És legfőképp: tudtak az ősbűnről. Az 1988. december 21-én Lockerbie felett elkövetett merényletről, amelyben megsemmisült a Pan Am légitársaság 103-as járata. A robbantásnak 270 áldozata volt, főként amerikaiak, de a gépen lévő 4 magyar utas is meghalt. Mint később bizonyossá vált, a terrorakciót egy líbiai titkosügynök, Mohamed Al Megrahi követte el, nyilvánvalóan a legmagasabb helyről kapott utasításra. (Az ügynököt tíz évvel később kiadták egy skót bíróságnak, életfogytiglanra ítélték, két évvel ezelőtti kiszabadulásának obskúrus története külön fejezet.)
Egyszóval Kadhafi iránt senki semmiféle illúziót nem táplálhatott; jelene a múltjában gyökerezik. Az utóbbi években igyekezett jó viszonyt ápolni mindenekelőtt Olaszországgal, amelynek érdekében állt, hogy Líbia feltartóztassa az észak-afrikai menekültáradatot, és végigölelgették Kadhafit az egymást követő angol kormányfők is, ha a British Petrol szerződéses érdekei úgy kívánták. Szégyenteljes folyamat volt, míg az egykori terrorista a Nyugat barátjává nemesült. Mégpedig annak ellenére, hogy elébb rendkívül alapos nyomozás derítette fel minden kétséget kizáróan a Pan Am-gép megsemmisítésében közreműködők személyét, majd 2003-ban a Biztonsági Tanácsnak átadott levelében Líbia kénytelen volt elismerni felelősségét a merényletért. Cserébe a terrorizmus hivatalos elítéléséért, meg a Lockerbie-áldozatoknak kifizetett jelentős kártérítésért, végül az ENSZ és az Egyesült Államok is bűnbocsánatot adott a diktátornak.
Bármennyire érthetőek azok a praktikus politikai szempontok - mindenekelőtt a líbiai olajtermelés stabilitásának garanciája -, amelyek Kadhafi hatalmának fenntartásában szerepet játszottak, nem kétséges, hogy elfogadhatatlan, erkölcstelen alku köttetett. Hosszú éveken át ajnároztak egy tömeggyilkost, aki végtére nem tagadja meg igazi természetét: aggálytalanul újra öl. Hogy megteheti, azért többé már nem egyedül ő viseli a felelősséget, hanem vele együtt mindazok, akik úgy döntöttek, hogy a tettek morális megítélésénél fontosabb a politikai ráció.