hetilap

Dietriech Bonhoeffer 

A magasan képzett értelmiségi Bonhoeffer család már Berlinben élt – apa, anya és nyolc gyermek – amikor az egyik fiú, a tizenhat éves Dietrich különös döntéséről tájékoztatta a családot: Istent szeretné szolgálni, és teológiát kíván tanulni. Meglehetősen szokatlan vágy volt ez egy olyan polgári családban, ahol a vallásosságnak semmi előzménye nincsen, ráadásul a családfő, Karl Bonhoeffer Berlin leghíresebb pszichiátere és neurológus professzora volt. A köztiszteletben álló szülők – miután felocsúdtak a meghökkenésből – végül meghajoltak a nem mindennapi kamasz óhaja előtt, és tudomásul vették: nem orvos vagy jogász lesz a legtehetségesebből, hanem lelkész. 

Az ifjú teológusjelölt huszonegy évesen írta meg doktori disszertációját Szentek közössége címmel. Tanárai igazi géniusznak tartották, s azt remélték, közösségük legnagyobb formátumú teológusává válik majd. 

Bonhoeffer szenvedélyesen rajongott Jézus Krisztusért. Emellett Luther Márton karaktere és élettörténete volt rá nagy hatással – egyetlen dolgot kivéve: sehogy sem értette, hogyan gyűlölhette meg annyira az öreg Luther a zsidókat…

Az egyetemi évek gyorsan, nagy szorgalommal végzett munkával teltek. A fiatal Bonhoeffer 1930-ban egy évre New Yorkba hajózott, ahol egy presbiteriánus szemináriumban tanult ösztöndíjasként. Bármily meglepő, a német lelkészt elsősorban a Harlemben működő fekete gyülekezetek szellemi vitalitása, életereje ragadta meg. Bonhoeffer vasárnapjait egytől egyig ezekben a vidám gyülekezetekben töltötte és elkezdte az istentiszteletüket tanulmányozni. Különösen a zenéjük tett rá nagy hatást, az úgynevezett "néger spirituálé". Több tucatot magnószalagra is vett, és ezekkel tért vissza Németországba. Mindemellett bekapcsolódott az ekkor még kizárólag protestáns felekezeteket tömörítő ökumenikus mozgalomba is, amely toleranciát, kölcsönös tiszteletet és bizonyos együttműködést hirdetett az egyházak között. Az itt szerzett külföldi kapcsolatok tették később lehetővé, hogy sok német zsidót átmentsen Amerikába, Angliába vagy Svédországba. 

Amikor Bonhoeffer 1931-ben a szabadság földjéről élményekkel telve hazatért, megdöbbenve tapasztalta, hogy a "reformáció bölcsője" mint válik a fasizmus fellegvárává. A nácik hangzatos szándékán – miszerint "szellemi és morális megújulást hoznak el" – hamar átlátott, és a nagy nyilvánosság előtt azonnal szemenszedett hazugságnak titulálta azt. (Legtöbb kollégája ezzel ellentétben kitörő lelkesedéssel fogadta az új korszak előhírnökeit…) 

Bonhoeffer bátorsága és szellemi ítélőképessége rendkívüli volt: Hitler kancellárrá választása után már két nappal rádióbeszédet tartott, amelyben azt igyekezett megvilágítani, hogy a Führer-elv és a pozíció miért tekintendő bálványalkotásnak és a neki való behódolás bálványimádásnak. A nácik azonban – még mielőtt befejezhette volna mondandóját – az éteren át megszakították az adást. Dietrich Bonhoeffer a nemzetiszocialisták ádáz ellensége lett. 

Szolgálatából végül 1936-ban függesztették fel – ekkor írta meg "A tanítványság ára" cím? teológiai írását, melyben azt vizsgálja, hogyan lehet Jézus Krisztust a lehető legtökéletesebb módon követni. Itt már nem elméleti munkáról van szó, hanem életbe vágó kérdéseket feszeget: ha valóban Jézust akarjuk követni, akkor nem eshetünk a Führer- (azaz
a "bálvány-") imádás bűnébe. Bonhoeffer egyre nagyobb undorral szemlélte ugyanis, hogy a langyos egyház, amely (Luther nyomán) a Rómaiakhoz írt levél 13. részének félreértelmezése alapján doktrinális kötelességének érezte, hogy támogassa a fasiszta államot, eltűrte, hogy a nácik behatoljanak az egyházba és üldözzék a zsidókat.

1938-ban a német evangélikus egyház kettészakadt: a nagy többség támogatta a náci kormányzatot, néhány tucat ember azonban szembeszegült vele.

A hivatalos egyház (Deutsche Christen) azt vallotta, hogy a zsidók "különálló faj" és még átkeresztelkedés esetén sem lehetnek tagjai egy "árja" német egyháznak. A Hitvalló Egyház (Bekennende Kirche) tagjai azonban nem tudtak azonosulni a nemzetiszocialista célokkal, a "pozitív kereszténység" létrehozásával. Ez ugyanis a Biblia és a kereszténység "zsidótlanítását" jelentette – azaz az Ószövetség lapjainak a kitépését és a keresztény zsidók meggyilkolását. Továbbá a Hitvalló Egyház tagjai nem voltak hajlandóak letenni az alábbi esküt: "Esküszöm, hogy igaz és engedelmes szolgája leszek a Német Birodalom Führerének, Adolf Hitlernek, a törvény szerint élek és teljesítem kötelességemet, Isten engem úgy segéljen!", ezért valóságos földalatti szervezetként voltak kénytelenek működni. Bonhoeffer a Hitvalló Egyház egyik alapító tagja volt. Sokan fanatikusnak tartották következő állításáért: "Aki tudatosan elhatárolja magát a Hitvalló Egyháztól, az a megváltástól határolja el magát". Ezzel nem az egyház fennhatóságát vagy egyedül üdvözítő jellegét akarta bizonyítani, hanem azt érzékeltette, hogy minden keresztény szükségszerűen megtagadja Jézus Krisztust, aki nem áll ellene a náci diktatúrának… A behódoló egyházvezetők zsidókkal kapcsolatos tehetetlensége és cinizmusa pedig egyenesen felbőszítette az amúgy mindig halk szavú Bonhoeffert: "Csak azoknak van joguk dicséretet énekelni, akik felemelik szavukat az áldozatok ellen!" – jelentette ki többször is. 

Amikor a Kristályéjszakán Németországban felgyújtották az összes zsinagógát, Bonhoeffer két verset is aláhúzott a 74. zsoltárból: "Felgyújtották Isten minden hajlékát az országban" és "Próféta nincs többé…", majd beírta mellé a dátumot: 1938. november 9. 

A protestáns felekezetekben ekkoriban világszerte a "helyettesítési teológia" volt érvényben, miszerint Isten Jézus Krisztus meggyilkolása miatt elvetette a zsidókat és az Izraellel kötött szövetség ígéretei érvényüket vesztették – pontosabban a keresztények birtokába kerültek. Jól érzékelteti mindezt az a vita, amely Bonhoeffer tanítványai között bontakozott ki a Kristályéjszaka teológiai jelentőségéről: többen azt állították, "ez az az átok, amely Jézus Krisztus meggyilkolása miatt kíséri a zsidókat". Bonhoeffer csendre intette őket, és azt mondta: "ez puszta erőszak" és csak a nácizmus "istentelen arcát mutatja".

Miközben a Német Evangélikus Egyház minden kiadványával a "kereszténység és a zsidóság közötti kapcsolat megtagadását" igyekezett elérni, Bonhoeffer egyre markánsabban fogalmazott: Isten szemében a "templom és a zsinagóga egyenlő", "a zsidók a keresztények testvérei" és továbbra is "a szövetség gyermekei". Az ellenük elkövetett szörny? tettekért pedig az egyházat komoly morális felelősség terheli. "Bűnvallás" cím? írásában már 1942-ben kifejtette, hogy elengedhetetlen az egyház felelősségvállalása a holokauszt idején tanúsított cinizmus és tehetetlenség miatt (ide a protestáns felekezetek többsége csak 1945 után jutott el): "Az egyház bevallja, hogy az egy igaz Istenről, Aki magát Jézus Krisztusban minden időkre kijelentette – Aki maga mellett nem tűr meg más isteneket – nem tanúskodott elég nyíltan és világosan. (…) Beismeri: látta a brutalitás, az erőszak, az önkény alkalmazását, számtalan ártatlan ember lelki és testi szenvedését, az elnyomást, a gyűlöletet és a gyilkosságot anélkül, hogy hangját felemelte volna, és hogy a segítségnyújtásnak az útját megtalálta volna… Vétkezett némaságával, hogy a felelős cselekvés megszűnt, nem volt bátorsága a helytállásra és készsége a felismert jó ügyért való szenvedés vállalására… Vétkes abban, hogy biztonságra, békére, nyugalomra, vagyonra és dicsőségre vágyakozott, és így az emberek sóvárgását nem zabolázta meg, hanem inkább előmozdította… Az egyház bevallja bűnét, hogy vétkezett mind a tíz parancsolat ellen s ezzel Krisztustól elszakadt…" 

Bonhoeffer teológiájában oda is eljutott, hogy egy tömeggyilkos zsarnok meggyilkolása – a további emberélet védelmezése céljából – nem bűn. "Ha látok egy őrültet, aki az autójával ártatlan járókelők közé akar hajtani, mint keresztény nem várhatom meg a katasztrófát, hogy aztán bekötözzem a sebesülteket és eltemessem a halottakat… Meg kell próbálnom kicsavarni a kormányt a sofőr kezéből." A Hitlerben rejlő metafizikai gonoszság eltörlésének jogosságát pedig etikai értekezésében így fogalmazta meg "Hiszem, hogy rosszabb az, ha valaki rossz, mintha valaki rosszat tesz."

Dietrich Bonhoeffer 1943-ban börtönbe került. (lásd keretes írásunkat) A cellában töltött majd két év mindenekelőtt az Istennel történő kapcsolat ápolásával és a belső ellenállás erősítésével telt – "Börtönlevelei"-ből kitűnik, számtalan pillanat van, amikor még elárulhatná az ellenállási mozgalomban részt vevő társait, amikor még visszavonhatná a zsidóság védelmében írott cikkeit, amikor még üzletet köthetne a hatalommal, ám úgy érzi, ezzel magát Jézus Krisztust árulná el. 

Ezekben a hosszú hónapokban ír a fegyelemről mint a Krisztus-követés szerves részéről: "Néha olyan kísértésen kaptam magam rajta, hogy a szokástól eltérően ne hat órakor keljek fel…Világos volt számomra, hogy ez már a kapituláció kezdete lett volna, amit még súlyosabb követhetett volna…" Hősiessége azért is rendkívüli, mert letartóztatása előtt alig három hónappal eljegyzett egy fiatal lányt, Maria von Wedemeyert, akinek édesapja és bátyja a fronton haltak meg. (Hozzá írt leveleiben megrendítő módon tanítja, vannak olyan pillanatok, amelyeken "csak úgy tudunk átmenni, ha erősen a jövőre koncentrálunk".) 

Már a felszabadító amerikai csapatok járnak Berlinben, amikor a Gestapo megtalálja azokat az iratokat, amelyek a Führer elleni merénylethez kötik személyét. Dietrich Bonhoeffert 1945. április 9-én akasztották fel mezítelenül egy flüssenburgi lágerben – a Führer halála előtt huszonkét nappal… Az imádkozó lelkészt figyelő SS börtönorvos lejegyzi: "Az a nyilvánvaló meggyőződés, hogy meghallgatják… egészen a bensőmig megmozdított."

"Ez a vég számomra az élet kezdete…" – küldte el utolsó üzenetét Bonhoeffer egy angliai barátjának.

Hírszerző és ellenálló

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek