A történet, a narratívum közösségi jelenlétet igényel. Csak akkor születik meg és lép működésbe, ha a hallgatóság tagjai a reprezentálásra kerülő narrációhoz társítható előzetes tudással, élményszerű tapasztalattal rendelkeznek. Egy-egy közösség vagy nemzet történelme számos azonosulási támponttal szolgál. A politikai narráció számára kézenfekvő a történelem sorsfordító eseményeire való hivatkozás, különösképpen akkor, ha a politikus saját magát is a formálódó történelem fontos részének tekinti. A történet tehát nem ott indul, ahol a reprezentáció kezdődik: kell, hogy legyen a közelebbi, avagy a távolabbi múltból olyan történelmi előzmény, aminek a napi politikai narráció mintegy a folytatása, jobb esetben betetőzése. S ha egy nemzet történetében számtalan célkitűzés meghiúsult (például azért, mert forradalmait sorra leverték), akkor a regnáló hatalomnak úgy kell beszélnie önmagáról, mint a nemzeti forradalmak letéteményeséről, törekvéseit pedig – bármik legyenek is azok – ajánlatos szabadságharcosnak neveznie.
Ha nem állnak rendelkezésre megfelelő színskálájú és méretű történelmi előképek, akkor a politika boszorkánykonyhájában haladéktalanul elő kell állítani azokat – bízva abban, hogy a hallgatóság saját történelmét is csak igen hézagosan ismeri. De ha még ismerné is, akkor sem kell zavarba jönni, hiszen ott van a történelmet óriási szőttesnek tekintő Thornton Wildernek A teremtés nyolcadik napjában nemhogy a politikusokat, de még a történetírókat is érintő kritikája. Ezt írja: „A történetíró nehézkes ollója kivág néhány alakot, egy rövid időszakaszt a hatalmas szőttesből. A metszés fölött és alatt, jobbra és balra tőle az eltépett szálak tiltakoznak a jogtalanság, a turpisság ellen.” Természetesen a tárgyalt esemény minden lehetséges összefüggésére a legtisztességesebb történetíró sem lehet tekintettel, de Wildernek is igaza van, hogy a kiemelés akaratlanul is torzít és bizonyos összefüggések elhagyása végül is önkényes. S éppen a történelemszemléletnek ez a bizonytalansági zónája teremt lehetőséget a politikai indíttatású legendák elfogadtatására, ahol a képzelet a hatalom szolgálatába szegődik.
Miért is kellene megdöbbennünk azon, ha napjaink közéletének neves szereplői maguk is elkövetnek kisebb-nagyobb turpisságot, hogy mondandójuk szépen kozmetikázott történelmi távlatot nyerjen? Egyúttal azonban arra is fel kell hívnunk a figyelmet, hogy ez a módszer – teljesen függetlenül az üzenet igazságtartalmától és a tények valódiságától – rendkívüli mértékben hozzájárul a kormányzati kommunikáció sikeréhez, annál is inkább, mivel az ellenzék ezzel versenyeztethető történelmi előzményekkel egyáltalán nem rendelkezik. Márpedig ha egy történetnek nincsenek patinás hősei, akkor csak kevés és egyre lanyhuló érdeklődésre számíthat. Nélkülük hiányzik az a pátosz, amely a magával ragadó lelkesedés szülőanyja.
2014. 01. 24. (XVIII/4)
