Az orvhalászoknak nagykanállal jut. Nem luxus Fotók:
Kommerszant
A tokhal ikrájából készülő híres delikátesz, a kaviár, nemcsak a színéről
nevezhető feketének. Hivatalos adatok szerint a legálisan kitermelt egész évi kaviármennyiség
annyira lenne csak elég, amennyi mondjuk Moszkva lakosságának kell ahhoz, hogy méltón
ünnepelhessen meg egy-egy jeles napot, például május 9-ét, a győzelem ünnepét. Nem
nehéz kitalálni, hogy ennek többszöröse a valós forgalom – itt kezdődik a történet.
Ártér a Volgán
Alekszej orvvadász. Már az apja, a nagyapja, dédapja és ükapja is az volt. Igaz, az
apának és a nagypapának még volt emellett egy fal-állása is, Alekszejt azonban nem
érdeklik a formalitások. Ő csak a hallal foglalkozik, mindig éjjel és mindig egyedül.
Két évvel ezelőtt vett magának egy olyan motorcsónakot, ami messze gyorsabb, mint a
halfelügyelőségé – úgyhogy tőlük nem fél. Tartani csak a zsaruktól és a határőröktől
tart: az előbbieket lefizeti, az utóbbiak elől pedig az ártér zugaiban bujkál.
A Volga errefelé nem úgy fest, mint egy folyó: számtalan külön nevet viselő kis
mellékágra szakad. Némelyikük valóságos sivatagon folyik keresztül, ahol tevéket látni
és töviseket. Itt nincsenek törvények, még farkastörvények sem. Ha itt egyszer
kiraknak valakit, soha senki nem talál rá többé – csak a távoli gázgyár fáklyája
fog lobogni felette, mint valami örökmécses. Persze, máshol sem veszélytelen. A múlt
héten – meséli Alekszej, miközben elkísérjük őt "munkába menet" – kiment
egy halász a tengerre és nem tért vissza. A társai szerint részeg lehetett, és
elvesztette az uralmát a hajó fölött a viharos vizeken. Alekszej szerint viszont inkább
lelőtték: vagy a határőrök vagy a "tatár szakszervezet" – ahogy errefelé a
helyi maffiát hívják.
Tavasszal a Volga kiárad és ellepi a partok nagy részét. Amikor ez a sekély víz
felmelegszik, jönnek a tokhalak ívni. Az orvvadászok számára ez a főszezon: az ártér
fenekén jó sok pengeélesre köszörült, spárgára erősített horoggal várják a
halakat. A metódus igen egyszer?: az íváshoz készülő tokhalak a fenékhez dörzsölik
magukat, a horog úgy hatol a hasukba, mint a vajba. Amikor fennakadnak, nem is próbálnak
elmenekülni. Csak várnak egyhelyben, amíg a spárgánál fogva ki nem húzzák őket,
és csak akkor kezdenek védekezni, amikor levegőre kerülnek: farkukkal pofon legyintik
kihúzójukat vagy lesöprik a csónakról az elemlámpát. A tusa most nem tartott sokáig
– Alekszej gyakorlott mozdulattal üti tarkón, a hal elalszik. (Errefelé még soha
senki nem találkozott döglött tokhallal, csak "alvóval".)
"Ez olyan fajta, hogy még a dinoszauruszoknál is tovább él – mesél Alekszej (miközben
elválasztja a hal fejét a törzsétől: látható lett az agya is – szakasztott olyan,
mint egy emberé, de csak akkora, mint egy gyerekököl, a velő még ütemesen meg-megrándul)
–, nincs is csontja neki, csak porcogója. Járt itt egyszer valami moszkvai bankár, a
torkán akadt egy porcdarab..., meg is halt. A tokhal nem hal meg soha. Még a vágódeszkán
is mozog. Még sütés közben is mozog, sőt még a fogaid között is" – teszi hozzá
és nevet.
Az ártérben a halfogás egyszer?bb és veszélytelenebb – de a nyílt tengerre is ki
kell néha menni, mivel itt már kevés van. A hal ugyanis a mélyebb részeket keresi, az
itteni folyóágak pedig hínárosodnak. Tisztításukhoz speciális technológiára van
szükség, az pedig sokba kerül. Alekszej elmondja: jövőre arra az elnökjelöltre
szavazna, aki biztosítaná a folyómedrek tisztítását. Neki nem is kell több az államhatalomtól.
A halikrának 300 rubelért adja kilóját, vagyis éppen 12-szer olcsóbban, mint Moszkvában.
A nyáron keresett összeg csak az ennivalóra, új ruhára, a gyerekek tankönyveire elég;
valamint arra, hogy ötévenként új csónakot vegyen magának.
Egy méretes fogás. A tokhalak nem adják könnyen magukat
1999. 11. 06. (III/44)
