Ha Machiavelli gondolkodásmódját meg akarjuk érteni, nemcsak a már említett Il Principe című közismert művét kell megvizsgálnunk, hanem a Discorsi címen emlegetett, Titus Livius első tíz könyvéről szóló munkáját is, mivel ez utóbbi a monarchikus hatalomfelfogással szemben a népuralom lehetőségével foglalkozik. De mielőtt erre rátérnénk, érdemes figyelmet fordítanunk a korszakváltásokhoz kötődő machiavellizmus sajátosságára. Válaszolnunk kell a kérdésre, miért éppen a történelmi változások teremtenek tág lehetőséget Machiavelli tanainak felélesztésére?
Korszak- vagy rendszerváltások idején a társadalmi normák meggyengülnek: a régiek már letűnőfélben vannak, de a még csak formálódó újak meggyökeresedése is éppen csak elkezdődött. Nem lehet tudni, mi marad meg a régiből, s még kevésbé, hogy a vadonatúj elképzelésekből mi válik valóra. A „már nem” és a „még nem” az a sokszor tartósan is létező állapot, amely lehetőséget teremt a politikában – de egyebütt is! – a helyzet képlékenységét kihasználó kalandorok fellépésére.
Mint annyiszor a történelemben, nem az új eszmék hirdetői, a megújulás apostolai és a szellem arisztokratái – Machiavelli szavával élve –, „a fegyvertelen próféták” jutnak szóhoz (az ő gondolataik hamarosan porosodó fiókok mélyére kerülnek), hanem azok, akik elérkezettnek látják az időt, hogy a korábbi életútjuk során megszerzett tapasztalataikat, nevezetesen „a zavarosban való halászat” művészetét, most társadalmi méretekben hasznosítsák és politikai hatalomra tegyenek szert.
2015. 04. 24. (XIX/17)
