Kancellári kinevezése hatodik évfordulóján Adolf Hitler este 8.15-kor kezdett beszélni a birodalmi gyűlés, a Reichstag ideiglenes székhelyén, a berlini Kroll Operaházban, és több mint két és fél órán keresztül szónokolt. Az előző évben a Time magazin őt választotta az Év Emberének, amit elsősorban hatalmas külpolitikai sikerei indokolhattak. Hitlernek ugyanis sikerült ’38 márciusában Ausztriát bekebeleznie (Anschluss), októberében pedig a zömmel szudétanémetek lakta határmenti területeket csatolhatta Csehszlovákiától – Anglia, Franciaország és természetesen Olaszország jóváhagyásával – a Harmadik Birodalomhoz. Ám a külpolitikai sikerek nem enyhítettek a gazdasági problémákon. A feszített ütemű fegyverkezés kielégíthetetlen nyersanyagigényt támasztott, de súlyos munkaerőhiány volt a földeken is, mert a parasztfiatalok a városokba, a jobban fizető ipari munkahelyekre vándoroltak. A fogyasztási cikkek iránti igény egyre nőtt, az áremelkedések ellen drákói rendszabályokkal, árellenőrzéssel és a feketézők koncentrációs táborba küldésével harcoltak.
Mielőtt az elnöklő Hermann Göring vezértábornagy megadta volna Hitlernek a szót, Wilhelm Frick belügyminiszter javaslatára a jelenlévő, zömmel SS- és SA-egyenruhát viselő „képviselők” egyhangúlag megszavazták a rendkívüli felhatalmazási törvény meghosszabbítását 1943. május 10-éig. Ez a törvény a kormányra ruházta a törvényhozás jogát, és először 1933 tavaszán kapott felhatalmazást Hitler kormánya, hogy rendeleti úton, a parlament kikapcsolásával kormányozzon. Az őt kritikátlanul dicsőítő és rajongva tisztelő propagandaminisztere, Goebbels szerint a Führer beszéde valóságos mestermű, magával ragadóan logikus és világos volt.
Hitler beszéde első részében a náci mozgalom történetével és a birodalom fejlődésével foglalkozott. Fenyegető hangnemben emlékeztette hallgatóságát azoknak az egyházaknak a politizáló püspökeire, akik a hatalomra jutása előtt, amikor még „csak” 13 millió nemzetiszocialista szavazó állt mögötte, áldó kezüket a nem a nácikra szavazó 35 párt 20 millió szavazójára terjesztették ki. Azt már nem említette meg, hogy hatalomra jutása után alig néhány hónap alatt ezeket a pártokat betiltotta, az NSDAP-t téve meg az egyetlen állampártnak. Majd rátért azoknak a briteknek a bírálatára, akik megpróbáltak szembeszállni Neville Chamberlain miniszterelnök megbékítési politikájával. Winston Churchillt és elvbarátait Hitler háborús uszítóknak nevezte, és azt állította, hogy mögöttük zsidó és nem zsidó ellenségei állnak. Hitler röviden kitért az Amerikai Egyesült Államok első világháborús szerepvállalására, amelyet a Führer szerint kizárólag tőkés érdekek determináltak. Ezek után felsorolta a nemzetközi zsidóság Németország ellen szerinte elkövetett bűneit. A zsidóknak tulajdonította az első világháború utáni németországi inflációt, amikor, mint állította, a nyomor következtében 800 ezer német gyermek halt éhen. Több mint egymillió német hadifoglyot a háború után még egy évig fogságban tartottak, másfél millió németet fosztottak ki és űztek el szülőföldjéről, több millió német néptársat pedig az új határok szakítottak el – sorolta Hitler a nyugati demokráciák bűneit.
„Hagyjanak nekünk tehát békét a humanitással!” – kiáltott fel Hitler. Talán feldühödve az 1938. novemberi országos pogrom, a Kristályéjszaka kiváltotta amerikai reakciókon, leszögezte, hogy senki sem szólhat bele, Németország hogyan oldja meg a zsidókérdést. Maró gúnnyal említette meg, hogy a demokratikus államok szánakoznak ugyan a zsidókon, de befogadni nem hajlandók a Harmadik Birodalomból menekülőket. „Ha a világ képmutató arccal felkiált ily pótolhatatlan, kulturális tekintetben oly értékes elemnek Németországból való kiűzése ellen, csak csodálkozunk a levont következtetéseken. Hiszen mennyire hálásaknak kellene lenniük irántunk, hogy a kultúrának ezeket a nagyszerű hordozóit szabadon engedjük, és a világ rendelkezésére bocsátjuk – gúnyolódott Hitler. Majd kijelentette: – Ma megint egyszer próféta leszek: ha a nemzetközi zsidó finánctőkének Európában és Európán kívül ismét sikerül világháborúba taszítania a nemzeteket, az eredmény nem a Föld bolsevizálása, tehát a zsidóság győzelme lesz, hanem a zsidó faj megsemmisítése Európában.”
Figyelemre méltó, hogy Hitler később két ünnepi beszédében (1941. január 30. és 1942. január 30.) is szinte szó szerint idézte ezt a „próféciáját”, ám beszéde elmondása időpontját mindig 1939. szeptember 1-jére, a második világháború kitörésének napjára tette. E következetes dátumtévesztés okainak magyarázata talán nem is a történészek, hanem pszichológusok feladata lehetne…
Az intencionalista történészek szerint (egyik legismertebb képviselőjük az amerikai Lucy Dawidowicz) Hitler ebben a beszédében, a fentebb idézett mondatban hirdette meg a zsidók elleni háborút. Tehát a második világháború kitörése döntő lépés volt az eszme beteljesítése felé vezető úton. Dawidowicz és más intencionalista történészek a nácik zsidóellenes politikáját előre megtervezett rendszernek tekintették. Ők a Harmadik Birodalmat monolitikus egységnek látták, amelynek vitathatatlan vezetője/vezére (Reichsführer) már kezdettől világos célokat követett.
A funkcionalista történészek azt is megvizsgálták, Hitler mit mondott, milyen zsidópolitikát folytatott közvetlenül e beszéd elhangzása előtt. 1938. szeptember 20-án azt mondta Józef Lipski berlini lengyel követnek, hogy a zsidókat valamelyik gyarmatra kellene telepíteni, együttműködve Lengyelországgal és Romániával. A zsidók tömeges kitelepítésének egyik lehetséges helyszíneként Ribbentrop német külügyminiszter ebben az időben egyik francia tárgyalópartnerének Madagaszkár szigetét említette. 1939. január 5-én Hitler azt mondta Józef Beck lengyel külügyminiszternek, hogy ha a nyugati demokráciák jobban értenék az ő gyarmati céljait, ő hajlandó lenne valahova Afrikába telepíteni a zsidókat. Január 21-én Hitler azt mondta Frantisek Chvalkovsky csehszlovák külügyminiszternek: „El fogjuk pusztítani a zsidókat. Nem ússzák meg azt, amit 1918. november 9-én (az első világháborús német fegyverszünet napja) műveltek. Eljött a leszámolás napja.” Ám ekkor is leszögezte: a zsidókat valami távoli országba kellene szállítani. Meglehetősen fenyegető hangnemben ehhez még hozzáfűzte: ha az angolszász hatalmak e kérdésben nem hajlandók együttműködni, akkor az ő lelkiismeretüket fogja terhelni a zsidók halála. Január 24-én Göring utasította Fricket, hogy minden eszközzel támogassa a Zsidó Kivándorlás Központi Hivatalát, amelyet Adolf Eichmann ötlete alapján szerveztek meg. Göring most hivatalosan is jóváhagyta Eichmann újítását: a Bécsben már fél éve alkalmazott módszert átvéve a berlini zsidó közösség képviselőit is bevonták a kivándoroltatás megszervezésébe.
De Hitler 1939. január 30-ai beszédét érdemes még alaposabban szemügyre venni. Mint arra a kiváló izraeli történész, Saul Friedländer rámutatott, a megbékítési politika angliai ellenfeleinek németellenes agitációja és a kristályéjszakára érkezett amerikai reakciók magyarázzák a zsidó-kapitalista háborús uszítókra tett hitleri megjegyzéseket. Hitler saját állítólagos békevágyát hangoztatva azt mondta, hogy: „a népek nem akarják a csatamezőket táplálni azért, hogy egy hazátlan faj gazdagodjék, vagy kielégítse az Ószövetségen alapuló bosszúvágyát. A »Világ proletárjai, egyesüljetek!« jelszóval szemben a népek a jövőben ezt a jelszót kiáltják: Valamennyi nemzet dolgozói, ismerjétek fel közös ellenségeteket!” Csak viszonylag kevesen lehettek a Kroll Operaházban, akik tudták, hogy 1938. október 21-én, alig három héttel a müncheni szerződés aláírása után Hitler már újabb direktívákat adott a Wehrmachtnak, melyek értelmében a fegyveres erőknek fel kellett készülniük többek között a cseh állam maradványainak megsemmisítésére.
Nagyon valószínű, hogy Hitler tudatában volt annak: ha megteszi azt, amire már régóta készült, tehát feldarabolja a maradék Cseh-Szlovákiát (melyet ekkor már így, sokat mondó kötőjellel írtak Németországban), és fokozza a nyomást Lengyelországra, ez új nemzetközi válsághoz, sőt (világ)háborúhoz vezethet. Hitlernek talán az volt a célja a zsidók megfenyegetésével, hogy rábírja őket Európában és az Egyesült Államokban is németellenes propagandájuk mérséklésére. Ráadásul Hitler meg volt arról győződve, hogy a Német-országgal szemben ellenséges hangvételű sajtótámadások szerzői kivétel nélkül zsidók vagy az általuk (le)pénzelt újságírók. A német Külügyminisztérium 1939. január 25-én a német diplomáciai képviseleteknek küldött körlevelében a zsidókérdést a külpolitika egyik fontos tényezőjének nevezte. A „nagynémet eszme” megvalósítása felé 1938-ban tett lépések, vagyis Ausztria és a Szudétaföld Németországhoz csatolása egyben a zsidókérdés megoldását is elősegítik – állította a Wilhelmstrasse körlevele. „A zsidók a német újjászületés fő ellenségei, a Német Birodalom megerősödéséhez tehát szükség van a zsidók eltávolítására a német nemzettestből.” A memorandum a német politika alapvető céljának a zsidók kivándoroltatását jelölte meg, hozzáfűzve, hogy F. D. Roosevelt amerikai elnök és zsidó környezete, tanácsadói állnak a németellenes akciók élén.
Hitler most is zsarolni próbálta a nyugati demokráciákat a németországi zsidók megfenyegetésével. A németországi (és az európai) zsidókat túszoknak tekintette, az ő életüket fenyegetve próbálta befolyásolni az amerikai és angliai döntéshozókat. A „szemet szemért, fogat fogért” elvét az SS lapja, a Das Schwarze Korps 1938. október 27-én egyik antiszemita cikkének címéül választotta. November 3-án a lap visszatért a témára, és egyik cikkében kifejtette: „Ha a zsidók hadat üzennek nekünk – ahogy azt a múltban már megtették –, a hazánkban élő zsidókat velünk hadban álló állam polgárainak fogjuk tekinteni… A németországi zsidók a világzsidóság részét alkotják, és viselniük kell a felelősséget mindazért, amit a világzsidóság ellenünk elkövet. Egyben a német zsidók védelmet jelentenek számunkra a világzsidóság mesterkedéseivel szemben.”
A zsidók túszokként kezelése nem mond szükségképpen ellent annak, hogy a nácik ugyanakkor megpróbálták a lehető legtöbb zsidót kivándoroltatni Németországból. Goebbels 1938. július 25-én feljegyezte naplójába, hogy Hitlernek is, neki is az a véleménye, hogy nem kell törődni azzal, mit ír a nyugati sajtó a németországi zsidópolitikáról. A lényeg az, hogy tíz éven belül valamennyi zsidó tűnjön el Németországból, csak a gazdag zsidók maradhatnak, ők is csak időlegesen mint túszok – írta Goebbels. Hjalmar Schacht, a Birodalmi Bank elnöke 1938 végén egyik elaborátumában azzal számolt, hogy három éven belül körülbelül 150 ezer német zsidó fog kivándorolni, és körülbelül 200 ezer zsidó, többségében öregek maradnak csak, hogy ezzel is biztosítsák a nemzetközi zsidóság pozitív német politikáját.
Hitler „próféciája”, ha szélesebb összefüggésben vizsgáljuk beszédét, különösen annak a zsidókkal foglalkozó részeit, egyszerre többféle szándékról is árulkodik. Hitler tudatosan alkalmazta a kiszámított nyomásgyakorlást, ugyanakkor lehetséges, hogy a bevezetőben idézett mondatokat pillanatnyi dührohamában mondta csak. Az bizonyos, hogy a hivatalos zsidópolitika ekkor és még évekig elsősorban a lehető legtöbb zsidó kivándoroltatását, eltávolítását célozta. De a zsidók totális fizikai megsemmisítése mint az egyik lehetséges megoldása a zsidókérdésnek már ekkor is felmerült, ezzel is számolhatott a Harmadik Birodalom Führere. Talán erre célzott beszéde végén, amikor kijelentette: „Azt hiszem, hogy minél előbb megoldjuk ezt a problémát, annál jobb, mert Európa addig nem tud nyugalomhoz jutni, amíg a zsidókérdést el nem intéztük.” (a szerző történész)
2009. 01. 23. (XIII/4)
