Mennyi látszott odalent a proletárdiktatúrából?
– A bánya egyfajta befogadó üzemként is funkcionált. Az úgynevezett deklasszált elemek, a Horthy-rendszer ilyen-olyan prominensei, hivatalnokok, egykori csendőrök, politikai üldözöttek kaptak itt munkát, ha hajlandóak voltak megfogni a lapát nyelét vagy a réselőgépet. A mélyben nem számított a múlt. Előfordult, hogy az üzemvezetőnek hat elemije volt, a csillésnek meg jogi diplomája.
Hol érte a forradalom híre?
– A seregben. 1954-ben hívtak be, és bár a bánya felmentett volna a sorkatonai szolgálat alól, úgy voltam vele, hogy azt a két évet csak kibírom. Nem gondoltam, hogy tizenkét évvel hosszabb lesz a tervezettnél. Esztergomba vonultam be légvédelmi tüzérnek, a kiképzés után motoros futár, gépjármű írnok és rádiólokátoros lettem. Egyik nap – 1956. október 23-án – lehajtottak minket az étkezőhelyiségbe, hogy hallgassuk meg Gerő Ernő beszédét. De hát kit érdekelt Gerő, amikor már csak egy hét volt hátra a várva várt leszerelésig? Oda se figyeltünk, mit mond. Éjjel huszonhárom órakor aztán riadóztattak. A lövegeket le kellett kapcsolni a gépkocsikról, és csak a személyi fegyvereinkkel indultunk el. Dorognál a defenzív tiszt, vagyis minden alakulat kötelező kelléke, az ávós azt mondta, hogy Budapesten felkelés van, és a csoportok fegyverhez és lőszerhez jutottak. A parancs – ami egyébként végig érvényben maradt – az volt, hogy csak viszonozni szabad a tüzet, mi nem lövünk senkire. A Bécsi úton értünk be Budapestre, bevártuk a hadosztályunkhoz tartozó 33. páncélos ezredet, és négyesével, ötösével felugráltunk a harckocsikra.
Budapest akkor már túl volt egy viharos éjszakán. Önök mit érzékeltek ebből az utcán?
– Szürkületkor már mozgolódni kezdett a város. Az emberek látták, hogy nem oroszok vagyunk, elkezdtek kiabálni, hogy „magyar katonák, ne lőjetek a magyar emberekre”. Megálltunk a Margit híd budai hídfőjénél, és a tömeg biztatott minket, hogy lőjünk a rakpartról felkanyarodó szovjet konvojra. De nem tehettük, mert egyrészt nem ez volt a parancs, másrészt abból nagy vérfürdő lett volna. Annyit tudtunk tenni, hogy elálltuk az útjukat, a népharag pedig kőesővel köszöntötte őket. Az oroszok nem tudtak mit kezdeni a helyzettel, látszott, hogy nem akarnak fölösleges mészárlást. Elkezdtek az emberek feje felett géppuskázni, úgy kopogtak a páncélosainkon a lövedékek, mint a jégeső. Csak a vakszerencsének köszönhető, hogy nem volt halálos áldozat.
Tudták, hogy milyen politikai játszmák zajlanak a háttérben?
– Annyit tudtunk, hogy október 30-án megállapodás született a szovjetek kivonulásáról, hogy elcsituljon végre a harc. Hétfőn már fel akarták vetetni a munkát az emberekkel. Ekkor három magyar hadosztály kapott arra parancsot, hogy zárja le a Budapestre bevezető utakat, nehogy a nyugvópont felé járó tárgyalásokat újabb összecsapások hiúsítsák meg. Tőlünk egy könnyű üteg egy szakasz közepessel kiment a Soroksári úti Juta-dombra, amerre a fővárosba délről érkező országút áthalad Budapest határában. Ott foglaltunk el tüzelőállást.
Parancsnokunk, Mecséri ezredes időközben Maléter Pál honvédelmi miniszter úr utasítására a parlamenti őrség parancsnoka is lett tíz harckocsival, és egy zászlóaljnyi katonával. Mivel a csapatkivonás üteméről, részleteiről szóló tárgyalások kint, a tököli szovjet parancsnokságon folytak, ő kísérte az orosz küldöttséget a Parlament, a követség és a tárgyalás helyszíne között. Mikor visszafelé jöttek, Mecséri megállt a Juta-dombi tüzérállásnál, és viccesen megjegyezte, hogy miközben megakadályozzuk az oroszok visszaszivárgását Budapestre, nehogy kirobbantsuk a harmadik világháborút. Csak viszonozni szabad a tüzet.
Miért ilyen fontosak ezek a részletek?
– Azért, mert Kádárék az itt történtek miatt először ötvenkettő, majd később további huszonöt magyar embert állítottak katonai bíróság elé. Hetet ki is végeztek, majd kiosztottak 364 év börtönbüntetést.
Akkor haladjunk tovább időrendben!
– Hajnalban eldübörgött előttünk Pest irányába egy nagy szovjet egység, de valaki tudott velük kommunikálni, így megfordultak és visszamentek. Később még egy egység érkezett. Állítólag ez volt az, amelyik a Tökölön letartóztatott Maléter vezette magyar delegációt szállította. A Szerov-féle KGB emberei voltak és velük azok a magyar ávósok, akik kimenekültek a fővárosból, mert féltek, hogy Pesten meglincselik őket. A későbbi tárgyaláson az ávósok azt állították, hogy ők kezdték a tűzharcot, hogy elriasszanak minket a lövegektől. Akárhogy is történt, mire odaértek, már állt a bál. A mi lövegeinknek nem volt ellenfél az ő konvojuk: két harckocsi, személygépkocsi, teherautó, Sztálin-orgona semmisült meg az ütközetben. Én itt golyószóróval lőttem. Mikor aztán a tüzelőállás fölött megjelent egy helikopter, tartani lehetett attól, hogy bemérnek minket, ezért úgymond megfontoltan visszavonultunk. Csak a Pesterzsébeti civil nemzetőrök maradtak ott, akik egyébként szintén derekasan kivették a részüket az ütközetből.
Úgy tudom, hogy ezt követően feloszlatták az önök egységét.
– Ekkor még nem. A Juta-domb után a kőbányai Határ úton is elfoglaltunk egy tüzelőállást. Itt nem alakult ki normális tűzharc az oroszokkal, mert épp továbbindulás előtt leptek meg minket, és a lövegek már menetkész állapotban voltak. Elszórt lövöldözés volt, majd továbbálltunk. Nem sokkal ezután kipróbáltuk egy bajtársammal a szovjetek egyik motorkerékpárját, én ültem az oldalkocsiban. Eszembe sem jutott, hogy másfél év múlva azért kapok majd kötelet, mert akik ezt meglátták, azt vallották a bíróság előtt, hogy én lőttem ki belőle az előző gazdáját. Az egyik úgynevezett tanú olyan szintkülönbséggel és olyan messze volt a helyszíntől, hogy egyszerűen nem is láthatott engem. De az ügyész szerint nem is kellett, hogy lásson, elég ha hallotta, mit tettem. Lényeg, hogy a Határ útról egy gimnáziumba mentünk éjszakázni, majd másnap szélnek eresztettek bennünket, miután a MOM gyárban leraktuk a fegyvereket. Nekem akkor már rég lejárt a kétéves sorkatonai szolgálatom, úgyhogy szépen hazamentem Komlóra.
És ott folytatta a civil életét, ahol abbahagyta?
– Visszamentem a bányába, elvégeztem a munkámat, és belevetettem magamat az udvarlás örömeibe. Persze végig ott lógott a fejem fölött Damoklész kardja. Mecséri ezredest már korábban letartóztatták a szovjetek, de a magyarok csak 1957 januárjában kezdtek foglalkozni a Juta-dombi ütközettel. Novemberben szereltem le, és egy év múlva, október 18-án éjszaka jöttek értem. Az apósjelöltemnek azt mondták, hogy együtt voltunk katonák, ezért megmondta, hol lakom. Ott volt a századosom és még két katona, plusz az ávósok. Elém tették a letartóztatási parancsot, és még a szomszédasszonyt is áthozták, hogy meglegyen a két tanú. Az autóban Pest felé a Szputnyik fellövéséről beszélgettünk. A bilincset csak Komló határában tették rám. Nem tűntek ellenségesnek, nem ütöttek, olyan volt, mintha egy kötelező gyakorlaton akarnának túl lenni.
A bajtársai közül másokat is föl tudtak kutatni?
– Minket nem volt nehéz beazonosítani, mert amit tettünk, katonai kötelékben tettük. Első körben nyolcunkat tartóztattak le, de aztán nemsokára már huszonöten voltunk bent. Nem volt benne logika, hogy kiket hoznak be, kik a tanúk és kik a vádlottak. Amikor aztán az iratbetekintés volt, találtam egy olyan papírt az egyik dossziéban, aminek a fele oroszul volt, a másik fele meg magyarul. Ebben Lascsenko altábornagy, Budapest városparancsnoka jelzi a feletteseinek, hogy „ellenforradalmi puccs” volt a Juta-dombnál, és tizenegy szovjet katona halt meg. Meghalt még öt ávós is, de az az oroszokat nem érdekelte. Mivel az ügyész – aki mellesleg 1956-ban az ügyészség forradalmi bizottságának alelnöke volt, és kézcsókkal köszöntötte a Budapestre érkező Mindszentyt – a tanúvallomások alapján tizenhét áldozatot számolt össze, ő tizenhét magyarra kért halálos ítéletet. A független magyar bíróság azonban a szovjet megrendelést vette figyelembe, és tizenegy kötelet osztott ki. Az egyik elítélt egy szívbeteg bajtársunk volt, aki elbújt, amikor elkezdődött a lövöldözés. Ennek azt mondta a bíró, hogy maga már azért is megérdemli a négy évet, mert félt. Nem nevetséges? Minket azért ítéltek el, mert lőttünk, őt meg azért, mert nem lőtt. Ez volt a legnagyobb 1956-os megtorló per a katonai bíróságon. Mikor már két éve ültünk, 1960-ban ugyanezért az ügyért további huszonöt embert ítéltek el.
Mit érzett az ítélethirdetéskor?
– Olyan volt, mintha egy tompa tárggyal leütöttek volna. Huszonnégy éves, életerős fiatalember voltam és szerelmes. Nem volt mindegy, hogy a jegyesem simogatja a nyakamat vagy a hóhér. Elkábultam, de meg tudtam őrizni annyira az emberi méltóságomat, hogy a hóhéraimmal szemben nem mutattam ki, mennyire megrettentem. Engem nem azonnal a kisfogházba vittek, mert már a tárgyaláson beszóltam az egyik smasszernak, így szereztem húsz nap szigorítottat, amit az ítélethirdetés után le is kellett laknom, nehogy átvigyem a másvilágra. A tárgyalóteremben az ügyész- és bírójelöltek, illetve a megölt ávósok hozzátartozói is ott ültek. Jól megnéztem őket a halálos ítéletek kihirdetése után, és nagy meglepetésemre nem kárörömöt, hanem megdöbbenést láttam az arcukról visszatükröződni. Emberibbek maradtak, mint a kádári megtorló gépezet.
Volt valamilyen kapcsolata ez idő alatt a családjával?
– Harminckét sort lehetett írni, ennyiben foglaltam össze a szüleimnek, hogy halálra ítéltek. Utána eljöttek meglátogatni az ifjú hölggyel, de csak kettőt engedtek be, így apám kint maradt. Annyira sírtak, hogy még én vígasztaltam őket, bármi megtörténhet másodfokon. Így is lett: jóváhagyták az elsőfokú ítéletet. Innen már csak egy lehetőség volt, az Elnöki Tanácshoz intézett kegyelmi kérvény.
Hogyan derült ki, hogy az önök perének tizenegy halálraítéltjéből hárman kegyelmet kaptak?
– Nem egyszerűen megmondták, hanem végigjátszották, mintha mennénk a kivégzésre. Kinyitották a zárka ajtaját, és kiabálták a nevemet. Két nagydarab smasszer megfogta az alsó és fölső karomat, és vittek. Csak arra lehetett gondolni, hogy eljött a vég. Az agy majdnem szétdurran, a szív ki akar ugrani a helyéről. Bementünk egy irodába, ott állt a bíró, az ügyész, a jegyzőkönyvvezető, az ügyvéd és még a hóhér is. Felolvasták, hogy elsőfokon mi az ítélet, másodfok ezt helybenhagyta, és a kegyelmi kérvényt az Elnöki Tanács elutasította. Itt tartottak egy hatásszünetet, és csak utána mondták, hogy az akasztást életfogytig tartó szabadságvesztésre változtatták. Aztán lehetett visszaballagni a cellába.
Tényleg csinált egy zendülést a börtönben?
– Ha zendülést nem is, de azt többször érzékeltettük a rabtartókkal, hogy mi nem köztörvényesek vagyunk, hanem politikai elítéltek. Amikor már túl voltunk az egyébként ránk is vonatkozó 1963-as amnesztián, és még csak meg sem indokolták, hogy miért maradtunk bent, akkor egyik nap szépen kisétáltam egy Társadalmi tulajdon védelme című előadásról. Három rabtársam jött még utánam. A törzsőr már fogta kint a fejét, hogy ebből nagy baj lesz, és lett is, mert másnap nagyon úgy nézett ki, hogy mégiscsak lesz akasztás. Kéz-láb bilincsben felvittek az országos börtönparancsnok-helyetteshez, ő volt a korbács. Kérdi, hogy mit kavarok, ilyen előadásokra még ő is be szokott ülni. Mondtam neki, hogy még szép, mert magának ez a foglalkozása, de én lakatos vagyok. Olcsón megúsztam: kétszer húsz nap szigorított, egy év összkedvezmény-elvonás, se levelek, se csomagok, se látogatás, se mozi, se sportfoglalkozás.
Mit értett azon, hogy a börtönparancsnok-helyettes volt a „korbács”?
– Kétféle smasszer volt, a kalács és a korbács, attól függően, hogy hogyan bántak az elítéltekkel. A többségük tudta jól, hogy miért ülök, és inkább csitított, ha túl sokat hőbörögtem, nehogy újabb bajokba keveredjek. De voltak szadisták is, akik rendszeridegen bűnözőként kezeltek.
Tizenkét és fél év után szabadult. Maga után nyúlt még a rendszer? Nem akart disszidálni?
– Az új Btk. bevezetésével az életfogytig tartó börtönt átváltoztatták tizenöt év szabadságvesztésre a „kegyelmes urak” – így hívtak minket, akiknek az Elnöki Tanács megkegyelmezett – pedig húsz évig ülhettek. Amikor szabadultam, hét és fél évet hagytam magam mögött, öt évre felfüggesztve. Lejelentkeztem a komlói kapitányságon, és visszatértem a bányába. Útlevelet a nyolcvanas évek közepéig nem kaptam. Jugoszláviába sem engedtek ki, amikor egy kvízversenyen nyolcnapos adriai-tengerparti utazást nyertem, és KISZ-es fiatalokat sem kísérhettem el Ausztriába egy Forma–1 futamra. Ezt leszámítva nem maceráltak.
Hogyan élte meg a rendszerváltást?
– Majdnem lemaradtam Nagy Imre újratemetéséről, mert a Politikai Foglyok Országos Szövetsége olyan meghívót adott, ami a 301-es parcellához invitált. Csak véletlenül tudtam meg, hogy ezzel egy időben lesz a Hősök terén az igazi megemlékezés. Litván Gyuritól kaptam egy oda szóló kártyát, így az első sorból néztem végig a kivégzett miniszterelnök rehabilitációját.
2008. 10. 24. (XII/43)
