hetilap

A Biblia külsődleges szempontból megközelítve – a protestáns kánon szerint –
egy hatvanhat könyvből álló könyvgyűjtemény, valóságos könyvtár. A Biblia a
biblion görög szó többes száma, amit „könyvecskének” szoktunk fordítani, pedig
eredetileg „tekercset” vagy „tekercsecskét” jelentett. A zsinagógákban mindmáig
tekercsekből olvassák fel a szent szövegeket.

A Biblia könyvei műfajilag rendkívül sokszínűek, sokrétűek. Található köztük
történeti könyv, törvénykönyv, himnuszgyűjtemény, mint a Zsoltárok könyve, vagy
akár drámai ének, mint az Énekek éneke. Ez a „könyvtár” azonban nemcsak
műfajilag sokszínű, hanem könyvei térben is rendkívül messze keletkeztek
egymástól. Például Eszter könyve Perzsiában íródott, a Jelenések könyve az
Égei-tenger egy kicsinyke szigetén, Patmoszon keletkezett, míg Pál apostol
legkésőbbi leveleit Rómában diktálta. De a Biblia könyvei időben is óriási
távolságot fognak át. Mózes könyvei valamikor az i. e. 15. század közepén lettek
lejegyezve az egyiptomi sivatagban, míg a Jelenések könyve a hagyomány szerint
valamikor Domitianus császár korában (i. sz. 81–96). Tehát a Biblia első és
utolsó könyve között körülbelül ezerötszáz év, vagy talán még több telt el.
Hogyan lehetséges akkor, hogy ez a térben, időben egymástól távol keletkezett,
műfajilag rendkívül sokszínű könyvet tartalmazó „könyvtár” mégis egységként
hagyományozódott át az elmúlt kétezer évben? Hogyan lehetséges továbbá, hogy
valamennyi könyvet egységes szellem és harmónia hatja át?

Pál apostol azt írja a Timótheushoz írt 2. levelében, hogy „A teljes Írás
Istentől ihletett…” nézzük meg először: mit is jelentett Pál apostol korában a
teljes Írás Pál kortársa, a történetíró Flavius Josephus, Apión ellen című
vitairatában a görögök vádjaira válaszolva védi meg a Biblia hitelességét és
ősiségét. A könyvek számával kapcsolatban a következőket írja: „A szent könyvek
között, aminek a szerzője Mózes, ezek foglalják magukba a törvényeket és a
történeti hagyományokat, az emberi nem keletkezésétől egészen az ő haláláig. Ez
az idő csaknem háromezer évet foglal magában. Mózes halálától Artaxerxesnek, a
perzsák királyának idejéig, Mózes utódai, a próféták jegyezték fel a korukban
történt eseményeket tizenhárom könyvben. További négy könyv Istenhez szóló
himnuszokat és az emberek életmódjára vonatkozó intelmeket tartalmaz. Artaxerxes
óta egészen a mi időnkig ugyancsak mindent feljegyeztek, de ezeket az írásokat
mégsem tartjuk az előbbiekkel azonos hitelességűeknek, mivelhogy megszakad a
próféták pontosan nyilvántartott láncolata.”

Josephus tehát huszonkét könyvet említett, amelyeket ő Szent Írásoknak tartott,
a héber ábécé huszonkét betűjének megfelelően. Később a görög diaszpórában a
zsidók már nem huszonkettő, hanem huszonnégy könyvet tartottak szentnek, mivel a
görög ábécé huszonnégy betűből áll. Ez a huszonkettő vagy huszonnégy könyv
megfelel a protestáns kereszténységben szentnek tartott bibliai könyveknek,
legfeljebb más sorrendben.

A zsidóság a 22 könyvön belül mind a mai napig egy hármas felosztást tart
érvényben. Az első rész a Tóra öt könyve, sorrendben: a Teremtés, a Kivonulás, a
Lévita könyv, a Számok könyve és a Másodtörvény. A második rész tartalmazza a
Neviim, vagyis a Próféták könyveit: Józsué, Bírák, Sámuel, Királyok könyve,
Ésaiás, Jeremiás, Ezékiel és a tizenkét kis próféta. A felsorolás érdekessége,
hogy a próféták könyvei között találjuk a Királyok könyvét, amelyet a modern
hagyomány történeti könyvként tart számon, de amelyben egyébként Izrael
történetének két legnagyobb prófétája, Illés és Elizeus élettörténete olvasható.
A harmadik részben az úgynevezett Ketuvim, vagy Tekercsek található. Ide
sorolják a Zsoltárokat, a Példabeszédeket, Jób könyvét, az Énekek énekét, Ruth
könyvét, Jeremiás siralmait, a Prédikátort, Eszter, Dániel, Ezsdrás és Nehemiás,
illetve a Krónikák könyveit. Itt is feltűnik egy „kakukktojás”, hiszen a
keresztények megszokták, hogy Dániel könyvét a próféták között emlegessék,
összhangban Jézus tanításával, aki Dánielt prófétának mondta.

A bibliai könyvek gyűjteményét idegen szóval kánonnak nevezzük. A ka-nón sémi
eredetű görög szó, amely nemcsak „zsinórmértéket”, hanem „listát, katalógust,
leltárt” is jelentett. Ilyen kánonok léteztek már a hellenisztikus kori görög
kultúrában is, például azon tragédiaszerzők, lírikusok, építészek listáit
jelentette, akik szakmájuk vagy művészetük legkiválóbbjai voltak.

A zsidók csak néhány ószövetségi könyv kanonikusságát vitatták. Az Énekek éneke
„világias” hangvétele miatt csak a Krisztus utáni első század végén került bele
végleg a kánonba; de említhetjük még Ezékiel könyvét, amelynek 40–48.
fejezetében leírt templomi szolgálat ellentmondónak tűnt a mózesi törvényekkel;
vagy akár Ruth könyvét, amelyben egy moabita nő házasságát olvassuk egy zsidó
férfival, és Eszter könyvét, ahol pont fordítva, egy zsidó nő házasságáról
olvashatunk egy pogány uralkodóval.

De mik voltak a kanonikusság legfőbb kritériumai? Mindenekelőtt a könyveknek a
Szent Szellemtől való inspiráltsága; a többi könyvvel, de különösképpen a Tóra
könyveivel való harmonizálhatósága; és végül a szerző prófétai mivolta. Fentebb
idéztük Pál kijelentését: „A teljes írás Istentől ihletett…” Vizsgáljuk meg most
a mondat második felét: vajon mit értett Pál apostol az „Istentől
ihletettség”-en? Az itt szereplő görög theopneusztosz szó eredetileg olyasmit
jelentett, hogy „a Szent Szellemtől áthatott”. Hogy mit jelent ez egészen
konkrétan, azt Péter apostol világítja meg 2. levelében: „az Írásban egy
prófétai szó sem támadott saját – azaz emberi – magyarázatból. Mert sohasem
ember akaratából származott a prófétai szó, hanem a Szent Szellemtől indíttatva
szólottak Istennek szent emberei.” Hasonló igehelyeket számosat tudnánk
felsorolni az Ószövetségből – itt van például a Mózesnek adott ígéret: „Prófétát
támasztok nekik, …olyat, mint te, és az én igéimet adom annak szájába és megmond
nekik mindent, amit parancsolok neki” (5Móz 18:18); vagy Dávid kijelentése: „Az
Úrnak szelleme szólott énbennem és az ő beszéde az én nyelvem által. Izraelnek
Istene szólott, Izraelnek kősziklája mondta nekem” (2Sám 23:2-3 a); vagy Ámos
beszéde: „Uram, az Úr szólt, ki ne prófétálna…” (Ám 3:8b). A zsidó hagyomány azt
állítja, hogy Aggeus, Zakariás és Malakiás – az utolsó próféták – halálával a
Szent Szellem megszűnt Izraelben. Az újszövetségi Szentírás bevallottan az
ószövetségi prófétai könyvek folytatása. Prófétái – mint a fentiekben idézett
Péter és Pál – zsidó próféták voltak, akik az ószövetségi szent szövegeket
vették alapul a Messiásról szóló kinyilatkoztatásaikhoz. Vagyis a Szent Szellem
mégsem távozott el teljes mértékben Izraelből…

(A szerző történész. A fenti cikk az ATV Nem csak kenyérrel él… című
műsorában január 7-én elhangzott előadás szerkesztett változata.)

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek