Dögös Mari, van egy cigid?

A Dzsumbuj. Szemét állapot Fotó: Somorjai L.

Emberek jöttek-mentek az idők során, a Dzsumbuj megmaradt annak, ami – szégyenfoltnak a lelken, bélyegnek a homlokon. Ahogy belépek, az udvaron váratlanul dermesztő látványban van részem. Két suhanc pisztolyt szegez rám a gangról. Értetlenül állok arcukat fürkészve, s közben átvillan az agyamon, talán mégsem volt halott ötlet pénztárcámat, irataimat, autómat otthon hagynom. Ott állok fényes nappal, zsebre dugott kezemben diktafonnal és – röhej, de – fogalmam sincs, mit kéne csinálnom. A külvilág, az utca zaja alig tizenöt lépésnyire bezárul mögöttem. Nem messze tőlem kifordul egy földszinti ajtó. Kisfiú lép ki rajta állig bebugyolálva, utána fölbukkan anyja is. A pisztolyok csöve feléjük fordul, az asszony – elképesztő – hanyag pillantással veszi tudomásul, hogy utánam ő a célpont. Szeme se rebben, amíg elhaladnak mellettem. Érzem, lazulok. Kezdem felfedezni a poént a jelenetben, és valami bárgyú vigyort a fiúk arcán. A fegyverek ugyanis patronosak. Közelebb lépek. Enyhe mosollyal próbálom feloszlatni az idegeneknek kijáró bizalmatlanságot. Jelzem, vevő vagyok a humorra.

– Szevasztok srácok, egy újságtól küldtek, beszélgethetnénk, feltéve, ha nem lőttök agyon?

Nevetnek, nevetünk, felhívnak. Kis helyiségen át – valami előszoba lehet – egy konyhafélébe vezetnek.

A plafon két méter húsz centinél. Akaratlanul is összehúzom magam. Azonnal megfog a lerobbant vasúti várótermeket idéző jellegzetes, semmivel össze nem téveszthető hangulat, a kockás kőpadló, a zöld olajfestékkel félig bemázolt fal, hiányzó vakolat és az elmaradhatatlan savanyú szag. Szék sehol. A szobákban sem, ezért egy ágyra ülök. Szemben velem a sápadt szekrénysor polcáról, egy keretből maga a bérlő mosolygós képe mered rám, mintha meg akarna győzni életének egy boldog epizódjáról. Szemem fölött egy technikai csoda: ereszcsatornából fabrikált hősugárzó. Melegnek meleg, mint ahogy életveszélyesnek is életveszélyes.

– Ekkora a lakás? – kérdezem.

– Ekkora – válaszol az idősebb, olyan kigyúrtka, nemsokára talán felnőtt lesz.

– Hányan laktok itt?

– Úgy tízen, tizenketten – szól a másik, a baseballsapkás.

– Ebben a kis lakásban? Hogy fértek el ennyien? Egyáltalán hány négyzetméter ez?

– Huszonvalahány. Nem tudom, még nem mértem le. Az ágyakat meg kinyitjuk

(Huszonhat négyzetméteresek a dzsumbuji szoba-konyhás lakások – a szerző.) Közben az ágyon a takarók alól boglyas hajú leányka bújik ki – lehet vagy kétéves. Hatalmas vajas kenyeret szorít magához, mindent összemaszatol. Olyan csendben volt, jó, hogy nem ültem rá.

– gyerekek is vannak, négyen-öten, a többi felnőtt. Ismerek olyant, ahol tizenhárom gyerek is van.

– Ők itthon vannak?

– Elmentek munkába.

– Milyen itt az élet, nem veszélyes környék ez?

– Nem olyan veszélyes. Ha van valami gond, lerendezik egymás között, ha nem, akkor háború. Előszedi mindenki, amije van. Azoknak is van emberük, tuti.

– Bandák vannak?

– Én nem ajánlanám, hogy a kezük közé kerüljél.

– Nekem azt mondták, itt minden van az égvilágon. Drog, prostik – készüljek fel.

Bólogatnak, lapos pillantással méregetnek, mire a testépítő-palánta kimegy a konyhába, nem látom, mit csinál, onnan magyaráz nekem.

– Tudod, vidékiek vagyunk. Ha adnak itt interjút, akkor adnak érte pénzt. A múltkor jött egy ilyen pali, azt mondta, ad pénzt, csak beszéljek. Kérsz kávét?

Hamarosan kis m?anyag pohárban meg is kapom az italt, finom. Zavar, hogy a pisztolyokat végig a kezükben tartják. Óvatosak, idegesek, látszik, nemigen tudnak hova tenni. Az izomka töri meg a csendet.

– Nemsokára veszem az igazi pisztolyt!

És ki akarja lőni a villanykörtét a patronossal.

– Miért? Ennyire kell?

– Kell, muszáj ide – feleli.

A konyhában elköszönök. Pont ott álltam meg, ahol éjszakánként egy hatvannégy éves férfi szokott aludni. A kövön. Egy emelettel feljebb aprócska nénivel elegyedek szóba, aki be is hív. Nem akarja, hogy lássák, kivel beszélget.

– Mióta lakik itt?

– Csak ötven éve. Akkor palota volt, munkásemberek lakták. Én hét gyerekkel jöttem ide. Itt nőttek fel. De akkor minden embernek dolgozni kellett. Rengetegen voltunk ebben a kis szobában. A lányom feltört egy mosókonyhát és felhurcolkodtak az apró gyerekkel. Jöttek a rendőrök, és visszadobáltak mindent. Mikor másodjára felhurcolkodtak, akkor már itt volt a tévé is. Na mindegy. Bent maradtak a mosókonyhában.

– Mit szólna hozzá, ha lebontanák a telepet?

– Isten őrizz! Ezt a rablótanyát megszüntetni? Hát volna lelkük?

– Tényleg rablótanya?

– Az hát.

– Meg szokták látogatni a gyermekei? Nem féltik itt?

– De, haragszanak is. Bármelyik befogadna, ha mennék – mondja tűnődve.

Igyekszik emlékei közül kiválasztani számomra valami olyat, ami fontos lehet.

– Mióta romlott le a telep? Nekem azt mondták, egyedül ne is merészkedjek ide.

– Bizon\'-bizon\'. Idefigyeljen. Volt a nyáron az az őrült razzia. A rendőrnőt ott ütötték le a sarkon. Ezek már csak a komendósoktól félnek. Az egyik úgy behúzott egy csibésznek, hogy felrepedt a szája. Mert pofázott. Régen mások voltak a rendőrök. Járt ide az a nagyfejű. Hát az nem ijedt meg a saját árnyékától sem. Ilyen kell ide! Nemrég láttam egy csomó rendőrt az egyik lakásnál, és látom, hogy az ember sír. Míg elvitte a kislányát az iskolába, föltörték a lakását. Lepedőbe tették a tévét, a videót. Tinédzserek voltak, itteniek.

– Volt itt gyilkosság is?

– Még nem volt – elbizonytalanodik. – Nem tudom a pincébe\' nincs-e? Ma meg a folyosó végén azért sírt az a k, mert a férfiak elmentek valahova betörni, és a kamera felvette őket. Na, most elviszik az unokáját is. Kár érte, gyerek még.

És csak beszél, beszél tovább.

– A szomszédom betörő – állítja egy másik hölgy, de megijed, mert nem szeretné, ha a neve bárhol is szerepelne. – Az alattam levő szinten is. Balra fent prostituáltak laknak, tele van velük a telep. Nincs itt erkölcs, a fiatalok pedig hamar megpróbálnak mindent. Ezt látják, ezt csinálják. Már szellenteni sem lehet, hogy ne tudna róla valaki. Nyáron a legdurvább, mert a bűzt nem tudja elnyomni a hideg. Az egyik családért éjjel jöttek a rendőrök, a folyosó végig véres volt, amikor lemostam. Aztán van itt lenn egy bolt, a tulaj kiszaladt egy piros lámpánál álló Barkashoz és levett róla egy nagy, csokival megrakott dobozt, mire a vezető kiszállt, és jól helybenhagyta. A szétszóródott csokit behozták a Dzsumbujba, akkor mindenki azt ette. Amit a lopásból összeszednek, itt bent árulják – mondja az aszszony.

– Mit mondjak még? Az ételhordó fiú kocsijának a kerekeit kiszúrták, az alumínium edényeit kajástól vitték el, hogy pénzzé tegyék. Az azóta mindig rohan. Elege lett a leckéből, elátkozott ez az egész hely – ömlik továbbra is a szó az asszonyból.

– Ha kábítószert akarnék venni, hova kellene becsöngetni?

– Menjen a kocsmába, az is itt van. Ott vehet, ha már megismerik.

Egy emelettel feljebb rám szólnak: – Ki maga? Tévés vagy micsoda, újságíró? Hozzanak egy bombát oszt robbantsák fel az egészet!

Hangoskodásunkra mások is kigyűlnek.

– Hé, Dögös Mari, nincs egy cigid? – kiált egy huszonéves lány a túloldalra.

– Várjá\'! Írjanak, azt is írják meg, hogy két napja nincs gáz, meg fogunk veszni! Már telefonáltam a tévének, hogy jöjjenek ki.

– A gázt ki tudják fizetni?

– Nehezen. Mások villannyal fűtenek, az olcsó. Pedig sok lakásban nincs is villanyóra. Amikor kijöttek lecserélni az órákat, mellettem a szomszéd nem akarta beengedni őket. Beállt a küszöbre és ordítozott velük: "Menjenek a francba! Ez nekünk nem kell!"

– Mi van azokkal a lakásokkal, amelyeken nincs ablak? Ott is laknak?

– Nincs semmi, ki van szerelve minden, még a vezetéket is kiszedik a falból. Budi.