Izrael állam megalapítása után a Föld szinte minden sarkából folyamatosan érkeznek vissza alijázók a Szentföldre. Van azonban egy ország – földrajzilag ráadásul nem is túl messze –, ahonnan 1947 óta egyetlen zsidó sem tért vissza. Ez az ország Mohamednek, az iszlám alapítójának szülőföldje, a mai Szaúd-Arábia. Pedig itt hatalmas zsidó közösségek működtek és virágoztak közel ezer éven keresztül egészen addig, amíg mintegy 1400 évvel ezelőtt a Mohamed vezette arab törzsek végleg fel nem számolták őket. Azóta egyetlen zsidó sem él a mai Szaúd-Arábia területén. Legnagyobb részüket még maga Mohamed űzte el vagy semmisítette meg 627-ben, majd „munkáját” Umar ibn al-Hattáb (azaz I. Omár) kalifa fejezte be, aki 636–637-ben az utolsó zsidókat is kiűzte innen. A kalifa lényegében Mohamed testamentumát töltötte be, aki ragaszkodott hozzá, hogy az Arab-félszigeten egyetlen más vallás képviselőit sem szabad megtűrni. Az észak-arábiai zsidó közösségek történetét s Mohameddel és a formálódó új muszlim vallással való érintkezését Hagai Mazuz izraeli orientalista kutatásai alapján igyekszünk röviden rekonstruálni.
Az Arab-félszigetre települő zsidók első hulláma vélhetően a Kr. e. 6. században, a babiloni fogság időszakában érkezhetett meg. Feltehetően Nabú-naid babilóni királlyal (a Bibliából is ismert Belsazár apja) érkeztek zsidók Arábiába, és telepedtek le Tajmá, Dédán, Keibar és Jaszrib (később Medina) oázisaiban, s hoztak itt létre babiloni képviseleteket. Ez megegyezik a palesztin Talmudban megörökített tradícióval is, miszerint „R. Johánán mondá: nyolcvanezer fiatal pap menekült Nabukodonozor seregei között, s ment az izmáelitákhoz…” Az ide települők második hulláma iszlám források alapján Kr. e. a 2. vagy az 1. században érkezhetett a szeleukida vagy a római üldözések elől menekülve. A források megemlítik, hogy a menekülők között számos papi család is volt. Más iszlám források szerint József törzsének leszármazottai és a Jeruzsálemből elmenekült lévitai papság képezte az arábiai zsidó közösség gerincét.
A Kr. u. 5. és 6. századra az észak-arábiai zsidó közösségek rendkívül megerősödtek, teljes autonómiát és szabadságot élveztek, jómódúak voltak, s nagyon komoly politikai és vallási befolyásra is szert tettek. A közösség ekkor az Szászánida vagy Újperzsa Birodalmat képviselte a térségben, kormányzóként és adószedőként, s a helyi törzsek előtt olyan tekintélyük volt, hogy egyes arab források egyenesen úgy beszéltek róluk, mint királyokról. A helyi arab törzsek a kultúrájuk miatt is felnéztek rájuk, hiszen magas színvonalú írásbeliséggel rendelkeztek. Ebben az időben az arab törzsek és a zsidó közösségek között kifejezetten békés volt a viszony. A zsidók arabul beszéltek, átvettek több arab szokást, míg az arabok nemegyszer zsidó iskolákba küldték gyermekeiket, s háború idején egymás szövetségeseként vállvetve harcoltak. Majd látni fogjuk, hogy Mohamed fellépésével mindez mennyire hamar megváltozott. Az észak-arábiai zsidó közösségekben elterjedt volt a fém-
és aranyművesség, a kereskedelem, virágzott a mezőgazdaság és az építészet, a hegytetőkön monumentális épületeket építettek. A borkereskedelem pedig annyira zsidó üzletnek számított a térségben, hogy Mohamed állítólag először egy zsidókkal szembeni gazdasági bojkott részeként tiltotta meg a borivást. Iszlám források alapján úgy tűnik, hogy a medinai zsidók többsége szigorúan követte a Tóra és a Talmud rendelkezéseit az imádkozás, a szombat megtartása, a házasság és válás, a magántulajdon stb. területén. Hagai Mazuz iszlám forrásokon alapuló kutatásai nem támasztják alá a Koránnak a medinai zsidók hitéletével kapcsolatban tett elmarasztaló kijelentéseit: „Ők (a zsidók) eltorzítják az igéket, és kiragadják azokat a szövegkörnyezetükből.” (Korán 5:13; 5:41)
Mohamed 622-ben menekült el Mekkából, miután annak lakói megpróbálták megölni. Innen Jászribba (Medina) menekült. A városban és a térségében ekkor három zsidó és két arab törzs élt. Mohamedet a két arab törzs invitálta Medinába, hogy segítsen a vitás kérdéseikben közvetíteni. Szövetséget is kötöttek vele, s vezetőjüknek nevezték ki. Mohamed hamarosan a zsidókkal is szövetségre lépett. Közel két éven át látogatta a helyi zsidó közösségek iskoláit, hallgatta a zsidó tanítókat, s ismerkedett az ószövetségi tanokkal és zsidó szokásokkal. Ez az időszak nagyon nagy hatással volt az új vallás számos elemére, s nem egy zsidó szokást emelt be a rituálék közé, például a napi többszöri imát, a meghatározott égtáj felé imádkozást (kibla), a disznóhús evésének tilalmát, a rituális vágást vagy a rendszeres böjtölést. Mohamed – alkalmazkodva a zsidóktól tanultakhoz – végül arról próbálta a medinai zsidókat meggyőzni, hogy ő Mózes utóda, Izrael legitim prófétája, ezért csatlakozzanak az új valláshoz. A zsidók azonban a Talmudra hivatkozva ellenálltak, szerintük a próféták kora lejárt, ezért ő nem lehet igaz próféta. Mohamed ekkor és ezért gyűlölte meg a zsidókat – egyszer és mindenkorra.
Az első intifáda
Megelégelve a medinai zsidók ellenállását Mohamed 624-ben taktikát váltott. Követőit arra biztatta, hogy félemlítsék meg a zsidókat. Az első áldozatuk az egyik zsidó törzs feje volt, a kiváló tehetségű Ka’b bin al-Asraf, akit Mohamed barátai az éjszaka közepén csaltak ki a házából, majd megtámadták, s levágták a fejét. A gyilkosság másnapján Mohamed Ka’b fejét felemelve kijelentette: „Minden zsidót öljetek meg!” Ezt követően vérengzés indult a korábban békés városban, s a zsidók és arabok évszázados barátsága ezzel egyszer s mindenkorra véget ért. A feljegyzések szerint Mohamed ekkor az iszlám vallásgyakorlatban is igyekezett minden zsidó hatást felszámolni. Az imádkozás iránya már nem Jeruzsálem lett, hanem Mekka, s a jom kippuri napra emlékeztető rendszeres böjtölésből megszületett a ramadán. Mohamed azonban tisztában volt vele, hogy katonailag nem olyan erős, hogy az egyesített zsidó törzseket le tudja győzni, viszont tisztában volt azzal is, hogy ez a három törzs mennyire megosztott. Ezt kihasználva kettővel szövetségre lépett, hogy így semlegesítse őket, míg megpróbált a harmadikkal leszámolni. Ez sikerült neki, a Banu Kainuka törzset legyőzte, a közösség megadta magát. Mohamed a törzs minden tagját ki akarta irtani, de az arab törzsek egy nagyon befolyásos szövetségese, Abdullah Ibn Ubajj ezt nem engedte neki. A sorsuk ezért a kiűzetés lett, s végül Edreiben, a mai Jordániában telepedtek le. A vagyonukat Mohamed lefoglalta, ezzel gazdaságilag jelentősen megerősítette a saját pozícióit. A másik zsidó törzzsel, a Banu Nadirral szemben ugyanezt a taktikát alkalmazta, szövetségre lépett ugyanis a harmadik, Banu Kurajsza törzzsel. Az így magára maradt törzset legyőzte, a mészárlás pedig újfent Ubajj közbenjárása miatt maradt el. A harmadik törzsnek azonban már nem volt ilyen szerencséje, ugyanis a zsidók jótevője, Ubajj időközben meghalt, s miután az arabok őket is legyőzték, nem volt kegyelem. A gyermekeket eladták, a nőket egymás között elosztották, 750 férfit pedig Medina piacterén fejeztek le. A kivégzés vezetője a síita iszlám megalapítója, Ali Ibn Abi Tálib (Ali kalifa) volt, aki egymaga húsz ember fejét vágta le. A muszlim tradíció megjegyzi, hogy Medina piacterén patakokban folyt a vér. Sajnálatos módon a három zsidó közösség sorsát megpecsételte az egymás közötti ellenségeskedés: a nyilvánvaló veszedelem ellenére is jobban megbíztak a Mohamed vezette arabokban, mint egymásban.
2016. 12. 23. (XX/51-52)
