, nem akarván a mégiscsak vendégként megjelenő előadót esetleg kínos helyzetbe hozni.) Ellenvetésének lényege az volt, hogy akik ma szociáldemokratának vallják magukat, korábban mégiscsak kommunisták voltak, s a vér nem válik vízzé. Úgyhogy jó lesz velük vigyázni!
Megpróbáltam védeni az álláspontomat, de nem tudtuk meggyőzni egymást.
Aztán a beszélgetés más irányba terelődött. A vacsora vége felé baráti bizalommal mesélte el egyik, általa legszebbnek nevezett napját. Ezen a napon történt ugyanis, hogy az Állami Egyházügyi Hivatalban váratlanul magas kitüntetést vehetett át, s még a televízióban is nyilatkozhatott
Ennyi a történet. Ezúttal csak annyit fűznénk hozzá, hogy egy átlagon felüli műveltség? lelkipásztorról van szó. – De hát ennyire bonyolult az emberi lélek, ennyire sokrét? a Kárpát-medencei magyar történelem!
***
Az "egyház és politika" témakört érdemes két részre bontani: egyfelől az egyházi személyek politikai szerepvállalására, másfelől a politikusoknak egyházak és vallási felekezetek irányában tett gesztusaira. A két önálló, de mereven mégsem elkülöníthető szféra egymást tiszteletben tartó vagy éppen disszonáns kölcsönhatása nevezhető általános értelemben egyházpolitikának.
Úgy is föltehetjük a kérdést: mit tesznek az egyházak reprezentánsai a politika területén, és mit várnak a politikától; illetve a politikusok mit várnak az egyházaktól és a vallási felekezetektől? A kérdésföltevés azért is indokolt, mert a liberális fölfogás (az egyház és az állam teljes szétválasztása) hiánytalan teljesülése esetén is (ami szerintem a gyakorlatban sohasem valósult meg) az egyházi személyek és politikusok tevékenysége kölcsönhatásának legalább abban érvényesülnie kell, hogy ne avatkozzanak egymás ügyeibe. Ha másban nem, akkor legalább ebben a "történelmihatár-vitában" vannak közös dolgaik.
Másrészt meggyőződésem szerint (s nem véletlenül használom ezt a szubjektív formulát) még elméletileg sem sikerülhet a teljes szeparáció, mivel az egyház és az állam között húzódó demarkációs vonal nem a senki földjén halad keresztül, hanem a társadalom élő testén. S így a vitathatatlanul szükséges határvonal, mely szétválasztani hivatott, egyúttal kapcsolódási pontokat is teremt, akár a társadalom egészét érintő kérdésekben is. Ilyen például a vallásszabadság területe, amely ugyan csak a vallásos embernek ad jogot, viszont az egész társadalom állapotát tükrözi.
Ezért gondolom én azt, hogy az államnak és az egyház(ak)nak vannak közös ügyeik.
Sőt, a keresztény-keresztyén egyházaknak és vallási felekezeteknek joguk és megkerülhetetlen kötelességük, hogy szót emeljenek a szegényekért, a kiszolgáltatottakért. Mindazokért, akik a társadalom perifériájára szorultak. A még oly fejlett demokráciákban is csak tökéletlenül működő szociálpolitika hiányosságait föltáró egyházi megnyilatkozásoknak semmiféle ravaszkodással sem lehet elvenni a konkrét politikai tartalmát, hiszen ezek – még ha indirekt módon is – a konkrét felelősséget viselő mindenkori kormánypártok és kormányok tevékenységének kritikáját hordozzák.
S itt máris egy hazai problémához érkeztünk. Hívő ember számára alighanem vitathatatlan, hogy a szenvedő Jézus arcát jobban föl lehet ismerni egy szenvedő ember arcvonásaiban, mint egy kormány arculatán. Mert lehet ugyan, hogy az Orbán-kormány is sokat szenvedett fáradtságos munkája során és a kellemetlenkedő ellenzék sanyargatása következtében, de azért ők akkor is, most is megélnek valahogy. Még a Karitász amúgy tiszteletre méltó segélye nélkül is.
Ha egyház és állam teljes szétválasztása fölösleges és értelmetlen erőfeszítés, akkor legalább annyira veszélyes a kettő összekeveredése, szimbiózisa. Mert lehetséges ugyan, hogy a hatalom nagyon barátságosnak mutatkozik, mégsem célszer? változó pártok és egymást váltó kormányzatok múlandó ügyeihez kötni az örök értékeket.
Ha az egyházaknak és a vallási felekezeteknek van politikai szerepük, akkor az a 21. században csak a szegények szolgálata lehet, sohasem a hatalomé. Jézus Krisztus egyháza nem a polgárok egyháza, legkevésbé sem a polgári kormányé.
Természetesen kényelmesebb a "jóillatú" középosztálynak hirdetni az Igét, mint "vámosok és bűnösök" közé vegyülni. Kellemesebb a megszépített statisztikák tükrében szemlélni a magyar társadalom állapotát, mint Szabolcs-Szatmár-Bereg megye eldugott falvainak vagy Dél-Baranya településeinek a nyomorát. Viszont aki ezt látta és tapasztalta, az jól tudja, hogy mennyit ér a "polgári Magyarország" önhitt szlogenje.
Nem az a dolgunk tehát, hogy mentségeket keressünk az adott hatalom, a kormány számára (nehéz örökség, nehéz nemzetgazdasági helyzet), mert a hatalomviselők az egyházak asszisztenciája nélkül is bőven tudnak mentségeket találni; hanem azokat kell menteni, akik fuldokolva küszködnek a kíméletlen verseny hullámverésében. Igen nagy baj, ha nem találjuk meg, nem vesszük észre őket, mert az ünnepi liturgiákon első sorban ülő kormánytagok büszkeségtől robosztus alakjai eltakarják őket előlünk.
Elvileg igaza volt annak a katolikus püspöknek, aki nem sokkal a választások előtt jelentette ki, hogy igenis politizálhatnak a papok. Hiszen minden embernek felelősséget kell éreznie a közösségért, a "poliszért", s irgalmas szamaritánusként kell fölkarolnia a kifosztottakat. A felszentelt pap pedig a legkevésbé sem maradhat ettől távol. De azért a nyilatkozónak azt is hangsúlyoznia kellett volna, hogy a katolikus papság tartsa távol magát a pártpolitikától. Mert egy katolikus püspöknek illene ismernie II. János Pál pápa "Christifideles laici" kezdet? apostoli buzdítását, amely a pártpolitikai tevékenységet a laikus hívek feladatkörébe utalja. És ha a pap mindennek ellenére nem tud távol maradni még a pártpolitikától sem, akkor ezt legalább ne a templomban, liturgikus alkalmakon tegye. Mert – szíves elnézést kérve az excellenciás püspök úrtól, de – én nem azért megyek a templomba, hogy a plébános politikai nézeteivel ismerkedjek, hanem hogy Jézus Krisztus evangéliumát halljam, és az Ő áldozatába belekapcsolódjak. Talán megbocsátható ez a jámbor igény!
Mentségemre szóljon, hogy nem a rendszerváltoztatás során keresztelkedtem meg, s még a pártállam idején jártam hittanra, templomba, majd a teológiára. Még akkor, amikor egyházam jelenlegi pártfogoltjai még keresztet vetni sem tudtak. Most viszont, nem tagadom, messze maguk mögött hagytak: ha keresztet vetni nem is tudnak jobban, püspöki gyűrűt csókolni annál inkább.
Meglehet, mindez csak látszat. Azt talán senki sem gondolja komolyan, hogy Krisztus-hívő csak Orbán-hívő lehet. Ámde ez a téveszme korántsem csak a "rosszindulatú" feltételezés szintjén jelentkezik. Gondoljunk csak arra, hogy a közelmúltban egy országos méret? keresztény szervezet lelkipásztor vezetője egy napilapban adott interjújában ország-világ előtt kijelentette, hogy az Úristen az utolsó ítélet idején, amikor baljára állítja a gonoszokat, és jobbjára az igazakat, akkor politikai iránymutatást is nyújt, nevezetesen a politikai baloldalt kárhozatra, a jobboldalt viszont az üdvösségre szánja. – Erre a nyilvánvaló teológiai ostobaságra egyetlen mértékadó teológus vagy egyházi személyiség sem reagált. Senki. S ahogy a kijelentés elhangzása sem lehetett véletlen, úgy a cáfolat elmaradása sem.
Aki tehát eleddig túlzottnak vagy alapjaiban tévesnek gondolta e cikk írójának vagy másoknak az aggodalmát az egyházi és az állami, a transzcendens és az evilági célok összekeveredésének veszélyéről, az ebben az interjúban "tetten érheti" a problémakör súlyát és eltúlozhatatlan jelentőségét. Hiszen itt már egy igen lényegbevágó hittani, kinyilatkoztatott igazság kiforgatása történt: a lelkipásztor szemrebbenés nélkül rendelte alá Isten szavát a pártpolitikai érdekeknek. Mintha már nem csak nekünk, hívő keresztényeknek, hanem még az Úristennek sem lehetne a végítéletkor más dolga, mint hogy az Orbán-kormányt jutalmazza. Be kell látnunk: ehhez képest Szent István felcsúti országfelajánlása népiesen jámbor mítoszteremtő próbálkozás csupán.
Mindezekre a koronát a történelmi egyházak választási körlevelei teszik föl.
Mielőtt erről a problémáról szólnék, engedjék meg, hogy egy kitérőt tegyek.
Talán fölösleges is hangsúlyoznom, hogy hívő katolikusnak az egyik legfájdalmasabb dolog, ha a saját püspökével, a választások alkalmával kiadott körlevelek kapcsán pedig magával a püspöki karral mint testülettel kell vitatkoznia. Hiszen ők – nekünk katolikusoknak hitbeli meggyőződése szerint – Jézus Krisztus apostolainak utódai. A kritika ebben a tekintetben azért lehetséges (mármint a katolikus egyházon belül maradva), mert ezek a megnyilatkozások már m?faji szempontból sem tartoznak ahhoz, amit a hitletétemény őrzése és továbbadása vonatkozásában apostoli feladatnak lehet tekinteni. Amit tehát megfogalmazok, azt nem külső kritikusként teszem, hanem egyházam tagjaként. Oka pedig éppen az, nehogy az egyház számára valóban fontos kérdések elsikkadjanak a politika hangzavarában.
A választási körlevél kapcsán még azt is le kell szögeznem, hogy ezúttal nem is azzal a pártpolitikai kitétellel akarok foglalkozni, mely szerint kire illik szavazni, hanem inkább az előző választásokon is megfogalmazott tételre hívnám föl a figyelmet, nevezetesen, hogy a kis pártokra leadott szavazatok fölöslegesek, mert könnyen elveszhetnek. Megközelítésem akár mellékvágánynak is tűnhet témakörünkben. Ámde ha jobban belegondolunk, itt is ugyanarról van szó, mint az előbbiekben. Az egyházi vezetés a kormány hatalma mellé akarja rendelni a maga egységes tömegét – amely politikai értelemben természetesen nem egységes. Evilági erőre akar támaszkodni, s ezért ő is evilági erőt mutat.
Ilyen is volt már a történelemben. Az ötvenes években például püspökkari körlevelek jelentek meg az aratás és a beszolgáltatás szükségességéről. De akkor legalább a kényszerre lehetett hivatkozni. Ma csak az evilági hatalom nyújtotta kényelemre.
Vajon Jézus Krisztusnak nem a gyöngeségében volt az ereje?
Vajon – az evangélium logikáját követve – a mustármag kicsinység? valamiből nem születhet később egyre terebélyesedő igazság, még akár a pártpolitika területén is?
Ha Jézus korában a papi fejedelmek körlevelet adtak volna ki a keresztények ellen, akkor kézenfekvő lett volna arra hivatkozniuk, hogy egy názáreti ács fiának nevével fémjelzett és tizenkét halászból szerveződő szektának semmiféle esélye sincs. Mint ahogy a latin klasszikus szerzők némelyike Jézus Krisztus egyházát ténylegesen is zsidó szektának bélyegezte. A Római Birodalom szempontjából valóban lényegtelennek látszott, hogy mi történik egy távoli provinciában. Csakhogy az élet tanítómestere, a történelem éppen azt bizonyítja, hogy az igazság sokszor eleinte épphogy a keveseké, sorsa nem a pillanatnyi statisztikáktól függ.
Ilyen és ehhez hasonló megnyilatkozások esetén azonban nem szabad figyelmen kívül hagynunk azt a lehetőséget sem, hogy a diktatúra éveiben, évtizedeiben sérelmeket szenvedettek éppen lelkiismereti okok alapján jutnak arra a következtetésre, hogy az egypártrendszer korábbi tagjait, főleg reprezentánsait távol kell tartani a hatalomgyakorlástól. Innen származik a nagy baloldali párt elutasítása, s a másik nagy, magát az előbbivel ellentétesnek feltüntetett, jobboldalinak nevezett párt kritikátlan elfogadása. A választási alternatíva ennél fogva igen egyszer?: a volt kommunisták az ateizmus zászlóvivői – legalább a hívők részéről – ne kapjanak bizalmat a választásokon. Vagyis nagyon leegyszerűesítve: az egyik oldalon állnak a volt kommunisták, a másikon a keresztények. Hívő ember tehát minden különösebb gond nélkül hozhat döntést.
Csakhogy az alternatíva mégsem ilyen egyszerű, bármennyire is erőltetik. Ebben a vonatkozásban talán egy pillanatra még érdemes visszaemlékezni a cikk elején közölt történetre. Merthogy ezen az oldalon is bőven akadnak olyanok, akik korábban azon az oldalon vitézkedtek. Most nem akarok arra a közhelyre hivatkozni, amit ma már mindenki tud, hogy a polgári kormány tagjai közül kik és hányan voltak MSZMP-sek. Sőt, még egy olyan miniszter is akadt, aki a rendszerváltás hajnalán lépett be. Akkor, amikor már az MSZMP-tagok közül is jó néhányan az MSZP felé irányították a lépteiket, s korábbi pártjuk lebontásán fáradoztak. Elég itt például a reformkörösök tevékenységére utalni.
De ezek a kérdések már messzire vezetnek, s túlfeszítik e cikk kereteit. Azt azonban mégiscsak be kell látnunk, hogy az országot volt kommunistákra és nem kommunistákra osztó lelkiismeret nem működik túlságosan következetesen, ha például minden további nélkül napirendre tér afölött, hogy a magát legkeresztényibbnek és legmagyarabbnak nevező párt vezetőségének egyik tagja a diktatúra ügynöke volt. Másik meghatározó személyiségük nemcsak MSZMP-tag volt, de még a Horn-kormány idején is a kabinetnek szakértett. Most a globalizáció ellen prédikál, korábban az amerikai imperializmus ellen. Antiglobalizációs előadásaiban máig felismerhetők a marxizmus-leninizmus tételei.
De még ennél is bonyolultabb a kérdés, ha a történelmi egyházak személyiségeit is megvizsgáljuk. A kereszténység és a magyarság jogait mind a mai napig lángpallossal védelmező neves egyházi személyiségnek a kommunista diktatúra alatt küldött följelentései mind a mai napig ott porosodnak az Állami Egyházügyi Hivatal levéltárában. De még az ügynökkérdés titokzatos világától is eltekinthetünk. Vajon érzékeny lelkünket miért nem sérti, ha a Katolikus Papi Békemozgalom országos tisztségviselője mind a mai napig ugyanazon a kiemelt, országos jelentőség? helyen van, ahová ő annak idején az Állami Egyházügyi Hivatal jóvoltából került.
Ez nem bánt minket? Erről vajon miért nem születik körlevél? Mert annyit legalább elvárhatna az ember, hogy legalább azok ne kommunistázzanak több mint tíz évvel a rendszerváltoztatás után, akik maguk is érintettek voltak.
Az a legnagyobb baj, hogy mi magunk se lettünk sokkal jobbak, mint annak idején.
Ma már nem a kommunizmus árnya kísért, hanem az, hogy cseberből vederbe kerülünk: ahogy korábban nagyon is evilági előnyökért szolgáltuk ki a hatalmat, most hasonló előnyökért egy másikat. De mindig evilági előnyért és mindig a hatalmat. És nem is mindig a durva kényszer a legveszélyesebb, inkább a hatalom nyájassága. Gazdagon jutalmaz, de megkéri az árát. Éppen a lelkiismeretet, a lelkiismeret egy darabját, amit az egyházaknak soha semmilyen körülmények között sem volna szabad odaadniuk.
A kör bezárult. Orbán kiszolgálta az egyházakat, az egyházak cserében kiszolgálták a kabinetet. A magukat keresztényeknek, kereszténydemokratáknak deklaráló MKDSZ-esek egymással versengve mindkettőt. (Igaz, ez utóbbiaknak nem is juthatott más szerep. Hiszen ministráns fiúknak már kissé korosak, teológusoknak pedig eléggé névtelenek.) Mindez – legalábbis egy időre – megpecsételte a kereszténydemokrácia sorsát. Ámde szilárd meggyőződésem, hogy a kereszténység sorsa nem a politikától, még csak nem is az egyházpolitikától függ.
(A szerző teológus)
2002. 05. 31. (VI/22)
