„Elsők lettünk, de nem győztünk…” – ezekkel a csalódott szavakkal kezdte kedd esti sajtótájékoztatóját Pier Luigi Bersani, a Demokrata Párt (PD) főtitkára, a baloldali koalíció vezetője. S valóban, a Corriere della Sera által egyszerűen csak „sokk” választásoknak nevezett hétvégi szavazásnak nemcsak a győztese nem lett, de alighanem egyik legnagyobb vesztesévé is avanzsált. A másik, talán még nála is nagyobb vesztes Mario Monti lett. Hiába mértek ugyanis még januárban a közvélemény kutatók 40 százalék feletti támogatottságot Bersaninak, s közel 20 százalékot Montinak, a választásokon az előbbi végül kevesebb mint harminc százalékot szerzett, az utóbbi pedig alig lépte túl a tíz százalékot.
Az olasz kétkamarás parlamenti választások ezzel ráadásul igazi patthelyzetet is teremtettek, olyannyira, hogy a La Repubblica értékelése szerint a választásokat követően az ország kormányozhatatlan. Az alsóházban különösebb gond még nincsen. Ugyan a Berlusconi vezette jobboldali koalíció (29,13 százalék) alig néhány tized százalékkal maradt csak le a baloldal mögött (29,54 százalék), az olasz választási törvények az alsóházban automatikusan 54 százalékos többséget biztosítanak az első helyezettnek. Bersani tehát könnyedén lehetne miniszterelnök, s az alsóházban biztos többséggel tudna kormányozni.
A probléma azonban a szenátusban van. Bár a baloldal itt is első helyet szerzett, de a szenátusi helyek kiosztása itt már más logikát követ, ami miatt a két koalíciót alig néhány szenátusi hely választja csak el egymástól: a Bersani vezette baloldalnak 119 helye van, míg a Berlusconi-féle tömörülésnek 117. Az igazi problémát a kormányzáshoz szükséges biztos többség, vagyis a 158 szenátusi szavazat megszerzése jelenti. Ez ugyanis a jelenleg politikailag reálisan számbavehető koalíciós lehetőségek nyomán kizárt. Hiszen hiába tudná Bersani a baloldal mellé állítani a Monti vezette jobboldali tömörülés szenátusi szavazatait (18), amire egyébként a kampány során mindkét tábor nyíltan utalást is tett, a többséget ketten együtt sem érnék el. A szenátusi többség pedig azért lényeges, mert Olaszországban a törvényhozás munkájához, a biztos kormányzáshoz a parlament mindkét házában stabil többségre van szükség. Úgy tűnik tehát, hogy a Bersani és a Monti-féle „Európa-párti” tömörülések rafinált választási stratégiája, amely a választásokon való önálló szereplésen, majd azt követően az eredmények ismeretében egy közös nagykoalíció felállításán alapult, megdőlt. Hiába állna elő ugyanis ez a koalíció, nem lenne kormányzóképes.
E stratégiát két olyan tömörülés váratlanul sikeres választási szereplése húzta keresztbe, amitől Európában mindenki tartott. A Silvio Berlusconi vezette jobbközép koalíció és a Beppe Grillo komikus által létrehívott 5 Csillag mozgalom lettek az olasz választások igazi győztesei. Bár a két csoportosulás szinte semmiben nem hasonlít egymásra, két dolog mégis erőteljesen egymáshoz kapcsolja őket: az olasz költségvetés rendbetételére irányuló Monti-féle reformintézkedések hangos elutasítása, valamint az Európa- és a németellenesség.
Berlusconi végzetes ölelése
Amikor Silvio Berlusconi volt miniszterelnök tavaly ősszel bejelentette, hogy újra „pályára lép”, s megméreti magát a következő választásokon, Európában Brüsszeltől Berlinig mindenkinek összerándult a gyomra. S mint az a választások eredményének ismeretében kiderült, nem véletlenül. Kereskedelmi televíziókból, napilapokból, magazinokból álló médiabirodalmára, rendkívül felkészült kampánystábjára, a Szabadság Népe (PdL) nevű politikai pártja mozgósítására, s a semmitől vissza nem riadó ígérgetésekre alapozott kampánya a választók jelentős részénél – a várakozások ellenére – újra bejött.
Berlusconi kampánya alapvetően három dologra összpontosított: az első fő cél a hangos szexbotrányokba keveredett és pénzügyi s egyéb visszaélésekkel vádolt Berlusconi hitelességének helyreállítása, személyének „tisztára mosása”, vagyis a megtévedt, de jó útra tért gyarló ember képének sulykolása volt. A második cél az egyértelműen a Monti-féle reformok ellen forduló rossz közhangulat szinte gátlástalan meglovagolása volt, hangos kirohanásokkal az Európai Unió, az euró, valamint Berlin és Angela Merkel ellen. A harmadik pedig az olyan kampányígéretek, amelyekbe a nemzetközi befektetők háta ugyancsak beleborsózott. Ez utóbbiak közül is kiemelkedik az ingatlanadó eltörlésére valamint a nyugdíjak felemelésére tett ígérete. A közel kétezer milliárd eurós adóssággal küzdő Olaszország hitelezői számára ez ugyanis maga lenne a rémálom.
Bár XVI. Benedek pápa lemondása az olasz média egész pályás letámadását az utolsó két hétben némileg háttérbe szorította, ez a rendkívül erőteljes populista médiakampány alig másfél hónap alatt mégis szinte duplázni tudta Berlusconi január eleji támogatottságát. A patthelyzetet eredményező választási eredmények ismeretében pedig a volt miniszterelnök kijelentette: Montival soha nem lépne koalícióra, de a baloldal előtt az „ajtaja nyitva áll”. Azzal azonban Itáliában mindenki tisztában van, hogy a baloldal számára Berlusconi „ölelése” ugyancsak végzetes lenne, s ebbe a kompromisszumba még az „országmentés” érdekében sem szabad belemenni. Akkor jöjjenek inkább az új választások.
2013. 03. 01. (XVII/9)
