Úgynevezett „erős mondatként” idézi a Népszabadság Schiffer Andrástól, hogy „Orbán Viktor nagyot fog bukni 2014-ben, mert lehet erőszakosnak lenni, de a hatalmi arroganciának mindig megvan a böjtje”. Nos, lehet, hogy az LMP frakcióvezetőjének amúgy általánosságban igaza van, de a konkrét esetben – mármint Orbánra vonatkoztatva – jó volna, ha a részletekről is mondana valamit. Arról tehát, hogy mitől lesz három év múlva böjtje annak a hatalmi arroganciának, amit most tapasztalunk. Hacsak nem az MSZP és az LMP kényszerű, de megkerülhetetlen együttműködésétől, hozzászámolva a civilek mozgalmainak csatlakozását.

Háromórás frakcióülésen magyarázta el a miniszterelnök a Fidesz képviselőinek, hogy kormánya mit miért tett eddig – ha hinni lehet az egybehangzó tudósításoknak. És miért ne lehetne? A hír legfeljebb azért meglepő, mert értelemszerűen az következik belőle, hogy a Lázár János vezette képviselőcsoport egészen mostanáig nem tudta, mit csinál, csak fegyelmezetten tette a dolgát, vagyis rendre megszavazta a fentről készen kapott törvénytervezeteket.

Alig néhány nappal azután, hogy a miniszterelnök azzal kérkedett pártja kongresszusán, miszerint kokikat, sallereket és baráti tarkón legyintéseket osztott ki az Európai Parlament „izgága” – értsd: a kormányt bíráló – képviselőinek, ezek az egyszer állítólag már lepofozott strasbourgiak ismét vették a bátorságot, és kedd délelőtt újra elsorolták Orbán Viktornak, mi nem tetszik nekik a Fidesz-kétharmad által elfogadott magyar alkotmányban.

Idézetek egy nyilatkozatból: „Az emberi jogi és közjogi állapotok – a rendszerváltozás vívmányaként – az elmúlt évig alapvetően rendezettek voltak hazánkban. Ma azonban azt látjuk, hogy a kormánytól a hatalmi ágak rendszerén keresztül elválasztott jogállami intézmények függetlensége és általában a szabadságjogok a rendszerváltás óta soha nem látott mértékben veszélyben vannak.

Akár mulatságosnak is tekinthető, hogy Szájer József, magyar EP-képviselő, az új alkotmány egyik legfőbb kodifikátora azzal szólta le az Európa Tanács alkotmányügyi tanácsadó testületét, a Velencei Bizottságot, hogy az nem érti a magyar jogrendet, ezért kritizálja az általa vizsgált normaszöveget. Szájer tehát tudatja a világgal, hogy ennek a hozzá nem értő nemzetközi testületnek a véleményét Magyarország nem fogadja el.

Az osztrák bulvárlapban, a Neue Kronen Zeitungban megjelent Orbán-interjúnak Magyarországon jobbára mindenki azzal a kitételével foglalkozik, miszerint a miniszterelnök „nem csinál titkot” abból, hogy kétharmados törvények révén akár a következő tíz kormány számára is lehetetlenné óhajtja tenni mai, saját gazdaságpolitikai koncepciójának későbbi megváltoztatását.

A miniszterelnök úr „elvárja” a rendvédelmi dolgozóktól, hogy „minden körülmények között” a rend pártján álljanak a rendbontókkal szemben – tolmácsolta Szijjártó Péter a szakszervezeti vezetőkkel folytatott kedd reggeli, újfent eredménytelen kormányfői tárgyalások után Orbán Viktor üzenetét. Ez a legmagasabb szintű kinyilatkoztatás lényegét tekintve szimpla vádaskodás: úgy próbálja beállítani a nyilvánosság előtt a rendőrök és a tűzoltók fellépését szerzett jogaik védelmében, mintha a szakmai érdekképviseletek az utcán randalíroznának, veszélyeztetve az éppen őrájuk bízott közrendet.

Azt jósolta évértékelő beszédében Orbán Viktor, hogy a közeljövőben várhatóan „érkeznek még majd” a magyar kormányt érő külföldi bírálatok, különösen az új alkotmánnyal, a gazdaságpolitikával és a sarkalatos törvényekkel kapcsolatban, de ezeket „rezzenéstelen arccal és egyenes tekintettel” kell állnunk. A miniszterelnök mindjárt példát is mutatott a Millenárison egybegyűlt híveknek, hiszen kétségtelenül rezzenéstelen arccal dicsekedett kormányának mindazon intézkedéseivel, amelyekért egy demokratikus jogállamban inkább szégyenkeznie kellene.

A hét elején kormányzati diadalként jelentették be, hogy megvettük az „oroszoktól” – közelebbről a Szurgutnyeftyegaz nevű, tudvalevően Putyinhoz közel álló olajcégtől – azt a Mol-pakettet, amire oly régen fájt a „stratégiai” jelentőségű magyar vállalat foga. Hogy pontosan miért is zavarta a Mol vezetőit egy olyan társaság részesedése, amelynek még szavazati jogot sem adtak, és tulajdonhányaduk révén semmilyen módon nem befolyásolhatták az igazgatóság döntéseit, az ugyan rejtély, de engedjük meg, hogy a szimbolikus győzelmek terepén ez az akvizíció a folyamatos „gazdasági szabadságharc” egyik fontos csatája volt. A kérdés csak az – de hangsúlyosan! –, vajon milyen áron kötöttünk egy ilyen „nemzetgazdasági szempontból” előnyösnek mondott üzletet?A 21,2 százaléknyi részvénycsomagot 1,88 milliárd euróért kaptuk meg, ami durván 500 milliárd forint. Azon lehet vitatkozni, hogy ha a Szurgut néhány éves birtoklás után 34 százalékos haszonnal értékesítette a pakettet, akkor tényleg mi jártunk-e a legjobban, de nem ez a lényeg – sokkal inkább arról kellene beszélni, hogy honnan vettük elő a vételárat. A kormányzati állítás szerint az IMF-hitel még 2008-ban lehívott, de el nem költött tartalékából, ami ott pihent a Nemzeti Bankban. Ez a pénz pedig olcsón állt kézre, hiszen az IMF a piaci kamatok alatt hitelezett nekünk; a nevezett summa tehát egyrészt olcsó, másrészt nem terheli – úgymond – az államadósságot, mert egyszer már úgyis részét képezte annak a kölcsönnek, aminek a visszafizetésével az állam kalkulált. A költségvetésnek úgyszintén nem jelent plusz kiadást; mindent összevetve tehát ennél jobb boltot már nem is csinálhattunk volna. Legalábbis így szól a hivatalos kommunikáció.Ám ha alaposabban megnézzük ezeket a rendkívül kedvező szempontokat, rendre kiderül, hogy semmi sincs úgy, ahogyan Orbán Viktor és Fellegi Tamás beállítani igyekeznek. Először is vegyük az IMF-hitelt. Igaz, hogy mintegy 3,3 milliárd eurót nem használtunk fel a készenléti alapból, s ezt a tételt – bizonyos közbeiktatott tranzakciók révén – akár részvényvásárlásra is fordíthatjuk. De az természetesen nem igaz, hogy muszáj elköltenünk. Ha visszaadnánk az IMF-nek, azzal értelemszerűen csökken a tőlük kapott hitel összege, vagyis nem nő tovább az államadósság. Az 5oo milliárd forintos Mol-csomag vitán felül olyan forrást vesz igénybe, amely eleddig megtakarításnak számított; nem mellesleg még a Bajnai-kormány idejéből.Az már csak hab a tortán, hogy alig pár napja közölte Matolcsy György, mégpedig meglehetős arroganciával, miszerint a függetlenségi harc jegyében „kipateroltuk” az országból az IMF-et. Most pedig azt látjuk, hogy rátarti kormányunk az ő pénzükből mulat. Ha valóban az volna a magyar gazdaság irányítóinak legfőbb célja, hogy minél inkább függetlenedjenek ettől a csúnya nemzetközi szervezettől, akkor miért megyünk a piacra az ő tárcájukkal? És ha mégis megtesszük, legalább miért nem fogjuk be a szánkat?Mindez azonban jobbára csak a nyilvánosság félrevezetésére hivatott kommunikáció problémája, az igazi gondok nem a hamis hivatkozásokkal vannak, hanem azzal, hogy mit jelent ma Magyarországon egy mind jobban kifejlődő szociális krízis idején 500 milliárd elköltése egy olyan befektetésre, amelynek nincs közvetlen társadalmi haszna, viszont vetekszik azzal a nagyságrenddel, amit például a magánnyugdíjak államosításából csak idén felél a költségvetés. Vagy azzal az összeggel, amivel az egykulcsos adó révén a kormány csökkentette a büdzsé bevételeit, minek következtében a nagy ellátórendszerek minden területét működésképtelenné tette. Valamennyi munkavállalói csoportot megrövidítette minden érdekképviseletet arra kényszerítve, hogy sztrájkokat helyezzen kilátásba, illetve tiltakozó megmozdulásokat szervezzen. A „munkabéke” fenntartása kevésbé volt fontos a kormány számára, mint a Molban megszerezhető többségi részvénycsomag – amely azonban, a cég szabályzata szerint 10 százaléknál nagyobb szavazati arányt amúgy sem jelenthet. Ennek megváltoztatásához olyan mértékű tulajdonosi hozzájárulás kellene, amit a külföldi részvényesek aligha támogatnának, vagyis az olajcég feletti ellenőrzést a kormány semmiképp sem veheti át. Mindazok a szóvirágok, amelyeket a miniszterelnök ebben az ügyben a nemzeti büszkeség oltárára helyez, ideig-óráig ott viríthatnak a dolgok lényegét kevéssé értő publikum szeme előtt, de a netán feltámadó lelkesedést majd lehűti, ha az emberek megértik, hogy velük, az ő sovány kontójukra vélt diadalt ülni Orbán az orosz medve felett.S ha valaki azt hinné, hogy a Molban szerzett állami tulajdonrész csökkenti majd akár a benzinárat, akár az ország energiafüggőségét, az nagyon téved. A világpiaci törvényeket a „nemzeti olajvállalat” sem írja felül, és a szállítói háttér sem változik. Mindazonáltal nem az ördögtől való, hogy egy ekkora és nyilvánvalóan hasznot termelő cégben az állam részvényes legyen, akár egyre növekvő mértékben is. Kedvező gazdasági pozíciók és megfelelő anyagi tartalékok indokolhatnak egy ilyen terjeszkedést. A baj csak az, hogy jelenleg mindennek éppenséggel híján vagyunk; és nincs olyan elemző a világon, aki ma jó szívvel azt mondaná, hogy a magyar kormány legidőszerűbb feladata a Mol-részvények megszerzése volt; ha egyszer akadt felesleges 500 milliárdja, miért ne fektette volna ezekbe a papírokba?Azért nem mond ilyet senki, mert mindenki tudja, hogy a kormánynak valójában nem volt pénze – ellenkezőleg: az utóbbi időben mindenütt a világban azzal házalt a befektetői bizalom visszaszerzéséért, hogy gőzerővel dolgozik az államadósság lefaragásán. Ezt az elhatározást – annyi gazdaságpolitikai bukfenc után – a piacok úgy üdvözölték, mint ami üdvös hatást gyakorol az államháztartás egyensúlyára. A mostani Mol-tranzakció után nehéz lesz elmagyarázni, hogy csökkentés helyett a GDP 1,8 százalékának megfelelő összeggel növeltük az adósságállományt. Ugyanakkor erre a pénzügyi manőverre igazán nem lehet ráfogni, hogy javítaná a foglalkoztatottságot, netán segítene konszolidálni az egészségügyet.Félő, hogy a kormányzati büszkeséget nemsokára követi majd a hitelminősítők balítélete.

A kérdés a legkevésbé sem szónoki. Hogy a Fidesz-kormánynak fogalma sem volt, mihez kezd a hatalomátvétel után a szakpolitika frontjain, az nagyon hamar kiderült - hiszen minden energiáját felemésztette a demokratikus intézményrendszer megszállása, illetve az alkotmányos garanciák törvényerőre emelt lebontása -, de arra azért senki nem számított, hogy egy év elteltével is nagyobb lesz a káosz, mint korábban bármikor.

A mai Magyarországon az embert mindinkább hatalmába keríti az érzés, hogy az intézményesített idiotizmus világában él. Egyfajta speciális bolondokházában. Ahol a legtöbben a kiszolgáló személyzet tagjaiként működünk – alkalmazottai vagyunk az államnak, amelyet olyan politikusok irányítanak, akik egyszersmind az ápol­tak szerepét játsszák. A mi dolgunk, hogy meghallgassuk őket, bármit is beszélnek, és úgy tegyünk, mintha értelmes, racionális és a valóságban gyökerező mondandójuk volna; holott pontosan tudjuk, hogy jobbára összevissza szövegeiknek nincs kohéziója, s legfeljebb arra valók, hogy hamis látszatokat teremtsenek. Ők kamuflálnak, és imitálják a kormányzást, mi meg színleg elfogadjuk mindezt, elemezzük a kommunikációjukat, és úgy teszünk, mintha még találhatnánk benne valamit, ami a realitásokra emlékeztet.Amikor például Matolcsy György a Széchenyi Klub keddi ülésén megint előadta, hogy gazdasági szabadságharcot folytatunk, sőt: „élet-halál harcot” vívtunk az IMF-fel, míg végül sikerült „kipaterolni” azt az országból – nos, akkor méltán vontuk le a nemzetgazdasági miniszter szavaiból azt a következtetést, hogy a totális őrület immár fokozhatatlan. Matolcsy ugyanis nem színészalkat, hanem prófétai figura; nem alakít, hanem átszellemül, végzetesen önmaga hatása alá kerül, s láthatóan elhiszi a saját vízióját. És ez sokkal rosszabb, mintha cinikusan hazudna, mert utóbbi esetben volna rá némi esély, hogy előbb-utóbb jobb belátásra tér, és a körülmények kényszere alatt lényegi korrekció­kat hajt végre.Fájdalom, erre nem számíthatunk. A miniszter minden jel szerint végleg elvesztette a valóság érzékelésének képességét, s ezért a legcsekélyebb gátlás nélkül képes kiállni egy olyan szakmai közönség elé, amelynek egyedei tökéletesen tisztában vannak a kormányzati szintre emelt koncepció hamisságával. Legfeljebb ők is részt vesznek a játékban; úgy tesznek, mint a sárga házban, ahol nem illik kétségbe vonni a magát Napóleonnak képzelő beteg téveszméjét. Mert mit is mondhatnának, amikor Matolcsy prosztó hangon ül diadalt a Valutaalap felett?  Persze, már csak az önbecsülés okán is felállhatna valaki a publikum soraiból, és emlékeztethetne arra, hogy az IMF a legnagyobb baj idején dobott nekünk mentőövet, mégpedig nem ellenünkre, hanem a mi kérésünkre; és a készenléti hitelről csak akkor mondtunk le, amikorra képesek lettünk a piacról finanszírozni magunkat. Valaki elmondhatná, hogy szó sem volt itt semmiféle „kipaterolásról” – Matolcsy arrogáns nagyképűsködésével szemben az igazság az, hogy az új kormány azért nem hosszabbította meg az IMF-szerződést, mert szükségtelenné vált: Bajnaiék ugyanis már korábban megszilárdították a befektetői bizalmat.De hát az egybegyűltek tapintatosan hallgatnak, és Matolcsy tovább veri a mellét. „Megtettük és jól jártunk” – mármint azzal, hogy megmutattuk: van élet az IMF-en kívül –, és „saját utunkon, saját ütemezésünkben tudjuk csökkenteni az államadósságot”, mondja dölyfösen, hangsúlyozva az adósságcsökkentésben való civil részvétel fontosságát. Tudniillik a rendezvény célja voltaképpen ennek a mozgalomnak az elindítása; egy plébános magánfelajánlása nyomán kellene odáig buzdulnia a társadalom felelős – és tehetős – tagjainak, hogy befizessenek az állampolgári öntudat kasszájába. Csakhogy nehéz lesz erre az elvárt, ám önkéntes áldozathozatalra apellálni, ha közben a kormány megint „lekérdőívezi” a lakosságot, ezúttal a szociális ellátások témakörében, de hasonlóképp demagóg módon, mint az alkotmánytervezet esetében – minthogy az újabb haszontalan „konzultáció” potom nyolcszázmillióba kerül. Az igazi kérdés persze nem más, mint az, hogy Matolcsy ámokfutását, ezt a szakmai blöfföt, meg a hozzáadott kétségbeejtő hangnemet miért tűri, mi több vállalja fel a Fidesz-kurzus vezető garnitúrája? Hiszen a nemzetgazdasági miniszter minden megszólalása felér egy újabb hitelrontási akcióval – legalábbis a határokon kívül mindenképp. A nemzetközi pénzügyi szervezetek csakúgy értesülnek az alpári kifejezésekről, mint az unió politikai establishmentje, és nem kell jóstehetség előre látni, hogy az ismétlődő sértegetések nem maradnak következmények nélkül. A gazdasági „szabadságharc” mantráját egyszerűen jól fejlett politikai ostobaságnak tekintik, hiszen tudvalevő, hogy egy ennyire nyitott, vagyis a világgazdasági helyzet változásainak alapvetően kiszolgáltatott nemzetgazdaság függetlensége eleve csupán illúzió lehet. Magyarország munkaerőpiacát a multinacionális cégek tartják fenn. Hogy csak az autóipart vegyük: az Audi, az Opel, a Mercedes és a Suzuki nélkül egész térségek maradnának foglalkoztatási lehetőségek nélkül – nem véletlen, hogy szép csendben az Orbán-kormány is horribilis kedvezményekkel támogatja itteni beruházásaikat. És ha a külföldi szolgáltatókra nem vethették volna ki az Európában példátlan nagyságrendű válságadókat, vajon miből mentették volna meg a költségvetést?Szabadságharc? Fenét. Sarcpolitika – ameddig van kit megsarcolni. De akkor legalább használjanak tisztességes hangot azokkal, akiket megvágnak, akik munkahelyet teremtenek, és adóznak a nyereségük után. Mert a Matolcsy-féle pökhendiségből – amelyet persze azonosítanak az egész kormányzat stílusával –, a potenciális befektetőknek mindinkább elegük lesz. A romló hangulatot a diplomáciai csatornák folyamatosan és egyre határozottabban visszajelzik; a külföldi kereskedelmi képviseletek és szervezetek arra figyelmeztetnek, hogy ma már a működő tőke kétszer is meggondolja, Magyarországot válassza-e a tágabb régió ajánlatai közül.A nemzetgazdasági miniszter megfékezése azonban várat magára. És miután maga Orbán Viktor többnyire miniszterével egyező hangot üt meg, a jobboldal józanabbjai tehetetlenek. Fátumként fogadják el, hogy a „nemzeti összefogás” belföldi kommunikációjának oltárán feláldoztatik az ország nemzetközi presztízse.

Előre látható volt, hogy ez nemsokára bekövetkezik. Ami kedd este Gyöngyöspatán történt – vagyis, hogy a faluba visszaszivárgó szélsőséges szabadcsapatok a rendőrség orra előtt verekedést provokáltak a romákkal –, arra bizton számítani lehetett, hiszen jó ideje nyilvánvaló, hogy az eddigi szélsőjobbos masírozások és hecckampányok célja az erőszakos konfliktusok kirobbantása. Miután pedig a kormány egy éve semmit nem tett a mind jobban elfajuló helyzet érdemi kezelésére, tehát sem új jogi feltételeket nem teremtett, sem a meglévő törvényeket nem alkalmazta következetesen, biztosra vehettük, hogy a paramilitáris csoportok elérik, amit akarnak: előbb-utóbb sikerül összecsapniuk a folyamatosan fenyegetett és hergelt romákkal. Még húsvét előtt, amikor híre ment, hogy a helybéli roma asszonyokat és gyerekeiket a Vöröskereszt mindenesetre kimenekíti a gyakorlatozni készülő félkatonai terrorszervezet elől, a kormányzati kommunikáció legott közölte, hogy szó sincs menekülésről: csupán a már korábban eltervezett hétvégi üdültetésre került sor, amelyet az ellenzék politikai haszonlesői próbálnak mentőakcióként beállítani. Maga a belügyminiszter cáfolta, hogy a romák bármifajta fenyegetés elől utaztak volna el, hiszen – mondta újra meg újra – semmi okuk nincs a félelemre. Ezt az elszánt hazugságot a cigány önkormányzat képviselői meg az emberiességi akció szervezője, egy Magyarországon élő amerikai üzletember azonmód cáfolta; a romák igenis tartottak attól, hogy megtámadják őket, hiszen jó ideje a pszichés terror légkörében élnek. Mindenesetre a világsajtó egyszeriben megtelt a gyöngyöspatai romamenekítés hírével. Az újabb világbotrány már több mint kínos a kurzus számára – a miniszterelnök egyik napról a másikra aláír egy rendeletet, amely az önjelölt rendteremtésnek már a szándékát is büntetni rendeli, hacsak pénzbírsággal is. Ezzel párhuzamosan a kormánypárt Kocsis Máténak, a parlament rendészeti bizottsága elnökének hangján nem átallja a következő nyilatkozatot tenni: „Az egész ország tanúja annak az aljas és szégyenletes politikai kultúrának, amit a Jobbik, az MSZP és az LMP folytat. Az ellenzéki pártok bebizonyították, hogy politikai érdekből képesek emberek és települések életét tönkretenni, mesterségesen feszültséget kelteni romák és nem romák között, élezni az indulatokat, kihasználni az aljas érdekeikhez a roma embereket, és erre még a Vöröskeresztet is képesek felhasználni.”Ismerjük a Fidesz régóta ismert kommunikációs módszerét; amit maga művel, éppen azzal gátlástalanul megvádolja politikai ellenfeleit. „Aljas és szégyenteljes politikai kultúrát” tulajdonítani a parlamenti ellenzéknek –  és összemosva, együtt inszinuálva a szélsőjobbot a demokratikus pártokkal, azt állítva, hogy közösen szítják a romaellenes indulatokat – hát nem épp ez nevezhető aljas és szégyenletes manipulációnak? Beszélhet így bárki annak a kormányzatnak a képviseletében, amelyik nagyhangú nyilatkozatai ellenére képtelen érvényesíteni az állam erőszak-monopóliumából fakadó kötelezettségeit? Kedd délelőtt a parlamentben Kontrát Károly belügyi államtitkár csatlakozott Kocsis Mátéhoz, hogy vállvetve szapulják az ellenzéket – estére pedig az újabb gyöngyöspatai atrocitások fényében végképp világossá vált, hogy a Belügyminisztérium tehetetlen. A hazugságcsapda bezárult.Hogy idáig hagyták fajulni a dolgokat, az persze egyáltalán nem a jogi lehetőségek hiányából fakadt, hanem a Fidesznek abból a korántsem új keletű politikai koncepciójából, ami mindezidáig nem engedte a szélsőjobbal való egyértelmű konfrontációt. Orbán jól tudja, hogy ha keményen szembefordulna az ultraradikálisokkal, először épp azokról kellene lemondania, akik a Fidesz bázisának is meghatározói. A szavazatmaximálás parancsa még a kétharmados többség idején sem elhanyagolható szempont; s változatlanul tovább élteti a mainstream jobboldal régi dilemmáját: tudniillik azt, hogy miközben a középre konvergál, megkockáztathatja-e a széleken elszenvedett veszteséget. 2010-ben azonban, a kormánypártok földcsuszamlásszerű veresége után Orbán már aggályok nélkül megengedhette volna magának, hogy határozottan kiossza azt a bizonyos, még a kampányban  beígért két pofont a szélsőségeseknek – vagyis gyorsan és keményen megteremtse a szükséges intézkedések jogi hátterét. Nem tette. Időhúzásra játszott. Úgy kalkulált, hogy a parlamenti mindennapok majd elszürkítik a Jobbikot, politikai credójának tetemes részét a Fidesz-frakció meg amúgyis lenyúlja. Számítása ugyan bevált, csakhogy éppen ezért Vonáék kénytelenek voltak ismét elővenni a provokatív vidéki megmozdulások eszköztárát, mert a médiafigyelmet és a falusiak körében korábban élvezett népszerűséget csak így szerezhették vissza. Nyilvánvaló lett, hogy a szélsőjobb pártja addig fogja feszíteni a húrt, hogy Orbán kénytelen legyen nyíltan fellépni ellene, illetve a vele társutas militánsokkal szemben. A Jobbik ezen az ütközésen keresztül tudja legbiztosabban maga mellé állítani az ország mindinkább leszakadó megyéinek népét – reményei szerint az elkövetkező kormányzati megszorítások következtében egyre nagyobb eséllyel.A mára kialakult drámai helyzet nem engedi a további taktikázást: Orbán Viktornak döntenie kell,  megengedi-e, hogy kormányzása – és az ország  – a szélsőjobb vészterhes akcionizmusának foglyává váljon. Ha nem, akkor kompromisszumok nélküli szigorral kell fellépnie, vállalva saját radikálisainak lemorzsolódását, és a nyílt sisakkal megvívott harcban ráadásul nem kerülheti el a komoly társadalompolitikai korrekciót sem. Ami persze gazdasági és szociális, egyben jogállami „másként gondolkodást” feltételezne. Mert komplex politikai irányváltás nélkül a szélsőjobboldali előretörés, miként sehol a világon, úgy minálunk sem állítható meg. Ugyanakkor minden jel arra mutat, hogy Orbán épp ezt nem érti, és makacsul nem is akarja megérteni.

Senkit nem lephetett meg, hogy a kétharmados parlamenti többség által elfogadott egypárti alkotmány  – a médiatörvény körüli nemzetközi botrány után és ahhoz szorosan kapcsolódva – újabb erős külföldi ellenérzéseket keltett. Az orbáni alaptörvény ugyanis hasonló szellemben fogant, mint a véleményszabadság korlátozására létrehozott jogszabály, és ezt sajtóorgánumok és politikusok egyaránt megértették.

Ötven kilométert gyalogolt egyetlen éjszaka alatt, hogy a fővárosba érve átadja petícióját a miniszterelnöknek. Több mint száz szimpatizánsa végigkísérte az úton, amely egy edzett távgyaloglónak talán meg se kottyan, de aki nincs folyamatos edzésben, annak bizony rendkívüli kihívás. De hát épp ez volt a szokatlan menetelés célja: megmutatni, hogy a tüntetőleg Pestre hozott kérelmet is kívételes helyzet diktálta.

Orbán Viktor legutóbbi parlamenti felszólalásában mintegy összefoglalta, mit gondol az új alaptörvény megalapozottságáról, legitimációjáról és jellegéről. Előadását csak a frakcióvezetői hozzászólásokra adott kormányfői viszontválasszal együtt érdemes értelmezni, minthogy abban Orbán a maga módján válaszolt a főként Schiffer András megfogalmazta alapvető ellenvetésekre.

Ott ül a magyar parlament páholyában Neelie Kroes, a médiaügyekért felelős EU-biztos, és figyeli, amint a képviselők – pontosabban a kormánytöbbség – megszavazza a médiatörvénynek mindazokat a módosításait, amelyekhez az unió ragaszkodott. És amelyekről múlt év de-cemberében Orbán Viktor még hallani sem akart, amelyeknek lehetőségét még később is heteken át tagadta az igazságügy-miniszter, a miniszterelnöki szóvivő és a kommunikációért felelős államtitkár.

Szörnyülködik a világsajtó, szörnyülködnek a politikusok Európában és Amerikában - Kadhafi löveti és bombáztatja a saját népét. A képek, amelyeket a hírügynökségek küldenek csakugyan borzalmasak, és az áldozatok száma egyre nő; Líbia diktátora nem adja fel hatalmát, inkább zsoldosokat bérel, és mindenáron megkísérli leverni a felkelést. A Nyugat mintha nem erre számított volna. Noha vezetői jól ismerték az országában negyven éve uralkodó ezredest, tisztában voltak viselt dolgaival, hiszen csak az iraki háború idején - tartva a netán őt is elsöprő „sivatagi vihartól" - hagyott fel a legkülönfélébb terroristaszervezetek pénzelésével és kiképzésével.