István király a Műcsarnok timpanonját díszítő, Haranghy Jenő által tervezett mozaikon.(Fotó: Shutterstock / PuzzlePix )
Ilyen kiemelkedő személyiségként tekinthetünk I. István királyra, akinek korszakos jelentőségű tette az államalapítás. Ahhoz, hogy a magyarság fennmaradjon és be tudja futni eddigi történelmi pályáját, elengedhetetlenül szükséges volt a korabeli nyugati típusú államberendezkedés megteremtése és a kereszténység felvétele.
A népvándorlás korában számos nép került hasonló döntési helyzetbe. Azok a népek, amelyek nem szervezték meg államukat és a kereszténységet elutasítva ragaszkodtak pogány vallásukhoz, többnyire teljességgel eltűntek a történelem színpadáról. Ezek közé tartoztak például a Kárpát-medencében a jazigok, alánok, roxolánok, gepidák, a Kárpátok keleti előterében a besenyők, kunok, az Elba és a Balti-tenger közötti vidéken a 10–11. században még népes törzsekbe tömörülő ljuticsok és obodritok. (A felsorolást még hosszan lehetne folytatni.)
A 10. század második felében Kelet-Közép-Európában több nép vezetői is arra a meggyőződésre jutottak, hogy szükség van a nyugati típusú államszervezet kiépítésére és a keresztény hit felvételére. Így lényegében párhuzamosan zajlott a lengyel, cseh és magyar államalapítás. A létrejövő államok között az egyik lényegi különbség abban állt, hogy mennyire sikerült megőrizni függetlenségüket a korszak meghatározó birodalmától, a Német-római Császárságtól. A csehek sem állami, sem egyházi tekintetben nem tudták megtartani önállóságukat. A cseh állam hamar betagolódott a Német-római Birodalomba, a cseh egyház pedig egészen 1344-ig a német mainzi érsekség fennhatósága alá tartozott. A lengyelek sikeresen tudták megteremteni egyházi függetlenségüket az önálló gniznói érsekség felállításával 1000-ben. A királyi címet azonban Vitéz Boleszló 1024-ben csak átmenetileg tudta elnyerni, amiről utódai kénytelenek voltak lemondani. A 11–12. században időnként még a német hűbéri fennhatóságot is el kellett ismerniük.
2024.08.16. (XXVIII/33)
