hetilap

Már évtizedekkel azelőtt, hogy Luther kiszegezte téziseit, a római egyházat több lojális követője próbálta belülről megreformálni. Miután ez hiábavaló kísérletnek bizonyult, ezek a körök doktrinális és erkölcsi reformjaik kivitelezéséhez helyi politikai vezetők külső támogatását igyekeztek megnyerni. A protestantizmus főáramú irányzatai – a szekuláris állami támogatást kereső lutheránus, zwingliánus és kálvinista körök – mellett azonban olyan csoportok is színre léptek, amelyek szűkebb értelemben nem is a reformációt képviselték. Ők a hitújítás szempontjait nem a katolikus tanításokhoz és hitgyakorlathoz viszonyították, hanem egyszerűen az újszövetségi gyökerekhez, a krisztusi tanításokhoz és az első századi kereszténység követte egyházmintához kívántak visszatérni. Ezek a csoportok független vagy szeparatista helyi gyülekezeteket alkottak, amelyek sokszor épp annyira különböztek egymástól, mint a főáramú egyházaktól. Közülük az anabaptista közösség volt a legnagyobb és legismertebb. Vannak, akik őket tartják a protestantizmus egyetlen következetes ágának, mert olyan célokat valósítottak meg, amelyeket Luther, Zwingli vagy Kálvin nem voltak képesek, illetve ki sem tűztek maguk elé.
Az anabaptisták nevét – a szó jelentése „újrakeresztelkedő” – ellenségeik aggatták rájuk, mert a csecsemőkori keresztség érvényességét elutasítva felnőttként, hitből fakadó döntéssel megkeresztelkedtek. Többségük számára mégsem a keresztség, hanem az egyház és a világi kormányzat és társadalom kapcsolata volt a legalapvetőbb kérdés, a felnőttkori keresztelést is ebből vezették le. Az összes modern protestáns felekezet előfutáraként az egyház és az állam következetes szétválasztásának szükségességét hirdették.
A reformátorokhoz hasonlóan ők is a Szentírásból merítették meggyőződésüket. Az újszövetségi írásokban azonban nyomát sem találták az állam és egyház összefonódásának, viszont meglátták, hogy az apostoli egyház elkötelezett hívők közösségéből állt – olyan férfiak és nők alkották, akik szabad elhatározásukból és személyes módon Jézus követése mellett döntöttek. Ez pedig a 16. században forradalmi gondolatnak számított.
Bár Luther hangsúlyozta a személyes hit fontosságát, egyháza mégis világi hatalmak pártfogására támaszkodott, megtartotta a klérusi hivatalt, amely az államtól húzott fizetést, és amely – miként a katolikus egyházhatóságok is az általuk uralt térségben – az adott terület teljes lakosságát egyháztagságnak tekintette. Úgy tűnt, mintha egyházszervezeti szempontból a hivatalos protestantizmus nem is különbözött volna olyan nagyon a katolicizmustól.
Az anabaptisták mindezen változtatni akartak. Céljuk az apostoli kereszténység helyreállítása volt, a valódi, újszövetségi hívők alkotta egyházhoz való visszatérés. A korai egyházban pedig – mondták – csak a hitük révén személyes újjászületést megtapasztalt férfiakat és nőket részesítették vízkeresztségben. Arra hivatkoztak, hogy az apostoli egyház mit sem tudott a csecsemőkeresztség gyakorlatáról, ami a későbbi, már csak nevében keresztény társadalomban jelent meg, éppen a keresztény látszat fenntartásának kényelmes eszközeként.
A radikálisok – „gyökerekig hatolók” – szemében az igazi egyház ezzel szemben mindig a szentek, az elkötelezett tanítványok közössége egy gonosz világban. Az anabaptisták az első századi tanítványság mintájával kívántak hatni környezetükre – ha szükséges volt, akár a halálukkal is. Az államhatalomtól való elhatárolódásukból fakadt, hogy nem voltak hajlandóak fegyvert fogni, állami hivatalokat elfoglalni vagy esküt tenni.
Radikalizmusukért rettenetes árat fizettek, mert a 16. században lázítást jelentett minderről beszélni. Sorsukat többnyire ez a zsoltáridézet tükrözte leghívebben: „Teéretted gyilkoltatunk minden napon; olybá tekintenek, mint vágójuhokat.” Az anabaptistákat mind Róma, mind a protestáns egyházfejedelmek ellenségeiknek tekintették.
A legszabadabban Svájcban, a Rajna vidékén és a Német­alföldön prédikálhattak. Az évszázad közepére Európa német nyelvterületén három nagy csoportjuk alakult ki: Konrad Grebel és Felix Mantz vezetésével a svájci testvérek, a morvaországi hutteriták, a Németalföldön és Európa északi részén pedig a mennoniták.

Radikálisok a svájci Alpokban

Svájcban Ulrich Zwingli (1484–1531) és a zürichi városvezetés irányításával zajlott a reformáció. Zwingli, aki a városi főtemplom, a Grossmünster papjaként szakított a katolicizmussal, nem tézisek kiszögezésével, hanem bibliai üzenetek prédikálásával indította a reformációt. Bizonyos tekintetben Luthernél is szigorúbban követte a Szentírást: míg Luther megengedte, amit a Biblia nem tiltott, ő mindent elutasított, amit a Könyv nem írt elő. „Ha valamit az evangéliummal egyezőnek találunk, megtartjuk, ha nem, elvetjük” – mondogatta, és a szavait Zwingli munkatársai közül többen is szó szerint vették. A Bibliát tanulmányozva úgy vélték, a változások több ponton nem elég mélyrehatóak. Egyebek között le akartak számolni a kötelező tizedfizetéssel és katonai szolgálattal is. A radikálisok némelyike még tovább kívánt lépni: ők már állami beavatkozásoktól mentes, független önkormányzattal működő egyházban gondolkodtak, illetve olyan társadalomban, ahol az állam és egyház teljesen szétválik egymástól. Ezek a hívők nem egyszerűen az egyház megreformálására törekedtek, hanem azt kezdeti, bibliai tisztaságába kívánták visszaállítani. A változásokat sürgető tábor élére két köztiszteletben álló férfi állt, Konrad Grebel és Felix Mantz.
Miként a keresztény Európában mindenütt, Zürichben is minden újszülöttet megkereszteltek és egyháztagnak tekintettek. Ennek következtében az egyház egyet jelentett a társadalommal; az egyház mindenki egyháza volt. Grebelék viszont az Újszövetségben szabad hívők közösségeként látták, akik készek voltak az Úrért élni és meghalni. Ők ilyen egyházat akartak – amely szabad az államtól, és igazi tanítványokból áll. Zwingli azonban nem kért ebből a forradalomból, szüksége volt a városatyák támogatására.
1524 őszén Grebelnek fia született, ami egyben a hit próbáját is jelentette a számára, mert frissen felfedezett egyházképükben a bibliai egyháztagságnak éppen a tudatosan vállalt keresztség volt a legfeltűnőbb jellegzetessége. Grebel tehát elutasította a gyermek megkeresztelését, és más szülők is követték a példáját.
A válság kezelésére a városi tanács a kérdést 1525. január 17-én nyilvános vitára bocsátotta. Az újszülöttkeresztséget képviselő Zwinglit nyilvánították győztesnek, és a tanács utasította mindazokat, akik elmulasztották megkereszteltetni a gyermeküket, hogy nyolc napon belül tegyék ezt meg, ellenkező esetben száműzik őket a városból. A csecsemőkeresztség mellett kardoskodók ugyanis az Ábrahám családja számára elrendelt körülmetélkedés szövetségével vontak párhuzamot, mint amelyet lehetetlen volt felnőttkorban „hitből” megismételni.
Január 21-én megtiltották Grebelnek és Mantznak, hogy bibliaórákat tartsanak. Aznap este vagy tucatnyi férfi találkozott Felix Mantz lakásán. Istenhez fohászkodtak, hogy adjon erőt megtenni azt, amit a lelkiismeretük diktált. Georg Blaurock, aki pap volt korábban, arra kérte Grebelt, hogy keresztelje meg az apostolok módján, azaz miután megvallotta személyes hitét Jézus Krisztusban. Miután Grebel eleget tett a kérésnek, a többi jelenlevőt már Blaurock keresztelte meg. Még a hónap végén az első anabaptista gyülekezetet is megalapították egy Zürich melletti faluban.
A városi méltóságok nem hagyták válasz nélkül a „lázadást”. A megkeresztelkedett renitenseket letartóztatták és börtönbe zárták, de ők a szabadulásuk után azonnal folytatták hitük terjesztését a környező városokban.
A zürichi tanács most már végleg elvesztette a türelmét. 1526. március 7-én úgy határoztak, hogy akit „újrakeresztelésen” kapnak, halállal kell bűnhődnie vízbe fojtás által. Innen a mozgalom üldözőinek cinikus jelmondata: „az anabaptista eretnekség ellen a legjobb módszer a harmadik keresztség”. 1527. január 5-én Felix Mantzon hajtották végre először az ítéletet, a várost átszelő Limmat jeges vizében. Zürichben és a környékén az anabaptista mozgalmat négy éven belül felszámolták. A vértanúk története monumentális krónikájának, a Mártírok Tükrének anabaptista szerzője így kommentálja az eseményeket: „Bizony siralmas, hogy akik röviddel azelőtt sok tekintetben megtisztították magukat a pápaság kovászától, és ellenálltak a pápai zsarnokságnak, most mégis a pápistákkal egyesültek abban, hogy üldözték azokat, akik nem ugyanabban hittek, mint ők.”
Svájcból sok üldözött Németországba és Ausztriába menekült, de a ki­látásaik ott sem voltak rózsásabbak. 1529-ben a speyeri birodalmi gyűlésen az anabaptizmust hivatalosan is mindenütt halállal sújtandó eretnekségnek nyilvánították. Luther eleinte helytelenítette az anabaptisták Zwinglitől elszenvedett üldöztetését, de az évek során – nem ők voltak az egyetlen ilyen csoport – ő is mind ellenségesebb lett feléjük. A speyeri döntést szó nélkül hagyta, 1531-ben pedig már támogatta a blaszfémia halálbüntetését, a „hamis tanítást” is annak tekintve. 1536-ban Melanchton memorandumot szerkesztett arról, hogy miként kell bánni az ananaptistákkal. Bár különbséget tett a békés és a forradalmár anabaptisták között, mindkét csoportra halálbüntetést követelt – Luther pedig aláírta. A reformáció éveiben ezrével végezték ki a mozgalom követőit – katolikus felségterületen az eretnekek számára fenntartott halálnemmel: máglyán (Blaurock sorsa is ez lett Tirolban, még a gyűlés évében), protestáns környezetben pedig pallos vagy vízbe fojtás által.
Az első két évben a földalatti mozgalom szinte összes vezetőjét elvesztette, igen erős missziós buzgalmuk következtében mégis több száz kilométeres körzetben terjedt a kiindulópont körül. Egy huszadik századi szellemi örökösük szavaival sokszor a „menekülő evangélizáció” módszerét kellett alkalmazniuk, ami annyit jelent, hogy miután az egyik helyen prédikálták az evangéliumot, már menekültek is a másikra az üldözők elől.
Augsburgban a lutheránus Nürnbergből kiűzött karizmatikus prédikátor, Hans Denck alapított gyülekezetet. A strassburgi reformátor, Martin Bucer az „anabaptisták pápájának” titulálta. Zsidó tudósokkal is konzultálva Ludwig Hatzerrel Denck fordította németre elsőként a héber prófétai könyveket. Munkája a halála utáni hét évben huszonegy kiadást ért meg, Zwingli és Luther saját Ószövetség-fordításukhoz forrásműként használták. Denck 1526-ban keresztelte meg Hans Hutot, aki azután a mozgalom egyik legsikeresebb apostola lett, Ausztriában mindenfelé gyülekezeteket alapított. Egyszerű módszert alkalmazott: miután prédikált, a megtérteket bemerítette, majd további misszionáriusokat nevezett és küldött ki. Bár sokukat kivégezték, a mozgalom gyorsan terjedt. Maga Hut 1527-ben halt meg börtöncellájában. Az eretnekek ellen szokványos kirakatpert így már csak a holtteste „hallgatta” végig (székbe kötözve), mielőtt máglyára vetették. Hut befolyása kimutatható Jakob Hutter munkáján is, aki az első megkeresztelt, Georg Blaurock munkáját folytatta Tirolban. Az üldözés itt különösen kegyetlen volt, a mozgalom útját égő máglyák, túlzsúfolt börtönök és elhagyatott, éhező árvák kísérték. Hutter a Habsburg-terror elől hét éven keresztül mentette az anabaptista hívőket Tirolból Morvaország biztonságába, ahol ekkor történetesen néhány toleráns fejedelem is uralkodott. 1536-ban elfogták, megkínozták, majd szeszbe mártották és megégették Innsbruckban – a helyi tisztviselők tiltakozása miatt I. Ferdinánd személyes utasítására történt így. Hutter morvaországi követői több hullámban küldtek ki misszionáriusokat Európa sok részére.
A mozgalom legrátermettebb teológusa Balthazar Hubmajer volt, a tridenti zsinaton a neve Luther, Zwingli, Kálvin és Schwenkfeld mellett került szóba. A freibergi egyetemen a kiváló katolikus vitázónál, Johann Ecknél tanult, teo­lógiai doktorátusát ugyanabban az évben szerezte, mint Luther. Egyetemi tanár, rektor, majd a regensburgi székesegyház főpapja lett. 1520-ban költözött Walshutba, ahol a páli levelek mellett Erasmus, Melanchton és Luther írásait kezdte tanulmányozni. „Egyre inkább kisarjadt bennem Krisztus” – írja erről az időszakról. Baráti kapcsolatba került Zwinglivel, 1523-ban együtt vettek részt a bálványképekről és a miséről rendezett vitafórumon, majd visszatért Walshutba, hogy ott reformokat hajtson végre. Ő is német nyelven kezdett misézni, és a városi tanács a katolikus papok kiűzésében is támogatta. Ferdinánd főherceg fenyegetésére válaszolva összeállította a vallási türelem egyik legkorábbi érvanyagát. 1524-ben nősüléssel is megpecsételte a katolicizmustól való elszakadását, két évvel Luther előtt. A következő év húsvét vasárnapján hatvanadmagával megkeresztelkedett, az azt követő napok során pedig már ő keresztelt százakat.
Hubmajer írta az egyik legjobb korai tanulmányt a biblai vízkeresztségről. Zürichben börtönbe került, ahol – ha átmenetileg is – hitelvei visszavonására kényszeríthették. Ugyan Walshut városát a Habsburg-haderő közben rekatolizálta, 1526-ban Hubmajernek sikerült megnyernie Nikolsburg toleráns fejedelmét, Leonard von Lichstensteint, akit meg is keresztelt. Az egyháztörténelem vidám fintoraként rövid időre így válhatott „államvallássá” az anabaptizmus Morvaországban – a legbékésebb eszközökkel! Hubmajer a lutheránus közösségek számos vezetőjét is bemerítette. Gyarapodó nyája, a már mintegy tizenkétezres anabaptista közösség számára könyveket is írt a keresztény élet és az egyházfegyelem témájában. Bár szinte már úgy tűnt, Hubmajer szolgálatának gyümölcseként Morvaország egész lakossága újjászületik, a vértanúk sorsát ő sem kerülhette el. Habsburg Ferdinánd parancsára 1528-ban Bécsben megégették, feleségét három nappal később más hitvallókkal együtt a Dunába fojtották.

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek