Két iraki fehér zászlóval Nedzsefben. Bezárult az ostromgyűrű Fotó: Reuters
A fenti idézetek nyilvánvalóan ellentmondanak egymásnak. Mint ahogy minden hír, ami a nedzsefi szent mecset körüli állapotokról szólt. Az elmúlt napokban félóránként követték onnan egymást a legkülönfélébb tudósítások. Az például, hogy a Mahdi Hadseregének parancsnoka, a harmincas éveinek elején járó asz-Szadr hitszónok békésen átadta az iraki kormányzótanács küldöttjeinek a mecset kulcsait, de az is, hogy asz-Szadr kijelentette: a síiták utolsó csepp vérükig fognak harcolni az ellen, hogy embereit az iraki hadsereg katonái váltsák fel a mecset őrzésében. Az amerikaiak közölték, hogy nemhogy a mecsetbe, de annak még csak a kertjébe se hatolnak be, nem beszélve a világ legnagyobb – mintegy kétmillió sírt magában foglaló – temetőjéről. Ez után nem tudni, hogy hová tehető az ezt követő hír, miszerint az amerikai légierő harci gépei rakétazáport zúdítottak a magukat a temetőben elsáncoló síita milicistákra, az amerikai harckocsik pedig ostromgyűrűben tartják a szentély épületegyüttesét, s aknavetőik lövegei már a mecset falát rombolják. Felröppent az a hír is, hogy az amerikaiak asz-Szadrnak a mecsetben meghúzódó mind a négyszáz emberét letartóztatták, de ezt az a tudósítás követte, hogy a mecsetet a Mahdi Hadseregének ötszáz állig felfegyverzett milicistája őrzi. Mindebből csak azt tudni biztosan, hogy Nedzsefben teljes a káosz.
(Mecsetből fegyverraktár. Hetek, 2004. augusztus 19.) És azt, hogy a síiták szent városában dúló harcok során naponta átlagban száz ember hal meg. Az amerikaiak már beismerték, hogy amikor kitervelték az Irak elleni inváziót, mindenre gondoltak, csak arra nem, hogy a síiták ellenük fordulhatnak.
A háború elején az elemzők egyszerű képlete úgy szólt, hogy miután Szaddám Huszein a – kisebbségben lévő, a lakosság 40 százalékát kitevő – szunnitákra támaszkodva építette ki hatalmát, annak megszüntetéséhez az addig elnyomott síiták és kurdok automatikusan a szövetségeseikké válnak. De míg a háború első napjaiban e számításuk be is igazolódott, addig mára az amerikaiak és koalíciós partnereik legerősebb iraki ellenfelévé éppen a síitáknak a föld alól előbújt, radikális szárnya, az úgynevezett Mahdi Hadserege vált.
Mahdi – magyarul a síiták messiása – élharcosának, ha nem éppen egyenesen a Mahdinak vallja magát vezetőjük, Muktada asz-Szadr. A magát időnként hitszónoknak is nevező asz-Szadr mindenféle bölcseleti munkásság vagy publikáció nélkül, a szegény és a ranglétra alján elhelyezkedő mullahok támogatásával, de az elismert síita vallási tekintélyek jóváhagyása nélkül, pusztán politikai tevékenységével érte el, hogy a legradikálisabb réteg vezetőjévé váljon.
A Mahdi Hadseregének nevezett milíciájával az erőszak és a megfélemlítés példátlan légkörét teremtette meg néhány hónap alatt, ezáltal inkább Szaddám Huszein volt diktátorral rokonítható, mintsem a síita hagyományok bármelyik megteremtőjével vagy őrzőjével. Azt hirdeti, hogy a síita messiás, a Mahdi, a nyomtalanul eltűnt utolsó – sorrendben a tizenkettedik – imám bármely nap visszatérhet, méghozzá éppen Irakba. Hite, vagy demagógiája szerint a Mahdi várható megjelenésével az amerikaiak is tisztában voltak és vannak, és éppen azért rohanták le az országot, hogy elfoglalják, és megöljék a megváltót. Támogatói gyakran az "Imám – a messiás fiaként" emlegetik őt, aki Allah parancsainak végrehajtójaként jött a világra. A fiatal férfi ezért újabban azzal érvel, hogy hiába követelik tőle, hogy oszlassa fel a milíciáját, ezt nem teheti meg, mert az nem az övé, hanem a Mahdi Hadserege. A hely pedig, amit véd, Mohamed próféta unokaöccsének és vejének az utódlási harcban, i. sz. 661-ben megölt Ali ibn Abi Talib mauzóleuma, és az a fölé emelt mecset, az Ali imám mecsetje.
(Síiták, szunniták: miért gyilkolják egymást? Hetek, 2004. március 12.)
A síiták igazi vallási vezetője azonban nem Muktada asz-Szadr, hanem a legtekintélyesebb iraki síita méltóság, Ali asz-Szisztáni nagyajatollah. Asz-Szisztáni mérsékelt vezetőnek tűnik, aki hajlamos a kompromisszumra, de még a szunnitákkal való békekötésre is. Csakhogy asz-Szisztáni már jónéhány hete Londonban van, ahol egy szívkórházban kezelik. Az ő küldöttjeinek kellett volna asz-Szadrtól átvenniük a mecset kulcsait. Ám a hitszónok nem adta nekik oda azokat. A nagyajatollah pedig nem követelte tőle, mi több, nem is ítélte el ezért. Az amerikaiak és az ideiglenes iraki vezetés ugyan elvárta, de nem kapta meg tőle azt az állásfoglalást, amelyben megbélyegezte volna asz-Szadr cselekedeteit, csak a konfliktus békés rendezését sürgette. Távollétével, ugyan kimondatlanul, mintegy szabad utat adott Ijad Allavi kormányának és az amerikaiaknak a Mahdi Hadserege elleni erélyes fellépéshez, de hogy arról majd hogyan nyilatkozik, az e fellépés eredményétől függ. Ha ugyanis a milicistákat támadók felsülnek az akciójukkal, kárt okoznak a mecsetben vagy a mauzóleumban, akkor el kell ítélnie őket, ami azt jelenti, hogy asz-Szadr mellé áll, a mellé, aki mindemellett az ő tekintélyén is csorbát ejt. (Lapzártakor érkezett hírek szerint Ali asz-Szisztáni nagyajatollah mégis hazaindult. A CNN tudósítása szerint Bászrában arra szólított fel minden irakit, "hogy vonuljanak Nedzsefbe a város megmentésére".)
nagyításhoz kattintson a képre
2004. 08. 27. (VIII/35)
