Vajon nem éppen erről szól a hazai kormányzat hatalomgyakorlása és az azt magyarázni hivatott, lojális kommunikáció? Amikor meg akarják magyarázni a megmagyarázhatatlant? S vajon mit gondolhat a még most is számtalan támogató, akik választott vezetőiket rendületlenül követik?
Pascal az igazságtól való eltávolodást azzal magyarázza, hogy „az emberek … jobban félnek megbántani azokat, akiknek vonzalma hasznosabb, a gyűlölete veszélyesebb. Egy fejedelem Európa nevetségének tárgya lehet anélkül, hogy sejtelme lenne róla.”
A hatalomgyakorlók feltétlen hívei tehát maradnak a hasznosabbnak mutatkozó viszontvonzalomnál, hogy elkerülhessék a retorzió veszélyét. És ezzel ők maguk is bűnbe esnek. Beleegyező, olykor pedig rajongó tömjénezésük visszaigazolja, legitimálja az igazolhatatlant, amit aztán Európa nem annyira nevetve, mint inkább idegenkedéssel és viszolygással fogad. De a csalárdságra hajlamos ész itt is megtalálja a menekülési útvonalát: aki nem ért egyet, az az ellenség. S amíg elég erős hanggal bír a hazai támogatók sokszólamú kórusa, addig kormányzatunk nem is akar tudatára ébredni saját felelősségének. Mert a magasztalásokat könnyű, a világon a legkönnyebb elhinni.
2013. 08. 23. (XVII/34)
