Titkok és szövetségek

Wéber Attila a magyar jobboldal átalakulásának egyik döntő pillanatáról, nevezetesen Orbán Viktor jobboldali debütálásáról a következőt mondja: „Antall halála után vákuum jött létre a jobboldalon, ezt sem Boross Péter, sem Torgyán József, de Giczy György és Csurka István sem tuda betölteni. Szervezeti és vezetői válság zilálta szét a jobboldalt.” Ebből a kijelentésből akár arra a következtetésre is juthatnánk, hogy Orbánt a jobboldal megmentőjeként tartsuk számon. Holott meggyőződésem szerint ennek éppen az ellenkezője történt.

Fiatalító elixír

De haladjunk sorjában! Antall József halála után nem jött létre semmiféle vákuum a jobboldalon, hiszen az általa fémjelzett korszak véget ért. 1990-ben az MDF mint gyűjtőpárt meg tudta nyerni a választásokat. De ugyanezzel a gyűjtőpárttal kormányozni már sokkal nehezebb volt. A bomlás jelei Antall miniszterelnöksége alatt is megmutatkoztak. S korántsem csak a kormánykoalíción belül – például a Torgyán által vezetett kisgazdák kiválásával –, hanem az MDF-en belül is. Gondoljunk csak a Monopoly-csoport egyre erősödő kritikájára vagy Csurka István kiválására! Még Surján László, a KDNP akkori elnöke is észrevette ezeket az előjeleket, s meghirdette, hogy a kereszténydemokratáknak a koalíción belül ellenzéki szerepet kell betölteniük. Ez a politikában eladdig ismeretlen pozíció nemes egyszerűséggel azt jelentette, hogy ő megmarad miniszternek, mi meg mondhatunk, amit akarunk.
Mindenki tudta tehát, hogy a kormánykoalíció vereséget fog szenvedni. Kivéve az MDF-eseket. Nem sokkal a ’94-es választások előtt hangzott el Boross Péter emlékezetes kijelentése: „Magyarországon nem látok más kormányképes erőt, mint az MDF-et.”
A ’94-es választási vereség legnagyobb vesztese – mint a kormányzásért leginkább felelős párt – az MDF lett.
A KDNP-t szatellit szerepe miatt a választók nem nagyon szerették, de mivel kicsi volt és jelentéktelen, nem is nagyon haragudtak rá: ugyanannyi szavazatot kapott, mint ’90-ben. S mivel a koalícióból kilépett csoportosulások magatartását a választási eredmények igazolni látszottak, ezért megállíthatatlanul növekedett Torgyán József népszerűsége a kisgazda szavazótáboron belül, Csurka István pedig százezres nagyságrendű tömeggyűléseket tartott. A Kereszténydemokrata Néppárt leváltotta a korábbi elnökét, és alig egy év múlva, 1995–1996 fordulóján minden létező felmérés szerint 10 százalékot meghaladó támogatottságra tett szert. S ezt a támogatottságot sem annak előtte, sem azt követően mind a mai napig még megközelíteni sem volt képes.
Akkor még minden ment a maga útján. Igaz azonban, hogy közös vezére nem volt a jobboldalnak – s talán erre gondol Wéber Attila, amikor Antall halála után a jobboldalon vákuumot emleget. Hiszen a vákuumot Wéber szerint a tagadhatatlanul vezéri allűrökkel rendelkező Orbán volt méltó betölteni. Csakhogy Antall sohasem volt a jobboldal vezére. Sőt, a vezérszerepre hajlamos politikustársait is igyekezett visszatartani. Vezetői és nem vezéri szerepe pedig abból a tagadhatatlan intellektusából fakadt, hogy többet tudott a politikáról, mint követői és kritikusai együttvéve. Csak igen halkan fűzöm hozzá – mert halottakról vagy jót, vagy semmit –, vissza is élt vele olykor.
Nem volt tehát a jobboldalon semmiféle szervezeti és vezetői válság. Pusztán az MDF nem tudott szabadulni egykori nagysága feltámasztásának illúziójától. Fiatalító életelixírre vágyott. A Fideszre. Senki más nem kívánta szövetségesnek a Fideszt, csak ők. Mint Goethe halhatatlan művében Faust, az MDF-esek közül jó néhányan lelkük üdvösségét is föláldozták volna, hogy ismét tetterősnek, azaz kormányképesnek érezhessék magukat. Ezért találták ki a Fidesszel karöltve az úgynevezett Polgári Szövetséget, amelybe a Kereszténydemokrata Néppártot is bele akarták vonni. Mi azonban visszautasítottuk ezt az olykor szíves, olykor kifejezetten erőszakos invitálást, arra hivatkozva, hogy a Független Kisgazdapárt nélkül nem győzhető le az MSZP–SZDSZ koalíció. Ezt az álláspontunkat a ’98-as parlamenti választások messzemenően igazolták: a Fidesz nem tudta volna megnyerni a választásokat, ha a második fordulóban Torgyán nyolcvan képviselőjelöltjét nem hívta volna vissza a Fidesz képviselőjelöltjei javára.

Kiszorítás és válság