Marx a vallást a valóságos nyomorúság ellen való tiltakozásnak tekintette, ami ugyan ópium, de egyúttal „a szorongatott teremtmény sóhaja”; Lenin azonban már tudatos csalásnak, „papi maszlagnak” nevezte. Úgy vélte, hogy a vallás a hamis tudat terméke, amely idővel elhal, s a politika számára csak az az alternatíva marad, hogy ezt – a tudományos világnézet és a társadalmi-gazdasági függőségeket felszámoló világforradalom előrehaladásával amúgy is bekövetkező – megsemmisülést milyen eszközökkel kívánja elősegíteni.
Bűnbakkereső szemlélet
A politikai rendszer és az egyházak szembenállása a formai változásoktól függetlenül, éppen a már említett kibékíthetetlen ideológiai különbség miatt, mindvégig konstans tényező maradt. Változás inkább csak a deklarációk és a módszerek szintjén volt tapasztalható: az ünnepélyes kijelentések nemegyszer a valóság elkendőzését szolgálták, míg a módszerek tekintetében a fizikai kényszer egy idő után olyan mértékű megfélemlítést eredményezett, hogy alkalmazása többnyire szükségtelen lett, így a későbbiek során kifinomultabb eszközök kerültek használatba. Addigra már a történelmi egyházak ellenállásra képes vezetőit eltávolították, a vallás- és lelkiismereti szabadságot korlátozták.
A bűnbakkereső szemlélet azonban változatlan maradt: még néhány évvel a rendszerváltoztatás előtt is belügyminisztériumi tisztek zaklattak egyházi személyeket, és a március 15-ei múzeumkerti megmozdulásokért a szerzetesi középiskolák diákjait akarták felelőssé tenni. Vagyis ugyanúgy, ahogy az ötvenes években, később is mindenütt a klerikális reakció aknamunkáját kívánták leleplezni.
A Kádár-rendszerben elítélték ugyan a személyi kultuszt, de semmit sem adtak vissza abból, amit az ötvenes években az egyházaktól elvettek. S ezzel gyakorlatilag jóváhagyták azt, ami a Rákosi-korszakban történt.
2010. 12. 17. (XIV/50)
