A nyugállományú vezérkari őrnagy 1935 márciusában alapította meg a Nemzet
Akaratának Pártját (NAP), amelynek élén két évig szinte semmit nem ért el. A
hatóságok csak 1937 februárjában kezdtek felfigyelni erre a szélsőjobboldali
mozgalomra. Szálasi 1936 őszén, rövid németországi „tanulmányútja” után
radikális hangnemű röplapokat kezdett kiadni. A „Magyar munkás! Eszmetárs!”
kezdetű, NAP-röpirat „Jogot! Munkát! Megbecsülést!” követelt a munkásoknak, hogy
kiszabadíthassák magukat „
a zsidóvezetés alatt álló
szociáldemokrata-kommunista szakszervezetek zsarnoki önkényuralmának béklyóiból
és a feudál-kapitalista, nemzetpusztító tőkés zsidóság önző, kapzsi karmaiból!”.
A hatóságok figyelmét a röplapban szereplő fenyegetések keltették fel. „A magyar
munkás eddig kért. Nem hallgatták meg. Követelt! Követeléseit nem teljesítették!
Most el fogja venni azt, ami őt illeti meg – de mindég a Nemzet és a Haza szent
nevében és javára.” E röplapért 1937. április 27-én Szálasit három hónapi
fogházra ítélte a budapesti kir. büntetőtörvényszék. Szálasit ekkor mint
munkásvezért ítélték el, olyan politikusnak nevezve őt, aki „a munkásosztály
kizárólagos uralmának erőszakos úton való létesítését követelte”.
A „Magyar Munkások! Eszmetársak!” kezdetű röpirata vádirat volt a polgári
társadalom vezetői, a pártok és a kormány ellen. Ez utóbbit egyenesen azzal
vádolta, hogy „munkásszociális elgondolásait az internacionális nagytőke és a
fajszociálista zsidó szociáldemokrata párton keresztül hajtja végre;
hazafiasságot, nemzetszeretetet követel tőlünk, de nem ad nekünk biztos Hazát,
munkásszerető nemzetet!”. A keresztény egyházak vezetőit pedig azzal vádolta a
röpirat, hogy „a nemzetet elválasztották Istentől, az internacionalizmus
oldalára állottak, amikor a nép leghalálosabb küzdelmét vívja ellene,
megrendítve a magyar munkásban Isten, Haza, nemzet és a család
elválaszthatatlanságának hitét”.
A nyilasok sikerének az volt az egyik titka, hogy az egész, ma úgy mondanánk,
„balliberális” sajtó kíméletlenül támadni kezdte őket, ezáltal elvitte hírüket a
legkisebb falvakba is. Szálasi nemegyszer jegyezte meg, hogy neki tulajdonképpen
az ellenségei csinálják a legnagyobb propagandát. Egy kortárs találó
megállapítása szerint mivel nem volt Magyarországon kommunista párt, a
„néptömegek az ellenzéki gondolat legélesebb kifejezőjét a nyilas-mozgalomban
látták, és ezért is csatlakoztak”.
1937. március 15-én adta ki Szálasi a „Csonkahaza” felépítésének tömör tervét.
Meghirdette „programját”: a zsidókérdés gyökeres és intézményes megoldását,
népszavazással szentesített parancsuralmat és új, nemzeti munkaalkotmányt.
A „nemzetet bomlasztó és mérgező” zsidóságnak azt üzente Szálasi, hogy vagy
engedelmeskednek parancsainak, vagy „kitépjük őket a magyar nemzet testéből!”.
1937 folyamán Szálasit többször letartóztatták, majd hamarosan szabadlábra
helyezték. Szálasi ekkor már veszélyes volt, mert nagyon népszerű lett. Mint
egyik ellensége megállapította, sok magyar munkás azt hitte: „
Szálasiban végre
eljött a magyar politikai életbe az a félelem és gáncs nélküli férfiú, akiben
van elég szellemi és erkölcsi erő, hogy a dolgozó népmilliókat maga köré gyűjtve
megvívja a harcot az eljövendő magyarszocialista Magyar-országért”. 1937–38
folyamán a nyilasmozgalom országszerte viharos gyorsasággal erősödött. „A
szélsőségek irtózatos mértékben előretörtek az országban, behatoltak az
egyetemre és a középiskolába, szennyes röpiratokkal, politikai pornográfiával
mételyezték meg a fiatal lelkeket” – írta 1938 tavaszán az egyik liberális lap.
A sorozatos, ám még nem jogerős ítéletek, a sajtó kitüntetett figyelme Szálasit
és mozgalmát országosan ismertté tették. 1937. október 24-én az ő vezetése alatt
egyesültek a magyarországi szélsőjobboldali pártok. A Vigadóban tartott
nagygyűlésen formálisan hét párt egyesült.
A Magyar Nemzeti Szocialista Párt (MNSZP) egykorú célkitűzéseiben a lényeg a
hatalom átvétele volt, „a kormányzó Úr Őfőméltósága és a magyar nemzet
akaratából”. Hitet tett az MNSZP „az Istenhiten alapuló haza- és nemzetszeretet”
mellett. Baráti kezet nyújtanak a Kárpát-medence testvérnemzeteinek. Mivel ebben
a programban nem említették Trianont, nem kellett tisztázni azt sem, hogy mi
lesz akkor, ha a románok, szlovákok, szerbek esetleg nem akarnak egyesülni a
Hungarista Birodalom „magasabbrendű nagy népi közösségében”, természetesen
magyar nemzetiszocialista vezetés alatt. Szálasi részéről ez nem opportunizmus
volt: benne egyetlen pillanatra sem merült fel, hogy hungarizmusának IGAZSÁGÁT
ne fogadnák megváltó igazságként egész Közép-Európában a népek.
Szálasi mélyen hívő, rendszeres templomlátogató katolikus volt. Síkra szállt az
iskolai (keresztény) vallásoktatás mellett, melynek feladatát abban látta, hogy
„igaz keresztény embereket formáljon”.
A „nemzetnevelés” feladata pedig az, hogy a keresztény emberekből „Hazáját,
nemzetét és fajtáját szerető egyént neveljen”. Szálasi szerint az egyház azért
fordult szembe a nemzetiszocialista mozgalmakkal, mert a világi, politizáló
egyház „világi totalitásra” is törekszik a vallási totalitás mellett. „A
politizáló Egyházat azonban mozgalmunk nem fogja tűrni semmilyen formájában” –
figyelmeztette Szálasi egyházi ellenfeleit. A nemzetiszocializmusban születik
meg a legtökéletesebb totalitás, a nemzet totalitása, e mellett nincs helye az
egyház politikai totalitásának. A „turáni egyisten hitet” mint pogány, elavult
világnézetet bírálva Szálasi megjegyezte: „Meg vagyunk győződve, hogy Krisztus
Urunk azért jutott el közénk olyan könnyen, mert éppen a Fehér Ló taposta előtte
a magyarság erkölcsi életében az utat.” Szálasi leszögezte, hogy az egyházi
vagyonokat „igazi rendeltetésüknek” fogják átadni, a nagy egyházi birtokokat
pedig meg fogják szüntetni a földbirtokreform keretében, így nem csodálható,
hogy a történelmi keresztény és keresztyén egyházi vezetők sem rokonszenveztek a
nyilasokkal.
1938 tavaszán, az első zsidótörvény előkészítése, majd képviselőházi és
felsőházi megszavazása után a Szálasi ellen folyamatban lévő perekben a vád
egyszer csak elkezdett nem foglalkozni a „bevett hitfelekezet elleni izgatás”
bűnügyi tényálladékával. A hangsúly ettől kezdve a hatalom erőszakos
megragadására kerül át. Miután a hivatalos kormányprogram rangjára emelkedett a
„zsidózás” – finomabban fogalmazva: a zsidókérdés „törvényes” rendezése –, nehéz
lett volna Szálasit azért elítélni, mert útszélibb stílusban mondta ki azt, amit
még kormánypárti képviselők és a kormányhoz közel álló újságírók is
hangoztattak: Magyarországon van zsidókérdés, a zsidók túl sokan vannak, és túl
sok a pénzük, hatalmuk, földjük, ez utóbbiakat tehát el kell venni tőlük.
Darányi Kálmán miniszterelnök a nyilasokkal az Anschluss után már nem mert, nem
is nagyon akart leszámolni, sőt „megtévedt hazafiakként” próbálta kezelni őket.
Áprilisban tárgyalásokba bocsátkozott Szálasi egyik bizalmasával, és ígéretet
tett néhány állami pozíció átengedésére, sőt hét-tíz mandátumot ígért a
következő választásokon a nyilasoknak. Szálasi egyik törvényszéki beadványában
jogosan panaszolta, hogy miközben ismételten tárgyalásokat folytattak vele,
amint azt látták, hogy „kompromisszumokat kötni a jelenlegi rendszerrel hajlandó
nem volt, felújították a megbeszélések idejére felfüggesztett rendőrhatósági,
illetve bűnvádi eljárásokat”. Darányi a nyilasokkal folytatott tárgyalások miatt
a konzervatív tábor bizalmát végkép elveszítette, így Bethlen Istvánnak nem volt
nehéz Horthyt meggyőzni arról, hogy menesztenie kell a miniszterelnököt.
Amikor Szálasit 1938 februárjában rendőri felügyelet alá helyezték, egyik
alvezére, Hubay Kálmán kitalálta, hogy a fontosabb nyilasgyűléseken a főhelyre
egy üres széket állítsanak. A Nyolc órai Újságban gúnyos versikével kísérték azt
a karikatúrát, melyen egy üres szék előtt térdre borult, dervis-szerű, szőrös
lábú férfiak láthatók.
„Új szekta támadt szép honunkban,
hitelve misztikus üresség,
akit imád, nem ül az székben,
bálványa maga az üres szék.”
A nyilasok, a gúnyolódásokkal mit sem törődve, fontosabb gyűléseiken az üres
székre virágot helyeztek, szétoszlás előtt felemelt jobb karral egyperces néma
imát mondtak, a párthelyiségekben pedig Szálasi arcképe alatt ott virított a
felirat: „Nagypéntek nélkül nincs feltámadás!”
Egyik bírósági tárgyalásán Szálasi kijelentette: „Én nem lehetek istenibb
Istennél. Isten is a káoszból teremtette a mindenséget és rendjét. Ezzel
leszögezte az alaptörvényt, hogy minden rend rendetlenségből születik meg. Ha az
én célkitűzésem zavaros és értelmetlen, akkor csak azt vallom, hogy ebből a
káoszból fog megszületni magyar népem boldogságának és jövendőjének rendje.”
1938 tavaszán Szálasi szándékosan törekedett arra, hogy mielőbb börtönbe
csukják, így vonva az üldözöttnek kijáró mártírglóriát feje köré. A nácik
tudatosan ápolták a hatalomért vívott (utcai) harcokban elesett „mártírjaik”
emlékét. Az 1923. novemberi müncheni „sörpuccs” leverésekor agyonlőtt nácikat
vagy a kommunista és szociáldemokrata paramilitáris munkásosztagokkal vívott
csatározásokban életüket vesztetteket a mozgalom panteonjába helyezték. Szálasi
és hívei meg sem próbálkoztak a hatalom erőszakos átvételével, puccsal. Erős,
szélsőséges baloldal Magyarországon nem létezett, az utcákon randalírozó,
zsidókat inzultáló vagy zsidó üzletek kirakatait betörő nyilasokat a rendőrök és
csendőrök könnyedén megfékezték, az elkövetőket rövid úton elítélték,
internálták és/vagy büntetőszázadba sorozták. Mártírglóriát ilyen körülmények
között az „üldözött” nyilasok feje fölé nem lehetett vonni, ezért kellett
magának a Vezérnek börtönbe vonulnia.
A Hungarista Útban Szálasi a tőle megszokott dagályos stílusban búcsúzott
híveitől 1938 júniusában: „Magyar Testvérek! Tanúim lesztek, hogy a magyar
nemzetiszocializmus a Hungarizmusban köti össze, mint élethíd a földi célt az
égi céllal, hogy utat és célt jelöl minden honképes és talajgyökeres embernek,
aki hisz Istenben, Hazájában, a Kárpát-Duna sors- és társközösségében, a hinni,
engedelmeskedni és harcolni tudó nagy népi közösségünkben, melynek valóságában a
Pax Hungarica áll. Tanúim lesztek
”
1938. július 6-án ült össze a Fellebbviteli Tábla. Szálasit nagy tömeg várta az
ítélőtábla folyosóján. Komoly rendőri készültség mellett bírák, ügyészek,
hírlapírók és sok nyilaskeresztes fiatalember tódult a tárgyalóterembe. Szálasi
híveinek óriási (és hangos) felháborodására a Tábla vezérüket háromévi fegyházra
ítélte, politikai jogait öt évre felfüggesztette, és elrendelte azonnali
őrizetbe vételét.
A Kúria 1938. augusztus 24-én elutasította Szálasi semmisségi panaszait és
fellebbezését. Az egyik nyilas hetilap helyszíni tudósítása szerint: „Szülők,
testvérek, védők, barátok és hívek dermedten, némán, könnyes szemekkel álltak a
végső fórum ítélőszéke előtt.” Vigaszul Mussolinit idézte a hetilap, aki 1911.
szeptember 23-án bíráinak az utolsó szó jogán kifejtette: „
ha elítélnek,
megtisztelnek, mert nem egy gonosztevőt ítélnek el, hanem az Eszme követőjét, a
lelkiismeret agitátorát, a hűség katonáját, aki számított az önök belátására,
mert érzi magában a jövő előszelét és az igazság nagy erejét. Ügyvédeim mindent
előterjesztettek, nincs újabb mondanivalóm. Nem mondhatnék mást, mint amit az a
bizonyos keresztény mondott a római birodalom hanyatlása idején: – mit érdekel
engem, hogy a birodalom elpusztul, ha a romokból diadalmasan támad fel Krisztus
keresztje.” A helyszíni tudósító „Testvérek! Nagypéntek nélkül nincs
feltámadás!”-sal búcsúzott nyilas olvasóitól.
Augusztus 27-én a Markó utcai törvényszéki fogházból átszállították Szálasit a
szegedi Csillagbörtönbe. A nyilasok augusztus 30-án országos „mozgalmi gyászt”
rendeltek el. Szálasi a Hungarista Naplóban a börtönben töltött két évét (1940.
szeptember 17-én kormányzói amnesztiával szabadult) „A meggyalázás és az
újjászületés esztendei”-nek nevezte. (A szerző történész)
2008. 07. 25. (XII/30)
