Szürke, mocskos kapualj, rozsdás villanykörtecsonk, falakra száradt vizelet. Az Illatos úti lakótelep. Hatvanéves "luxus" nyomortelep, a köznyelvben: Dzsumbuj. Lidérces álom ez, lakatlan vagy inkább lakhatatlan sziget a pesti miliőben, tele Robinsonokkal, partra vetett, életből kisodródott hajótöröttekkel. A Horthy-rendszer kirakatpolitikájának látványos gesztusa, egy olyan szociálpolitikai jótett a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus alkalmából, amire lehetett hivatkozni. Egy biztos: a környék bádogvárosaiban tengődő munkásemberek 1938-ban rendezettebb körülmények közé kerülhettek, de a sorsukban, életszemléletükben újra és újra viszszaköszönt a levakarhatatlan múlt. Titkolt és szégyellt nyomortelep volt ez a Rákosi-, majd a Kádár- érában is, és rendszerváltás ide vagy oda, a 2001. évi millenniumi ünnepségek hatvanmilliárdos csillogása sem ért el idáig. Pedig az Illatos út ott bűzlik az új Nemzeti szomszédságában.