A legkínosabb mindez a nemrégiben az Európai Bizottság elnökévé kinevezett luxemburgi illetőségű Jean-Claude Juncker számára, aki 18 éven keresztül miniszterelnökként és pénzügyminiszterként volt felelős a nagyhercegség adóhatóságának működéséért. „Erkölcsöt és etikát próbálok vinni az európai adóügyekbe…” – nyilatkozta még júliusban a most nagyon kínos helyzetbe került Jean-Claude Juncker, aki akkor még amellett is határozottan kiállt, hogy országa nem adóparadicsom. Ez utóbbi kijelentését ma már igen nehéz lenne védeni, hiszen a több tízezer kiszivárogtatott dokumentum ipari méretekben űzött adóelkerülési praktikákról lebbenti fel a fátylat. Ráadásul olyanokról, amelyeknek kialakításában a luxemburgi adóhatóság kvázi adótanácsadóként működött közre.
A német Süddeutsche Zeitung birtokába került dokumentumok részletesen, olykor bonyolult ábrákkal illusztrálva mutatják be, hogyan is működött az egyes konkrét cégek esetében az adók eltüntetése. Az érintett cégek köre pedig igencsak illusztris, hiszen van itt európai, amerikai, sőt ausztrál konszern egyaránt, többek között az IKEA, a FedEx, a Pepsi, a JPMorgan, a Heinz, a Procter&Gamble, az Amazon, a Deutsche Bank és még sokan mások. Az adóelkerülési technikák lényegében mind azon alapultak, hogy a multinacionális konszernek az árbevételük egy tetemes részét ügyes trükkökkel luxemburgi illetőségű érdekeltségeikhez irányították, hogy azok ott minimális, sokszor 1 százalékos vagy az alatti adókulcsokkal adózzanak, s ezzel megspórolják az otthoni, gyakran bőven 10 százalék feletti nagyságrendű társasági adókat. Bár a rendszer lényege mindenhol ez volt, az iratokból nagyon világosan látszik, hogy minden nagy cég esetében egyénre szabott megoldásokkal operáltak. A Deutsche Bank például nagy értékű ingatlanügyeit bonyolította luxemburgi befektetési társaságain keresztül, az Eon vagy a Fresenius Medical Care pedig a luxemburgi telephelyein keresztül nyújtott nagy értékű belső hiteleket, s ezzel az árbevételük egy jelentős részét Luxemburgban minimális adókulccsal adózó kamatbevétellé konvertálták. A hasonló módszerekkel eltüntetett adók nagyságrendje az elmúlt években óvatos becslések szerint is több milliárd euró lehetett.
Az iratok napvilágra kerülése óta azonban mind az érintett nagyvállalatok képviselői, mind a luxemburgi hatóságok siettek leszögezni: mindaz, ami most részleteiben is kiszivárgott, lényegében korábban is ismert volt, egyébként pedig teljesen legális, s abban semmi olyasmi nincsen, ami akár a luxemburgi, akár az európai törvényekbe ütközne.
Luxemburg jelenlegi miniszterelnöke, Xavier Bettel pedig némi malíciával megjegyezte, hogy „amit Luxemburg csinált, az rendben van. Vagy azért emeljük az adóinkat, hogy az eladósodott szomszédainknak jobb legyen?” Az Európai Bizottság azért ezt nem egészen így látja, hiszen két nagy cég esetében már korábban vizsgálatot indított, ahol azt kutatják, vajon az adóelkerülési trükköknek köszönhetően szert tehettek-e ezek a cégek jogosulatlan versenyelőnyre. Ám a konkrét vizsgálatok ellenére nem valószínű, hogy a kiszivárgott dokumentumok miatt bírósági perek tömege fog indulni, vagy esetleg milliárdos kártérítéseket kell majd az érintett cégeknek fizetni, hiszen az adóelkerülési céllal létrehozott céghálók, illetve az említett ügyes belső megoldások, úgy tűnik, valóban legálisak, ráadásul ezek megkonstruálásában komoly szakemberek s nagynevű multinacionális adótanácsadó cégek, mint például a PriceWaterhouseCoopers is részt vettek.
A nemzetközi sajtóban immáron Lux-Leaks néven elhíresült ügynek éppen ezért nem annyira a jogi vagy a gazdasági vetülete az igazán érdekes, hanem a politikai. Az ügy pikantériáját ugyanis Jean-Claude Juncker személye adja, aki nyár óta az Európai Unió legfontosabb ügyvivő szervének, az Európai Bizottságnak az elnöke. Juncker elnök úr ugyanis új hivatalának elfoglalása előtt közel tizennyolc éven át volt Luxemburg miniszterelnöke illetve pénzügyminisztere, vagyis nehezen elképzelhető, hogy a miniállam ilyen befolyású vezetőjeként nem volt tudomása a rendkívül tudatosan és szisztematikusan kiépített adóeltüntető praktikákról, amelyekhez a luxemburgi adórendszer legalább ilyen finom precizitással volt hozzáépítve. Ráadásul korábban is köztudott volt Junckerről, hogy Luxemburg sajátos adórendszerét mindig is vehemensen védelmezte, s igyekezett az EU minden, a helyzet normalizásálára irányuló törekvését gáncsolni. Nem véletlen ezért, hogy az iratok napvilágra kerülése után szinte azonnal a politikai bomba is robbant. Az Európai Parlament euroszkeptikus frakciói rögtön felkapták az ügyet, s a leginkább EU-kritikus angol sajtó részleteiben közölte a szövevényes adótrükköket, külön hangsúlyozva, hogy mekkora kárt okozott mindez az angol költségvetésnek. Olaj volt a tűzre, hogy az ügy kirobbanása után Juncker napokra eltűnt a nyilvánosság elől, majd amikor végül sajtótájékoztatót tartott, jogilag ugyan korrekt, de távolról sem megnyugtató nyilatkozatával inkább csak fokozta a zűrzavart. A kereszténydemokrata politikus közölte ugyanis, hogy jelenlegi pozíciójában nem nyilatkozhat „Luxemburg miniszterelnökeként általa megismert ügyekről…”, egyébként pedig szerinte „nem történt jogsértés”. Juncker véleménye szerint a megoldás az lenne, ha a tagországok adórendszerei között fennálló különbségeket felszámolnák. Újságírói kérdésre válaszolva pedig úgy vélte, akkor is megválasztották volna az Európai Bizottság elnökének, ha a dokumentumok korábban napvilágra kerülnek.
Az ügy mindenesetre a héten odáig jutott, hogy a képviselők tíz százalékának aláírását megszerezve egy euroszkeptikus kispárt, a Szabadság és Közvetlen Demokrácia Európája (EFDD), valamint a szélsőjobboldali francia Nemzeti Front kedden közösen bizalmatlansági indítványt nyújtott be Juncker ellen. Persze nem valószínű, hogy a parlament kétharmadának többségét sikerülne meggyőzni Juncker alkalmatlanságáról, már csak azért sem, mert a nagy frakciók eddigi nyilatkozataikban mind kiálltak mellette, a német külügyminiszter, Wolfgang Schäuble pedig kifejezetten megvédte. Az azonban bizonyos, hogy Jean-Claude Juncker nem így képzelte elnökségének kezdetét, hiszen szavahihetősége erősen megkérdőjeleződött, politikai hitelessége pedig szinte egészen biztosan csorbát szenvedett. Egyedül az euroszkeptikusok örülhetnek, hiszen ők most jó időre kellő mennyiségű muníciót kaptak EU-ellenes érveikhez.
2014. 11. 21. (XVIII/47)
