A biztonsági kerítés madártávlatból. Kinek falaz az ENSZ? Fotó: Reuters
A hivatalos európai álláspont szerint Európa és Izrael kapcsolata erősebb, mint valaha. A kereskedelem mértéke egy évtized alatt megháromszorozódott. Izrael társult tag lett az unióban, tudósai
hosszas tárgyalások után végre hozzájuthatnak Európa 19 milliárd dollárnyi kutatási és fejlesztési alapjához. Miközben Európán antiszemita incidensek hulláma söpört végig, a Tel Aviv-i követségek előtt izraeliek állnak sorban EU-útlevélért. Bár Jeruzsálem nem felejti el a párizsi zsidó iskola és egy ír zsinagóga felgyújtását; Mikisz Theodorakiszt és Jose Saramagót; az Independent, az El País és a La Stampa antiszemita karikatúráit. Mindezek ellenére Európa és Izrael kapcsolata többé-kevésbé normálisnak mondható.
A felszín alatt azonban harag és düh feszül. Nem véletlen, hogy Daniel Bernard volt francia nagykövet egy londoni estélyen "szaros kis országnak", Polly Toynbee a Guardianban "az ocsmány Amerika közel-keleti képviselőjének", Mikisz Theodorakisz pedig "minden gonosz forrásának" nevezte Izraelt. Ma minden harmadik európai úgy véli, a zsidóknak nem lenne szabad a "holokauszt áldozataiként" feltüntetniük magukat. A közvélemény-kutatás eredményét január 27-én, Auschwitz felszabadulásának emléknapján tette közé egy olasz napilap. A Corriere della Sera szerint kilenc európai ország megkérdezett polgárainak 71 százaléka sürgette Izraelt, hogy vonuljon vissza az 1967-ben elfoglalt területekről. 48 százalékuk állítja, hogy a zsidóknak a pénzhez különleges viszonyuk van, és 15 százalék azt szeretné, ha Izrael nem is létezne. 68 százalék szerint Izraelnek joga van létezni annak ellenére, hogy a Saron-kormány "rossz döntéseket hoz".
Az európai média a Közel-Kelet legfőbb problémáját a "palesztin területek izraeli megszállásában" látja, és egyáltalában nem tulajdonít jelentőséget annak, hogy az arab világ Izraelnek még a létezéshez való jogát is elutasítja. Az európai közvélemény egy része ugyan elismeri Izrael önvédelemhez való jogát, ám e "védelem" nem jelentheti azt, hogy "uralkodjon más népek felett, mert az igazságtalan a palesztin néppel szemben". Mások pedig attól tartanak, hogy Izrael miatt egy újabb világháború kitörésének réme fenyeget. Theodorakisz úgy véli, hogy George W. Bush "agresszív politikája" mögött politikusokból, értelmiségiekből és üzletemberekből álló zsidó lobbi mozgatja a szálakat. A parasztvezér Jose Bove még a francia zsinagógák elleni merényletekben is az izraeli titkosszolgálat keze nyomát sejti.
Polly Toynbee a Guardianban baloldali álláspontot fogalmaz meg: Izraelt az őt
ért terrortámadások ellenére azért kell elítélni, mivel az "mi vagyunk, a miénk, a mi népünk, részben a mi teremtményünk". Izraelt Toynbee szerint a Nyugat hozta létre, óvta és ápolta a nehéz időkben, ennélfogva Európának erkölcsi és jogi felelősséget kell viselnie Izrael magatartásáért. Véleményének persze a valósághoz semmi köze. Izrael nem Anglia és nem Európa teremtménye – éppen ellenkezőleg. A munkáspárti angol kormányok mindent elkövettek, hogy a zsidó állam ne nyerhesse el függetlenségét. A baloldal számára a cionizmus a megtagadott álom. A szekuláris idealizmus dicsőséges tapasztalata mára militarizmussá, etnikai sovinizmussá és vallásos szélsőségekké fajult. (Az európai baloldal mára a palesztin ügy teljes és legfontosabb támogatójává vált.)
Izraelben mindezt teljesen másképpen látják: Izrael nem Európa népe. A száműzetés csaknem kétezer éve alatt Európa üldözte a zsidókat, mindegy volt, hogy vallásos vagy asszimilált zsidókról volt-e szó. A hatmillió európai zsidó lemészárlását még senki sem felejtette el. A függetlenségi háborúban pedig Izraelt egyedül az a Csehszlovákia segítette, amelyet Európa, hogy bőrét mentse, áldozatul dobott a náciknak. Bár az ötvenes években Jeruzsálem Franciaországgal és Angliával tartott, az 1967–1973 közti időszak óta Európa, Izraellel szemben, az arab világgal kötött máig tartó töretlen szövetséget. Izrael tehát semmivel sem tartozik Európának. Európa viszont – vélik sokan Izraelben – jobban tenné, ha töredelmesen megbánná a zsidók és Izrael ellen elkövetett bűneit.
Persze ez a vélemény sem mondható általánosnak. A zsidó államnak is megvan a maga Európája. A megtépázott és egyre fogyó baloldal még mindig példát és ösztönzést merít az európai tapasztalatokból, annak ellenére, hogy az izraeli–palesztin válság európai megoldási kísérlete,
Oslo, csúfos kudarcba fulladt. A legtöbb izraeli tudja, hogy az európai antiszemita cselekmények elkövetői a muzulmán kisebbségből kerülnek ki. A szélsőbal és -jobb pedig talán marginális jelenség az európai kontinensen. Ám az európai muzulmán lakosság száma mértani haladvány szerint növekszik, jelenleg több mint 16 milliónyian vannak Európában. Jeruzsálemet kifejezetten aggasztja, hogy az európai vezetés Izrael-ellenes retorikával és politikával akarja megvásárolni muzulmán kisebbségeit. Az európai békemozgalmak meg vannak győződve arról, hogy a palesztin terror az ellenállás legitim formája. Ezzel szemben az izraeli katonai akciók a szemükben törvényteleneknek minősülnek. Saront Hitlerrel együtt ábrázolják, Izrael számukra apartheid állam, a faji megkülönböztetés melegágya, míg a cionizmus
rasszista ideológia. Sem a média, sem a hivatalos politika nem foglalt állást ez ellen. A helyzetet jól jellemzi, hogy Hubert Vedrine egykori francia külügyminiszter "legitim felszabadítási mozgalomként" aposztrofálta a Hezbollah libanoni terrorszervezetet.
Izrael nem Európa gyermeke, de az oslói megállapodások igen. Ennek részeként a Nyugat megígérte: ha Izrael meghozza a szükséges áldozatokat, akkor Európa ennek megfelelően kompenzálja a zsidó államot. Izrael egy évtizeden át próbálta – az európai recept szerint – politikai és területi kompromisszum árán rendezni konfliktusát a palesztinokkal és az arab világgal. Mindhiába, mert Jasszer Arafat nem adta fel végső álmát, Nagy-Palesztinát a Jordán folyó és a Földközi-tenger között. Barak vezetése alatt Izrael egyoldalúan kivonult a dél-libanoni biztonsági övezetből, Szíriának felajánlotta a Golán-fennsíkot, a palesztinoknak pedig a területek 92 százalékán saját államot, Kelet-Jeruzsálem fővárossal. Arafat és Asszad elutasította Barak ajánlatát.
Arafat 2000-ben elindította az Al-Aksza Intifádát, az izraeli polgári lakosság elleni felőrlő terrorháborút. Európa számára ez lehetett volna az "igazság pillanata", ám Európa ekkor is megbukott. Azonnali hatállyal be kellett volna szüntetnie a palesztin terrorszervezetek támogatását. Jasszer Arafatnak Brüsszel havonta tízmillió eurót utal át a Palesztin Hatóság felmerülő költségeire. Izrael vádjaira, miszerint polgárait a palesztinok uniós pénzek segítségével gyilkolják, a fülük botját sem mozgatták. A Hamasz terrorszervezet "politikai" szárnyával csak erőteljes amerikai nyomásra voltak hajlandók szakítani. A tömeggyilkos Arafat továbbra is az unió támogatását élvezi, amely a hágai Nemzetközi Bírósághoz benyújtott véleményében is az arab álláspontot erősítette. Brüsszel szerint sem a palesztin terror, hanem az izraeli biztonsági kerítés az, ami sérti a nemzetközi jogot.
Az iszlám fundamentalista politikai irodalom szerint, ha Izrael elvész, Európa akadálytalanul hullik karjaikba. A zsidó állam megszűnése adja a jelet a világméretű iszlám forradalomra. Oslo kudarcot vallott, mert a palesztinok az izraeli áldozatok és kompromisszumok ellenére sem adták fel Izrael elpusztítására irányuló szándékaikat. Európa jobban tenné, ha vigyázó szemeit Izraelre vetné, mert ami ma Izraellel történik, az történik majd vele is. Oslo sikertelensége jelzi, hogy ha Európa nem változtat eddigi politikáján, hamarosan az iszlám terrorizmus áldozatává válik. A muzulmán fejkendő problémája még csak a jéghegy csúcsa. A fekete leves ezután következik.
2004. 02. 20. (VIII/8)
