Két mérkőzés, három rúgott, kilenc kapott gól. És nulla pont. Dupla nulla - mondhatnánk a magyar válogatott fenti teljesítménye kapcsán. A keddi, amszterdami mérkőzést követően azonban mégis árnyaltabb a kép - vagy legalábbis árnyaltabbak az érzelmeink. A megrendítő budapesti 0-4-es fiaskó után a magyar válogatott egy elfogadható teljesítménnyel rukkolt elő Hollandiában, pontot azonban ott sem sikerült szerezni. Annak ellenére sem, hogy az 50. percben még 2-1-es győzelemre állt a világsztárokból álló világbajnoki ezüstérmes Hollandia ellen. Rendkívül frusztráló: a vége 5-3 lett. És nem ide.
„Szembetűnő probléma, hogy a játékosok sokszor képtelenek megragadni a kínálkozó lehetőségeket - magyarázta a Heteknek Mészöly Kálmán, egykori szövetségi kapitány és válogatott labdarúgó. - Ahogy elhangzik a Himnusz, máris érezni lehet rajtuk, hogy elszáll a bátorságuk. Pedig vagány srácokra lett volna szükség most is. Nagyobb hittel kellett volna futballozni 2-1-es vezetésnél, és kőkeményen ki kellett volna használni a helyzeteinket is! - jelentette ki »Szőke Szikla«. Majd folytatta a gondolatmenetét: - Teljesen el kell különíteni a két mérkőzést! Őszintén szólva, én azon a véleményen voltam a mérkőzéseket megelőzően, hogy a hazai találkozón akár a győzelem is meglehet. Láttam az edzőtáborban a fiúkat, azt, hogy mennyire jól dolgoztak, és látszott rajtuk a megfelelő magabiztosság is - egyszerűen nem is gondolhattam másra, csak a győzelemre. Úgyhogy én már előre megvettem a jegyet Hollandiába is. Aztán jött a hidegzuhany a Puskás-stadionban. Az amszterdami mérkőzés azonban egy más találkozó volt, és én nagyon sajnáltam a fiúkat, hogy nem tudtak pontot szerezni ezen a találkozón. Ebben a mérkőzésben volt már valami! Volt ritmus, volt játék. Az persze, hogy milyen következtetést lehet levonni, jó kérdés. Nem lehet elfelejteni ugyanis, hogy a rideg valóság, az a szerzett nulla pont.
De mégis fontos, hogy előrenézzünk, és próbáljunk meg ebből a hollandiai produktumból építkezni. Ez alapján ugyanis még a második hely megszerzése sem lenne irreális – fejezte ki reménykedését Mészöly, aki beszélt a közönség válogatotthoz fűződő viszonyulásáról is. – Nagyon sokan csalódtak az első mérkőzést követően, de azért ne feledjük el, hogy a 0–4-es vereséget követően mennyien utaztak el most Hollandiába, csak azért, hogy élőben megnézzék a magyar válogatottat! Szóval, a bizakodás egy pozitív dolog, mert hát kérdem én: mi mást csináljon az ember? – tette fel a nagy kérdést a szakember. Mészöly a válogatottat körülvevő adottságokról is szólt egy-két szót: – Sajnos, a hazai bajnokság színvonala is borzasztóan rapszodikus: korábban volt egy kis emelkedés, aztán újra visszaesett a színvonal. De érthető ez, hiszen a pénztelenség mindenre rányomja a bélyegét, így a futballra is. Én nagyon drukkolok a futballunknak természetesen, de azt hiszem, nagyon nehezen indulnak be itthon a pozitív folyamatok. Azt azonban mégis fontosnak tartom, hogy bizakodóan álljunk a dolgokhoz” – fejezte be Mészöly.
Hasonlóan látja a dolgokat az egykori kiváló csatár, Esterházy Márton is. A válogatottban is megfordult egykori Honvéd-játékos – aki 1984-ben az utolsó olyan magyar gólt lőtte a hollandoknak, amely győztes meccsen született – kifejezetten bizakodó a válogatott következő mérkőzései kapcsán. „A vereség ellenére sem tartom irreálisnak, hogy esetleg a második helyre odaérjünk. A csapat játékán természetesen nagyon sok javítanivaló van – elég a védelemre gondolni, ami kissé „gólképesnek” bizonyult hátul, sajnos. Ami azonban számomra is megfejthetetlen, hogy miért játszik ilyen önbizalom-hiányosan a válogatott hazai közegben, Budapesten, míg mondjuk Amszterdamban miért bátrabbak a játékosaink? Ezen is el kell gondolkodnunk!” – jegyezte meg Esterházy. A mexikói világbajnokságot megjárt futballista hozzáfűzte: „Nekem az a véleményem, hogy a nézőknek mindig fontos kell, hogy legyen a válogatott! Ne felejtsük el, hogy ezeken a srácokon egy címeres mez van, ezért támogatni kell őket akkor is, ha nem úgy megy nekik, ahogyan azt várnánk. És nemcsak akkor, ha sztárfocisták érkeznek Budapestre, mint például most, hanem akkor is, ha mondjuk egy kis csapat ellen futballozik a válogatott. A futballmérkőzések ma már kultúrprogramot jelentenek Nyugat-Európában – valahogyan csak nálunk veszi körül egy furcsa kettősség a labdarúgás közegét” – fejezte be gondolatmenetét Esterházy Márton.
Teljesen másként látja azonban a helyzetet a hazai futball „nagy kritikusának” tartott Hegyi Iván. „Az történt, amit várni lehetett: tehát, hogy egyetlen pontot sem szerzünk végül – kezdte a szakíró. – Sőt, tulajdonképpen a lehető legrosszabb forgatókönyv szerint alakultak a dolgok, ha a 9–3-as összesített gólkülönbséget vesszük alapul. De fogalmazhatunk akár úgy is, hogy tulajdonképpen csak nem történt semmi különös.” Hegyi szerint a rendkívül izgalmasan alakuló hollandiai visszavágóból sem szabad messzemenő következtetéseket levonni. „Persze a magyar futball utolsó negyed évszázada meg kellett, hogy tanítson bennünket: a kicsit nem szabad lebecsülni! – jegyezte meg a sportújságíró. – Ezt a tanulságot azonban mi nem nagyon akarjuk megtanulni. Ez érthető, hiszen a világ legnépszerűbb sportágában, sőt, legnépszerűbb össztársadalmi eseménye kapcsán mondhattuk el magunkról, hogy egészen fent vagyunk – és innen estünk le nagyon mélyre. Nincs még egy ilyen ország a futball történelmében. Annyi negatív élményünk volt azonban az utóbbi években, hogy az Amszterdamban szerzett ambivalens érzelmeket mindenképpen egy pozitív eredménnyé, előrelépéssé próbáljuk transzformálni. Ez annyiban jogos is, hogy például Gera Zoltán amszterdami duplája az utóbbi évtized legnagyszerűbb magyar csatárteljesítménye volt. Azonban nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy kikaptunk. És azt sem, hogy ötöt kaptunk. Jól mutatja a mérkőzés összképét, hogy ez a remekül futballozó Gera Zoltán is bánatosan nyilatkozott a meccs után. Mert mit csináljon egy játékos két góllal, ha közben a csapata ötöt kap? – tette fel a kissé zavarba ejtő kérdést Hegyi Iván, aki azzal folytatta: – Azt is érdekesnek tartom egyébként, hogy három-hármas állásnál mintha a magyar játékosok egyszerűen nem tudták volna felfogni ennek az eredménynek a jelentőségét. Mintha nem is tudták volna, hogy hol is vannak. Pedig az egy nagyszerű eredmény lett volna” – reflektált az elszalasztott nagy lehetőségre a Népszabadság sportrovatának vezetője – aki nem volt híve a mérkőzések előtti túlzott hangulatkeltésnek.
„Nekem személy szerint az a véleményem, hogy minél rosszabb a magyar futball, annál jobb a sajtója. Nem figyeltem a mérkőzés másnapján megjelenő lapokat, de biztos vagyok abban, hogy »biztató jelekről« értekeztek az újságírók és a szakértők. A problémám pedig ezzel az, hogy az elmúlt két évtizedben vagy négyezerszer láttak biztató jeleket a válogatott kapcsán a szakemberek. Pedig azóta csak gyengébb lett a csapat” – summázta az elmúlt egy-két évtized hazai futballtörténetét, majd a válogatottunk esélyeiről és lehetőségeiről is beszélt: „Nehéz ennek a csapatnak a jövőjéről beszélni, mert vakreményeket nem akarok kergetni. Ne álmodozzunk! Nem fog történni hirtelen a pályán kapitális változás! Azzal együtt kell élni lassan, hogy a valódi teljesítmény hiányát egyfajta »púderezéssel« próbálják helyettesíteni. És sajnos van egy manipulálásra alkalmas réteg, amelyet kommunikációval befolyásolni lehet. A legfőbb probléma azonban az, hogy mi úgy várjuk a csodát, hogy arra lényegében nincs alapunk. Mi nem az alázatos munkától vagy például a futballrendszerünk megváltoztatásától várunk bármit is. Hanem a dumától! És ez a legnagyobb probléma” – fejezte be.
2011. 04. 01. (XV/13)
