A légikatasztrófa merőben új félelmet ültetett a nyugati világ nyakára. A „fehér ember” irigyelt jómódját és szabadságait, az egész komfortzónáját csak az utóbbi évben egyre több veszély fenyegeti. Nem utazhat már a jóléti turista „csak úgy” egzotikus – és neki filléres – tájakra, hiszen közben vad népek háborújába sodródhat (például Ukrajna fölött), a színhelyen gyilkos kór törhet rá (Ebola), vagy a helyiek elrabolhatják, sőt kivégezhetik (Iszlám Állam) egy olyan civilizációs harag miatt, amit nem is ért pontosan. Sőt, a vész akár helybe is jöhet (párizsi mészárlások), hogy a szabadságszerető polgár vérét ontsa. Most itt a legújabb: a belül lakozó alattomos vadállat fenyegetése. A „mi” kultúránkban született, tanult ember, aki a nyomorúsága miatt nemcsak magát, de másokat is kész elpusztítani. Ez már tényleg az utolsó lehulló vakolatdarab a maradék biztonságérzet romjain.
A sebzett lélek kitörésének leghíresebb korai példája Hamlet, a dán királyfi. A magas szinten elmélkedő búskomor ifjú végül őrjöngő gyilkossá lesz, de a tettéig vezető emésztődés – ahogy azt Shakespeare leírja – a világirodalom gyöngyszemévé emelkedett. Már itt is megjelenik a költészetre hajló finom bölcsész és a kardjával kaszaboló bosszúálló drámai ellentéte. Még erősebb lesz a „sötét” és a „világos” oldalak küzdelme pár száz évre rá Dr. Jekyll és Mr. Hyde történetében. A kincses szigetet is író R. Louis Stevenson művében a joviális doktor egy furcsa önkísérlettel időnként felszabadítja énjének gonosz oldalát – Mr. Hyde-ot. A kívülállók két külön embert látnak „bennük”, hisz ilyenkor a doktor arca eltorzul, hangja és tettei radikálisan megváltoznak, s bár a hatás múltával szégyelli, amiket a romlott Hyde-ként tett, valami mégis vonzza a sötétség felé. Végül a jó eltűnik belőle, és Mr. Hyde, maga a gonosz veszi át a hatalmat pszichéjében.
Az 1886-ban megjelent sztori félelmetes előérzete a „huszadik századi ember”-nek, ahol majd az atomfegyvernél nagyobb pusztítást végez az, ami a lélekből tör elő. Hiszen számos olyan eszmét, ötletet vettek véresen komolyan, amelyet Stevenson kortársai vetettek papírra (persze előtte nem próbálták ki…). A szintén a századfordulón születő mélylélektan e szempontból kivétel, mivel Freud maga is praktizált. Hatása pedig – tengernyi más példa közt – már Kosztolányi Édes Anna (1926) regényében is kimutatható. A gazdáit álmukban lemészárló cselédlány jó ideig engedelmes háztartási robotként viselkedik, miközben az „ösztönénjében” egyre nő a feszültség az őt embernek alig tekintő környezete miatt.
2015. 04. 10. (XIX/15)
